1974. október 30-án rendezték a sporttörténelem egyik leghíresebb meccsét, a Muhammad Ali–George Foreman bokszcsatát. Ali kemény évek után futott neki ennek a találkozónak, melyből bukott sportolóként is kijöhetett volna, ám végül legenda lett. A Zaire-ban (ma Kongói Köztársaság) szervezett ütközet azonban a fekete polgárjogi mozgalom ünnepe is volt, háromnapos zenei fesztivállal, és olyan sztárokkal, mint B.B. King, James Brown vagy Celia Cruz.
A Kentucky államból származó Ali, illetve a texasi Foreman egy harmadik legenda, Don King promoter révén kötött ki Afrikában. Az akkor még csak kezdő King ötmillió dollárt ajánlott a meccsért, ám mivel nem tudott ennyit fizetni, külső partnereket keresett. Mobutu Sésé Seko, Zaire elnöke önként jelentkezett, gondolván, a rendezvény kicsit helyrepofozza a diktatúra renoméját.
Ali a vietnami katonai szolgálat megtagadása miatt három és fél évig nem bokszolhatott. 1970-ben tért vissza, meccselt Jerry Quarryvel és Oscar Bonavenával, így jutott el az akkor veretlen Joe Frazierig. A két nehézsúlyú találkozóját az évszázad összecsapásának hívták, és mivel Ali pontozással kikapott, ismét évekig kapaszkodnia kellett, hogy eljusson a zaire-i címmeccsig.
George Foreman karrierje eközben meredeken ívelt felfelé. Nyert a 68-as olimpián, majd miután a profik közt is az egyik legnagyobb lett, Frazierrel is elbánt: hatszor küldte padlóra a bajnokot, mire a bíró megkegyelmezett neki. Ráadásképp a félelmetes testi erejű Foreman (191 centi, száz kiló, 208 centis ütőtáv) két menetben elintézte Ken Nortont, a másik bokszolót is, aki addig legyőzte Alit.
Mire elérkezett 1974, a 25 éves, bivalyerős Foreman egyértelmű esélyesnek számított a 32 éves Alival szemben, bár Ali addigra visszavágott Nortonnak és Fraziernek is. Foreman mérlege a meccs előtt: 40-0 (37 KO), Alié 44-2 (31 KO).
A két bokszoló jórészt Zaire-ban töltötte a nyarat, és megpróbált alkalmazkodni a trópusi éghajlathoz. A szeptember 25-ére kiírt meccset – amelyet már előre Rumble in the Junge (dübörgés a dzsungelben) címmel hirdettek – több mint egy hónappal el kellett halasztani, mert Foreman egy edzésen megsérült a jobb szeme alatt, a kesztyűpartnere, Bill McMurray találta el.
Ettől függetlenül a Zaire 74 fesztivált megtartották szeptember 22–24. között. A rendezvényről Leon Gast dokumentumfilmes csapata Soul Power néven forgatott filmet, melynek végén a félmeztelen, izzadó James Brown azt énekli a közönségnek: "Mondjátok hangosan: fekete vagyok és büszke vagyok!"
A fesztivál amerikai fellépői közösen zenéltek az afrikaiakkal, a közönség soraiban zenészek, sportolók és írók is felbukkantak. Pedig eleve nehezen állt össze a rendezvény, majd Foreman sérülése után Stewart Levine zenei producernek egyetlen éjszaka alatt kellett döntenie, hogy megtartsák-e egyáltalán, mivel meccs híján a külföldről érkező zenerajongók is elmaradhatnak. Végül a már félig kifizetett gázsikra és az addig megtett előkészületekre való tekintettel nekivágtak a fesztiválnak.
Ali közben alaposan kihasználta a sérülés miatti kényszerszünetet: rengeteget nyilatkozott, a személyiségével maga mellé állította az újságírókat és a közönséget is. A helyiek már a meccs előtt gyakorolták a skandálást: "Ali boma ye!", vagyis "Ali, öld meg!".
Elérkezett a meccs napja. A találkozót délután négykor kezdték, ami az USA keleti időzónájában este tízre esik. Ali aktívabban kezdett, jobbegyenesekkel szurkálta Foremant, akit ugyan meglepett az agresszív taktika, de komolyabb baja nem esett, sőt a menet végére belelendült. Mivel Foreman mozgékonyabb és erősebb volt, Ali nem akart folyton menekülni, nehogy feleméssze az erejét. Minden ravaszságát bevetve taktikát változtatott.
A második menettől Ali bevetette az edzőjével, Angelo Dundee-val kidolgozott új módszert, amire már a meccs előtt is utalt: a köteleknek dőlt, fedezékbe vonult, és hagyta, hadd üsse Foreman. Az ütések nem találták el Alit, vagy csak a karjait, a fejét viszont nem, ugyanakkor lassan kiszívták az erőt Foremanből.
