Az olaszok nem szeretnek focizni, ez van

Az olaszok csak akkor hajlandók futballozni, ha muszáj. Anglia ellen muszáj volt, gyakorlatilag tökéletes meccset hoztak le, Costa Rica ellen viszont már úgy érezték, belefér egy kis pihenő is. Nem először tévedtek hasonló esetben, de ez a fajta meggyőződés olyan mélyen beágyazódott az olasz futballba, hogy felesleges kiakadni rajta. Nekik ez csak meló, azt pedig általában nem jókedvében csinálja az ember.

Olaszországtól nem sokan vártak villámrajtot, Cesare Prandelli csapata mégis beledöngölte a gyepbe Angliát az első fordulóban. Az olaszok olyan meggyőzőek voltak, hogy sokan már a világbajnoki cím egyik esélyeseként emlegették őket, mire ők beintettek a világnak, és a második körben gyalázatos teljesítményt nyújtva kikaptak Costa Ricától. A kiszámítható, de sokakat még mindig meglepő hullámzásnak történelmi okai vannak.

Létező dolog, hogy a kollektív néplélek visszaköszön az ország futballválogatottjának játékából. A braziloknál, a spanyoloknál és az angoloknál is tökéletesen tetten érhető a dolog, sőt, ha a magyar válogatott is magyarosan játszik, még ha ez mást is jelent, mint amit a szponzorgalléros szakértők "magyaros focinak” neveznek. Van egy kivétel: Olaszország.

Az olaszok nagyon nem olyanok, mint a focijuk. A kedves, barátságos, a szépre és a finomra roppant fogékony népből valahogy azonnal kiveszik az összes fenti tulajdonság, amint a futballpályára lép, helyüket németes fegyelmezettség, dél-amerikai agresszivitás és balkáni sportszerűtlenség veszi át. Nem is szeretik futballnak hívni, a calcio (rúgni) számukra sok minden, de nem játék.

Ha kicsi a tét... Forrás: AFP/Mexsport/Osvaldo Aguilar

Gabrielle Marcotti és Gianluca Vialli közös könyve, az Italian Job (Olasz meló – sajnos magyarul nem jelent meg) javarészt az angol és az olasz labdarúgás összehasonlításáról szól, illetve a két szerző megpróbálja megértetni az olvasókkal az olaszok és a futball ambivalens kapcsolatának okait. A különböző trófeákkal alaposan kidekorált Vialli egyúttal magyarázattal szolgált arra is, miért nem fociznak soha az olaszok, ha nem nagyon muszáj.

"Míg más országokban többször látni, hogy a játékosok élvezik a futballt, Olaszországban ilyen nincs. Itt profi szinten senki sem azért csinálja, mert szereti a játékot, és nem azért edz keményen, mert jobb játékos akar lenni, hanem egyszerűen azért, mert ez a munkája. Az olaszok munkahelynek tekintik a futballt is, ahova nem szórakozni jár az ember, hanem azért, hogy tegye a kötelességét" – írja Vialli a könyvben.

Ha kicsi a tét

Az már szinte közhelyes, hogy olasz csapat soha nem nyer meg egyetlen meccset sem, amit nem kell feltétlenül megnyernie. Az olasz válogatottnak például teljesen felesleges barátságos meccseket lekötni, mert legyőzi Magyarország vagy a csapat leikszel Luxemburggal. Ahogy az olasz életigenlés nem, úgy a munkához való hozzáállás igenis jelentkezik a labdarúgásban is: amit nem kell feltétlenül megcsinálni, az nem lesz meg. Vagy csak félig.

A vébére készülő válogatott egyetlen barátságos meccsét sem nyerte meg az utóbbi hetekben, a Luxemburg elleni meccs előtt kikapott a spanyoloktól, döntetlent játszottak Nigériával, Németországgal, Dániával és Örményországgal.

Ez a munkamorál nem csak a barátságos meccseken érhető tetten. A vb-selejtezőkön Olaszország három fordulóval a vége előtt legyőzte Csehországot, és ezzel bebiztosította csoportelsőségét. A két hátra lévő meccsen nem is győzött már: Dániában Daniel Osvaldo a 93. percben mentett pontot, az utolsó fordulóban pedig Mario Balotelli hozta kínkeserves döntetlenre az Örményország (!) elleni nápolyi meccset.

Az olasz futballtörténelem hemzseg az ilyen példáktól. Ha nem kell feltétlenül nyerni, akkor Olaszország egy szalmaszálat nem fog keresztbe tenni a győzelemért, de még talán a döntetlenért sem. Még olyan esetekben sem, mint a Costa Rica elleni mérkőzés, amivel azért elég komolyan lábon lőtte magát Cesare Prandelli csapata: az utolsó körben nem kaphat ki Uruguaytól, különben kiesik a világbajnokságról.

Kemény nap a melóban

Néhány beszédes adat arról, mit tud az olasz válogatott, amikor nyerni akar, és mit, amikor nem különösebben érdekli, mi lesz a mérkőzés végeredménye. Anglia ellen 602-t passzoltak az olaszok 93,2 százalékos pontossággal, Costa Rica ellen 372-t 77,4 százalékkal. Előbbiek káprázatos számok, a világbajnokság mezőnyében is kiemelkedőnek számítanak, utóbbiak viszont (különösen a passzpontosság botrányosan gyenge minősége) koncentrációhiányról árulkodnak. Az ellenfél térfelén még durvább volt a kontraszt: 86 ill. 63 százalék, az első parádés, a második hitvány.

Az angolok ellen az olaszok rövid passzokkal dolgoztak, csak az átadások 5,6 százaléka volt hosszú, Costa Rica ellen viszont a védők tanácstalanul lődözték fel a labdákat Balotelli felé (16 százalék). Még beszédesebb a dolog, ha a játékosok statisztikáit nézzük. Az angolok ellen a mezőny egyik legjobbja volt Antonio Candreva, Costa Rica ellen viszont olyan gyengén teljesített, hogy már az 57. percben lecserélték. Sokat gyengült Balotelli és nagyjából az összes olasz. Kivéve Andrea Pirlót.

Az olasz futball egyébként sem él jó napokat klubszinten, az ország UEFA-koefficiensének zuhanásához is van köze a nemtörődöm mentalitásnak. A BL-ben ugyan nem szerepeltek rosszul az olasz klubok az elmúlt évtizedben, viszont az Európa Liga csak nyűg volt számukra, és mivel magasról tettek is rá, az EL-t (is) komolyan vevő Németország három évvel ezelőtt megelőzte a Serie A-t. Így az olasz bajnokságból már csak három csapat indulhat a Bajnokok Ligájában. Idén már a portugálok is előztek, és nincsenek messze a franciák sem, azaz már nem a négy BL-hely visszaszerzése, hanem a három megőrzése a legfontosabb cél.