Torinóban nem játszódik Shakespeare-dráma, nincs Scalája, tengerpartja, sem olyan emblematikus épülete (a város látképét meghatározó Mollénak nem olyan jó a sajtója, mint mondjuk a velencei palotáknak), mint a többi észak-olasz nagyvárosnak, pedig a piemonti székhely nemcsak az egyik legérdekesebb, de a legszebb város is északon.
A Fiat-gyár, a filmmúzeum és persze a semmi mással össze nem téveszthető, híres árkádok mellett a város legfőbb portékája a Juventus, pedig
Torino még futballszemmel nézve sem csak a fekete-fehérekről szól.
Ott van ugyanis a tragédiák egész sorától sújtott, elképesztő sztorikban bővelkedő történelemmel büszkélkedő helyi rivális, a Torino is.
Torinóban járva egyszerűen kihagyhatatlan program, hogy az ember felkapaszkodjon a város fölé magasodó dombra, amelynek tetején áll a pompázatos székesegyház, a Superga-bazilika. A dombról lenyűgöző kilátás nyílik a városra, és a mögötte elterülő Alpokra, de ha az ember kigyönyörködte magát a látképben, és előbújik belőle a futballszurkoló, kötelező körbejárnia a bazilikát.
1949. május 4-én minden idők legnagyobb olasz futballcsapata, a Grande Torino játékosait szállító repülőgép a rossz látási viszonyok miatt a bazilika hátsó támaszfalába csapódott. Senki nem élte túl a katasztrófát,
a verhetetlen, rekordok egész sorát felállító Toro minden játékosa meghalt a balesetben,
és az halottak között volt a csapat korábbi edzője, akkori technikai igazgatója, Egri-Erbstein Ernő is.
A baleset helyszínén most emlékhely működik, ahova nem csak a helyiek látogatnak el rendszeresen (május 4-én minden évben a város apraja-nagyja felzarándokol a hegy tetejére), de a helyszínen hagyott üzenetek, sálak és matricák tanúsága szerint rengeteg futballszurkoló megy el a Supergához.
A hely nagyon sokat jelent a torinóiaknak, amikor ott jártunk, a tősgyökeres torinói Renzo életében először hozta fel két fiát, Matteót és Davidét Supergához. A két srác (öt és kilenc évesek) még nem sokat értett meg mindabból, amit Superga jelent, de édesapjuk elmondta, torinóiként kötelességük ápolni a tragikus sorsú klub emlékét.
A Toro valójában soha nem tért magához Superga sokkjából, bár szerepelt azóta is nagyon erős Torino a Juventus árnyékában. Csaknem húsz évvel a Superga-szerencsétlenség után egy csodálatos tehetségű játékos, Luigi „Gigi" Meroni köré építette fel a következő nagy Torinót Nereo Rocco, ám aki kicsit is ismeri a klub történetét, az
meg sem lepődik azon, hogy ez a fejezet is tragédiába torkollott.
Meroni, a 60-as évek közepének egyik nagy sztárja volt, egy igazi öntörvényű zseni, aki miatt leálltak a gyártósorok a Fiat-gyárban, amikor a klub bejelentette, hogy eladják a Juventusnak. A kétnapos sztrájk után Meroni végül maradt, és a Torinónál szűk két évtized után újra reménykedni kezdtek, hogy nagy csapat alakul a város bordó felében.
1967. október 15-én Meroni csapattársával, Fabrizio Polettivel a Sampdoria elleni győzelmet készült megünnepelni, A Re Umberto sugárút egyik oldaláról tartottak a másik oldalon levő Zambon bár felé, amikor egy pár hetes jogosítvánnyal rendelkező,
fanatikus Torino-szurkoló fiatalember, Attilio Romero elgázolta Meronit.
A mindössze 24 éves játékos életéért hiába küzdöttek az orvosok, még aznap éjszaka meghalt. La Farfalla Granata (a Bordó Pillangó) sokak szerint a valaha volt legjobb olasz szélső volt.
