Fernando Santos portugál válogatottja – tudatosan vagy sem – nagyjából hasonló formációban (4-1-3-2) és posztértelmezéssel futballozik, mint a 2008-ban győztes Spanyolország.
A négy védő előtt egy szűrő, Willaim Carvalho őrjáratozik, feladata a labdaszerzés, illetve a támadásépítés kezdetén eljuttatni a labdát a középpályásoknak.
Előtte két, szintén a Sportingban játszó társa, A. Silva és J. Mario helyezkedik, köztük Renato Sanches foglalja el a pálya közepét. Az ő posztjuk abból a szempontból kötetlen, hogy a meccsek során rugalmasan cserélgetik a helyüket attól függően, hogy mit követel a meccs pillanatnyi állása. A támadósorban két szélső játssza a középcsatárt, sem Naninak, sem Ronaldónak nem ez a természetes posztja – ellentétben a spanyoloknál látott Torres-Villa párossal.
Szintén nagy különbség, hogy a portugálok középpályás hármasa játékosminőségben nem ér fel az Iniesta, Xavi, D. Silva trióhoz, ezért nem tudják a pálya bármely pontján megtartani a labdát, és ezáltal nem is tudják úgy kiszolgálni a középcsatárokat. Igaz, a labdatartásra nem is igazán törekszik Santos kapitány, számára többet érnek a biztonságosan felvett és megtartott pozíciók. Ennek megfelelően a portugálok a rendes játékidőben még nem nyertek az Eb-n, de nem is kaptak ki.
Minden csapat esetében veszélyes kiszolgáltatni a legjobb játékost a többiek teljesítményének, márpedig a legelöl játszó Ronaldo esetében ez a helyzet: kénytelen alkalmazkodni a társak teljesítményéhez és a csapat általános taktikájához.
A Real Madridhoz képest nagy különbség, hogy a középcsatár szerepében gyakran a kapunak háttal kapja a labdát, ráadásul itt az egyik középhátvéd folyamatosan rá figyel. Mivel a klubjában szélső támadót játszik, ott sokszor
nem is a lábára kapja a labdát, hanem a befutható üres területre,
így lendületből tud kapura törni, ráadásul a vele szemben futballozó jobbhátvéd nem tartja folytonos őrizet alatt, mint egy középhátvéd.
Emellett a portugál támadójáték meghatározó problémája, hogy túlságosan elkülönül egymástól a védekezést biztosító 4+1 és a támadásért felelős 3+2 játékos, emiatt nem túlságosan gördülékeny a csapat támadójátéka.
A versenyben lévő csapatok közül egyedül Wales játszik három belső védős rendszerrel. Mivel a háromvédős formáció a 90-es években kikopott a futballból, csak Olaszországban tartja magát, Európa egyszerűen elszokott ettől a fajta harcmodortól, és az Eb-ellenfelek sem találják az automatikus rutinmegoldásokat Wales ellen.
A walesi kapitány, Chris Coleman azonban nem ezért alkalmazza.
Bár ránézésre a walesi csapat a legegységesebb az elődöntők mezőnyében, tulajdonképpen egyetlen ember, Gareth Bale körül forog minden, és a szerkezet is azért olyan, amilyen, hogy az ő képességei a leghatékonyabban tudjanak érvényesülni – részben ugyanez áll Ramsey-re is, Wales tulajdonképpen két 10-essel játszik a védelemben és a középpályán robotoló 7 ember előtt.
A három belső védő biztosítja a tizenhatos előterét. Védekezésben visszazár melléjük a két szárnyvédő, Taylor és Gunter, akik egyébként támadásban szélsőként viselkednek. Itt kezdődik az ellenfél problémája, ugyanis nincs természetes választás, hogy ilyen esetekben kinek kell fognia a támadó szárnyvédőket.
A csapatok általában úgy oldják meg, hogy a jobb-, illetve a balhátvéd találkozik velük, ez esetben viszont el kell hagyni a helyüket, és ez azt jelenti, hogy szabad, támadható terület marad Bale számára, és mivel a walesi szabadon mozog, mindkét oldalon a védelem mögé kerülhet.
A kötetlen szerep azt is jelenti, hogy kedve szerint visszaléphet a félpályáig, és ez a mozgása az ellenfél számára szintén nehezen kontrollálható. Ilyenkor tulajdonképpen Messihez hasonló,
visszavont centerként viselkedik, lendületből érkezhet a védelemre.
Bármelyik esetről is beszéljünk, Bale az esetek döntő többségében a kapuval szemben játszhat, támadható területtel maga előtt, miközben az sem tisztázott, kinek kellene követnie a mozgását. Ez alapvető különbség Ronaldóval szemben.
Tehát míg Wales kiemeli a legjobbját, addig Portugália kiszolgáltatott helyzetbe hozza.
Az Eb eddigi szakaszában Ronaldo mindenkinél többször, összesen 36-szor próbálkozott kapura lövéssel. Bale ugyanezen a listán második 20 kísérlettel. Ez a statisztika sok mindent elmond arról, hogy azért mindkét csapat a legnagyobb ászától várja a gólt.
Egy másik statisztika ugyanakkor már megdöbbentő különbséget mutat: Ronaldo két sikeres cselt mutatott be, Bale pedig 20-at. Ha nem feltételezzük, hogy Bale hirtelen tízszer jobban kezdett cselezni Ronaldónál, akkor visszatérhetünk a kiindulási ponthoz: a walesi sztár sokkal mélyebben játszik, kötetlen szerepben, vagyis egy olyan környezetben, amelyben kiválóan érvényesül a gyorsasága, a robbanékonysága, a cselezőkészsége és a rúgótechnikája.
Ezzel szemben Ronaldo mozgástere sokszor a tizenhatoson belülre korlátozódik (mindkét eddigi gólját onnan szerezte), és a csapat érdekében olyan szerepre kényszerül, amelyben legjobb adottságait nem tudja kihasználni, ráadásul teljesítménye a kiszolgálás minőségétől, és nem elsősorban saját magától függ.
Mit várhatunk ennek fényében a meccstől?
A különböző taktikai formációkról – jókora egyszerűsítéssel – elmondható, hogy kő-papír-olló viszonyrendszerben állnak egymással. Ez persze nem jelenti az, hogy egyik formáció automatikusan legyőzné a másikat, pusztán annyit, hogy elméletileg, azonos játékosminőséget alapul véve egy formáció előnyösebb lehet a másikkal szemben Így például, a 4-3-3 jó lehet a 3-5-2 ellen, mert a négyvédős rendszer szélső hátvédei szabadon játszhatnak, és több segítséget tudnak nyújtani a játékban, mint a háromvédős rendszer felesleges szabad bekkjei. Ezért elképzelhető, hogy Portugália feladja az eddigi formációját, és átvált 4-3-3-ra.
Korábbi elemzéseink itt olvashatók.