Ali később rope-a-dope-nak nevezte el ezt a taktikát, de ravaszkodott a belharcoknál is: rendszeresen Foremanre támaszkodott, hogy Ali súlyát is neki kelljen tartania, többször úgy ütött, hogy közben előrefeszítette Foreman fejét (ilyenkor a nyak nagyobbat rándul, ezért nő a KO esélye), ráadásképp pimaszkodott Foremannel, olyasmiket mondva neki, mint "azt mondták, akkorát tudsz ütni, mint Joe Louis".
"Azt hittem, ő is csak egy újabb kiütésre váró áldozat – emlékezett később Foreman –, nagyjából a hetedik menetig, amikor keményen állkapcson ütöttem, mire rám támaszkodott, és a fülembe suttogta: 'Ez minden, George?' Innentől éreztem, hogy ez nem az, amire számítottam."
A feldühödött Foreman csak nyomult és ütött – pont ahogy Ali akarta. Foreman már az ötödik menetben is megrogyott, és egyre csak fáradt, az arca pedig mind rosszabbul nézett ki. A nyolcadik menetben Ali indított egy ötütéses kombinációt, a végén egy balhorgot követő jobbegyenessel. Foreman megpördült, a padlóra rogyott, rászámoltak, és bár kilencnél felállt, Zack Clayton vezetőbíró beszüntette az összecsapást. Két másodperc maradt a nyolcadik menet végét jelző gongszóig.
A teljes meccs, a KO 25:30-nál:
Ali győzelmét a profiboksz történetének egyik legnagyobb stratégiai sikereként ünnepelték, de az sem mellékes, hogy jól állta Foreman ütéseit, melyek elsősorban ugyan az oldalát érték, de néhány kegyetlen találat a fejét is érte, látszólag hatás nélkül.
Az egykori Cassius Clay esélytelenül vágott neki a WBC/WBA címmeccsnek, majd vitathatatlan bajnokként (mindkét világszervezet vb-övét megszerezve) került ki belőle. Egy évvel később újabb klasszis meccset nyert Joe Frazier ellen Manilában, majd világbajnok maradt egészen 1978-ig, amikor is Leon Spinks legyőzte. Sosem látott módon Ali harmadszor is világbajnok lett a Spinks-meccs visszavágóján, ám aztán 1980-ban kikapott Larry Holmestól, 1981-ben pedig Trevor Berbicktől.
Foreman hiába hívta ki többször is Alit, a Rumble in the Jungle visszavágója sosem jött össze, majd a Jimmy Young elleni 1977-es vereség után visszavonult. 1994-ben Foreman produkált egy valószínűtlen visszatérést: 45 évesen az addigi valaha volt legidősebb nehézsúlyú világbajnok lett, amikor kiütötte Michael Moorert, húsz évvel az Ali elleni vereség után.
1981-ben egy újságíró felkereste Foremant a farmján, és megkérdezte, mi történt Afrikában. "Az újságíró szemébe néztem, és csak annyit mondtam: Kikaptam. Megvert. Egészen addig a pillanatig csak bosszú és gyűlölet volt bennem, de akkor ráébredtem, hogy azt a meccset már úgysem nyerem meg soha, szóval el kell engednem."
Utána a legjobb barátok lettek. Foreman úgy érzi, "senki nem áll közelebb hozzám az életben, mint Muhammad Ali". A fentebb említett dokumentumfilmes, Leon Gast a meccs elhalasztása után úgy döntött, tovább forgat Zaire-ban. Így született meg a When we were kings (Amikor királyok voltunk) című doku, amely rengeteget felvonultat Ali mára szállóigévé vált mondásaiból, és amiért Gast 1996-ban Oscar-díjat kapott.
When we were kings – a teljes dokumentumfilm:
Az Oscar-gálán a Parkinson-kórja miatt már nehezen járó Alit Foreman segítette fel a színpadra, de mások is Ali hatása alá kerültek.
Norman Mailer író és bokszrajongó a helyszínről tudósított, egy évre rá pedig megírta a The Fight (magyarul: A bokszmeccs) című könyvét, melyben az amerikai fekete kultúra kontextusában helyezte el a történteket. Hunter S. Thompsont a Rolling Stone magazin küldte ki, de a Time magazin szerint a meccs alatt "csak lebegett a szálloda medencéjében egy üveg piával, és képtelen volt bármilyen anyagot is küldeni."
Több dalt is írtak a meccsről, Ali ott viselt kesztyűjét és köntösét a National Museum of American Historyban őrzik. És ez cseppet sem túlzás, hiszen Ali jóval több volt, mint pusztán egy sportoló. Ahogy Foreman mondta egyszer: "Muhammad Ali minden, aminek Amerikának lennie kellene."
