Túlélte a halálos zuhanást, ezüstérmes lett a magyar paralimpikon

Vágólapra másolva!

A riói paralimpián először mutatkozott be a parakajak sportág, és rögtön magyar érem is született, hiszen a KL1-es kategóriában Suba Róbert a második helyen zárt. A Bajai Vízisport Egyesület 36 éves versenyzője egy ejtőernyős ugrás során bénult meg. A paralimpia után mesélt félelmekről, álmokról, elhivatottságról és életigenlésről.

„Minden szempontból nagy utazás előtt álltunk – kezdte Suba, utalva arra, hogy rendkívüli félelemmel kelt útra Rio de Janeiróba. – Féltem a repüléstől, hiszen ilyen hosszú útra még nem vállalkoztam sosem.

Nem tudtam, a szervezetem miként reagál majd, milyen fájdalmaim lesznek, hogy hat rám az egész tortúra, ami szerintem ép embereknek is sok.

Eddig egy Moszkva–Budapest út volt a leghosszabb repülésem, most tizenegy óra állt előttem. Fel is duzzadt a lábam, de szerencsére nem olyan vészesen.”

Félt a riói úttól, de végül minden jól sült el Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

A magyar kajakos lába versenyre visszaállt, de így is tartott a fertőzésveszélyektől, attól, hogy milyen lesz a higiénia, ami

a parasportolókat még jobban érinti, mint az épeket.

„Féltem a helyi közlekedéstől is, hogy mennyire fog megviselni minket a napi két óra utazás a szállás és a Rodrigo Freitas Lagúna között” – mondta Suba, aki végül remek teljesítménnyel ezüstérmet nyert.

Suba Róbert épen született, rengeteget sportolt, de ernyője egy 1500 méterről történő ejtőernyős ugrás során összegubancolódott, és Kecskemét közelében bezuhant egy tanyába.

A riói ezüsttel Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

„Elszakadt a gerincvelőm, deréktól lefelé lebénultam, de gyakorlatilag már a kórházi ágyon sportolni kezdtem. Korábban is része volt az életemnek a sport. Az iskolában először atletizáltam, majd kézilabdázni kezdtem, be is kerültem a városi csapatba. A napi edzések mellett rendszeresen úsztam, és konditerembe is jártam, hobbiból pedig ejtőernyőztem. Szóval nem volt unalmas az életem.

A balesetem után tudtam, hogy nem adhatom fel, azonnal keresgélni kezdtem a lehetőségeket.

Korábban a Felső-Tisza vidékén kenutúráztam a barátaimmal, nagy hatással volt rám a környezet, a táj, a szabadságérzet, így a kenu felé fordultam. Ráadásul volt egy lehetőség arra, hogy Ibizán részt vegyek egy quadratlon versenyen, így a Velencei tavon edzettem. Ám mivel ekkor még a sportág nem szerepelt a paralimpia programján, így nem volt nagy a támogatottsága,

sokkalta nehezebb körülmények között sportolhattam, mint most, így inkább a vívást választottam.

Párbajtőr-tőr szakágban indultam Világkupa-versenyeken Varsóban, Lonatóban is, idővel azonban választanom kellett a sport és a főiskolai tanulmányaim között, és utóbbira tettem le a voksomat.”

A paralimpia után kitüntették Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Munkahelyén később egy létszámleépítés miatt az utcára került, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkor dőlt el, hogy a parakajak felkerül a riói olimpiai programra. „Én pedig úgy éreztem, hogy meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. Megtaláltam a boldogságomat.

Sportolhatok, van munkám is, nincs miért panaszkodnom, mert valójában úgy tudom élni az életemet, mint korábban.”

Suba szerint abban nincs semmi különleges, hogy az ember a balesetét követően is tartalmasan szeretné élni az életét, az életvitelükhöz azonban hozzáadódnak pluszfeladatok, amelyeken dolgozni kell.

Úgy bánnak vele, mint egy ép sportolóval Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

„Az épek esetében fel sem vetődnek olyan problémák, mint nálunk. Hogyan, miként jutunk el az edzésre, megoldható-e a higiénia, hogy fürdünk, hogy használjuk a mellékhelyiséget, és

mivel nem érezzük az alsó végtagunkat, hogyan óvjuk meg magunkat a karcolásoktól, sérülésektől, felfekvésektől.

Én szerencsés embernek tartom magam, mert elfogadó közegben sportolhatok, az edzőimmel, Csamangó Attilával és Győrfi Tamással való kapcsolatomban nincs jelen a fogyatékosság, ugyanúgy kezelnek, mint annak idején az edzőim, amikor még én is ép sportoló voltam.

Természetes, hogy ott vagyok a konditeremben, az uszodában, hogy elvégzem a feladataimat, hogy kőkeményen odateszem magam én is.

Nem csak a világversenyeink integráltak, a sportágunkban az ép sportolók teljesen elfogadóak velünk, a felkészülés és a versenyek alatt is szót értünk egymással, nyitottak, érdeklődőek, segítőkészek. És ez is visz tovább bennünket az úton.”