A baleset helyszínén, a 46-os szám előtt emlékművet emeltek a nagyszerű futballista emlékére, amin december elején is friss virágokat találtunk
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a Torino elképesztő fordulatokban bővelkedő történetébe tökéletesen illeszkedik, hogy a példaképét halálra gázoló Romerót 2000-ben a Torino elnökének választották.
Az I. Umbertóról elnevezett sugárút a város másik klubjának, a Juventusnak is fontos helyszín: itt állt az a pad, ami körül 1897. november 1-én a Massima D'Azeglio Gimnázium diákjai összegyűltek, és megalapították a Juventust.
A legidősebb közülük még csak 17 éves volt, de annyira tetszett nekik a Genovából útjára indult (angol matrózok, illetve egy katonaorvos hozták a kikötővárosba a focit) új sportág, hogy úgy döntöttek, futballklubot alapítanak. A klasszikus irodalmat tanuló fiatalok mindegyike beszélt latinul, innen a névválasztás: a Juventus latinul ifjúságot jelent.
A pad, amelyet természetesen nagy becsben tart a klub, bármikor megtekinthető a múzeumban, de 2011-ben az egész világ láthatta, hiszen a klub vezetősége kivitette a stadionba, az új aréna nyitóünnepségére. Talán az egész ceremónia legszebb része volt, amikor a klub két legendája, Giampiero Boniperti és Alessandro Del Piero a pálya közepére helyezett padon ülve beszélgetett.
Olaszországban rengeteg városi derbit rendeznek, a torinói (a város emblematikus épülete után Derby della Molle néven emlegetik) abban is különbözik a többitől, hogy amióta a Juve beköltözött az új stadionjába, már nem egy létesítményen osztozik a két klub.
A Juventus új arénája egyike volt az első, a klub tulajdonát képező stadionoknak Olaszországban, amivel a klub óriási gazdasági előnyre tett szert a vetélytársaival szemben. A város korábban meglehetősen lepukkant, északi részén álló, rossz konstrukcióban épült létesítményét, a Delle Alpit 2009-ben bontották le,
a Juventus pedig komoly fejlesztésekbe fogott a környéken,
aminek csak egy eleme volt a Juventus Stadium.
Az új stadion igazi zöld projekt: napelemekkel fűtik a vizet, káros anyag kibocsátása nélkül üzemel, és esővízgyűjtővel is rendelkezik. A klub nem állt meg itt, a környék fejlesztésében is érdekelté tette magát azzal, hogy 99 évre bérbe vette a Continassa kerület egy részét, ahol folyamatosan folynak az építkezések, felépült egy bevásárlóközpont, felújították az úthálózatát, és további villamos-, illetve buszjáratokat hoztak a korábban bányászok által lakott, nem különösebben vonzó kerületbe.
A Juve az új aréna építése alatt (társbérletben a gyűlölt városi riválissal) a torinói téli olimpiára felújított Stadio Olimpicót használta, amit a fekete-fehérek kiköltözése után a Toro azonnal átkeresztelt Stadio Grande Torinóra. Ez azonban csak fél siker számukra, hiszen bár modern, szép létesítményről van szó,
a Toro szurkolói abban bíztak, hogy visszaköltözhetnek a Szentélybe.
A Stadio Filadelfia (vagy ahogyon ők nevezik, az Il Fila) a klub szellemi örökségének legfontosabb része – ugyanakkor manapság nem más, mint egy romhalmaz. Az évtizedek során több kísérlet is volt a felújítására, ám az Olimpiai Stadion felújításával biztossá vált, hogy a szomszédban fekvő Filadelfiában soha nem rendeznek többé meccset.
A klub jelenlegi elnöke, Urbano Cairo 2015-ben bejelentette, hogy mégis felújítják a legendás helyszínt, ahol a Torino máig fennálló Serie A-rekordok egész sorát állította fel. Két edzőpálya, a klub új székháza mellett stadionként is üzemelni fog, de csak az ificsapat játszik majd benne, hiszen mindössze 4000 fős lelátót terveztek a létesítményhez.