Néhány nap alatt többször módosították az interjú időpontját és helyszínét, amikor arra kértük Keleti Ágnes családját, hogy a hétfői, 96. születésnapja előtt hadd beszélgessünk a legidősebb magyar olimpiai bajnokkal. A sorozatos halasztgatás miatt attól tartottunk, hogy nincs jó állapotban, ám amikor beléptünk a budapesti forgatag kellős közepén lévő, hatodik kerületi lakásába,
a hátsó szobából már hallatszott a nevetése,
majd amikor megjelent az előszobában, az arcán lévő széles mosoly azonnal elűzte minden aggódó gondolatunkat.
Az országot maga alá gyűrő hideg azért őt is megviselte, eredetileg Budapest egyik legszebb szállodájában, a Kempinskiben kávéztunk volna. Az a kedvenc kávézós helye, de inkább az otthon melegét választotta. Pedig a 30-as, 40-es években, amikor ő volt fiatal, ennél jóval hidegebbek is voltak a fővárosban.
Az első: 1952, Helsinki
Keleti Ágnes az előírt gyakorlatokban 9,5 pontot kapott. Senki sem tudta megelőzni. Amikor a szabadon választott gyakorlatok következtek, a magyar tornász ámulatba ejtette a közönséget. Korlát, lóugrás, talaj – ez volt a sorrend. Amikor utolsóként Keleti Ágnes szinte belibbent a terembe, mindenki elhallgatott.
Talajgyakorlatát zene nélkül kellett megcsinálnia, mégis gyönyörűen mutatta be. Az erőrészek poétikusan olvadtak össze a ritmikus mozdulatokkal. Két 10-es tábla is a magasba emelkedett, az összesített pont 9,86 volt. Mindez a kötelezővel együtt 19,36, ami jobb volt a szovjet Gorohovszkaja pontjánál. Keleti Ágnesé lett az olimpiai bajnoki cím.
„Akkor úgy be volt fagyva a Duna, hogy átsétáltunk rajta, az autók is átmentek a jégen az egyik partról a másikra. Azt is kibírtuk, ezt is ki kell bírni – kezdi Keleti Ágnes, rámutatva arra, hogy mennyire más volt az akkori Budapest. – De én nem sétálni vagy korcsolyázni szerettem télen, hanem síelni” – folytatja, közben felpattan, és mutatja a tökéletes mozdulatot, amit a legnagyobb síelők is megirigyelnének.
Nyáron pedig minden más sportot űzött. „Úsztam, pingpongoztam, de a kedvencem a szkiffelés (egypárevezés – a szerk.) volt. Beültem a csónakba, árral szemben eveztem a Dunán, majd összekötöttem az evezőket, beugrottam a vízbe, úsztam egy kicsit árral szemben, és a csónak után eredtem.
Volt egy hét évvel idősebb nővérem, az apák pedig mindig szerettek volna egy fiút, szóval én lettem az apám fia, inkább fiú voltam, mint lány.
Mindent vele csináltam, kirándultunk, hegyet másztunk. Csodálatos ember volt. Vajon vannak még ilyen papák?” – tűnik el először a mosoly az arcáról, és érzékenyül el Keleti Ágnes.
Kettőtől ötig: 1956, Melbourne
Keleti Ágnes a Helsinkiben megrendezett olimpia után az 1954-es világbajnokságot is megnyerte. Majd következett Melbourne. Kemény, nehéz nap előtt állt a bajnoknő, akinek három számban – műszabad-gyakorlatban, gerendán és felemáskorláton – is volt esélye az aranyéremre.
Az előírt gyakorlatok után a szovjet Latinyina és Keleti Ágnes holtversenyben álltak az első helyen. A műszabad-gyakorlatban a pontozók sem tudtak dönteni. A magyar és a szovjet tornásznő annyira csodálatosan tornázott, hogy holtversenyben mindketten aranyérmesek lettek. A délelőtti verseny után virágcsokorral és ünnepi szóval fogadták Keletit az olimpiai falu ebédlőjében.
„Kérem, még ne ünnepeljenek, hátravan még a délután” – hárította el a gratulációkat a magyar tornász. Azzal fogta magát, jóízűen megebédelt. Délután pedig magabiztosan tornázva nyert felemáskorláton és gerendán. A tortára a habot pályafutásának ötödik aranyérme, a kéziszercsapat győzelme tette fel.
Az egész napos koncentrálás után Keleti a közönség dübörgő tapsvihara közepette, zokogva rohant ki a teremből. Hosszú ideig senkit nem engedett be az öltözőjébe. Amikor végre megjelent, még mindig könnyekkel a szemében annyit mondott: „Végleg befejeztem.”
Ugyanakkor sietve megjegyzi, hogy hiába volt az édesapja nagy darab, sportos ember, az édesanyja pedig apró, törékeny nő, otthon anyja, Rózsika néni volt a főnök. „A férfiaké a gyengébb nem, nem a nőké.
Ha a férfiaknak kellene gyereket szülni, nem sok pici születne.
A második világháborúban az erkélyünkről néztem, ahogy a férfiak vonulnak a háborúba, ma pedig már a nők is mennek. Nincs olyan, hogy kevesebbet érnének a nők.”
Közben előkerülnek a szobából a melbourne-i olimpiai aranyérmek, a három egyéni számban nyert arany (a negyediket csapatban nyerte).
„Ezeket hol kaptam?” – kérdezi.
„A melbourne-i olimpián” – segítünk.
„Ó igen, Ausztráliában. Utána kint is maradtam a családommal, a nővéremék kint éltek, miért jöttem volna el a családomtól?
Aztán kiderült, hogy nem tudunk megélni ott a tornából, szóval Izraelbe költöztem, ahol többet fizettek.
Találtam egy pasit, Bíró Robikát, úgyhogy férjhez is mentem. Vagy inkább ő jött hozzám, én pedig beleegyeztem” – nevet hangosan.
Igen, van, hogy fel kell kicsit frissíteni a memóriáját, előfordul, hogy háromszor kell feltenni egy kérdést, hogy meghallja és megértse, az állandó mosoly és a fantasztikus élni akarás azonban a mai napig árad belőle. „Mindig is élni akartam, ez segített át a nehézségeken.
A hosszú élet titka, hogy nem szabad tükörbe nézni”
– mondja, majd felpattan, kihúzza magát, csípőre teszi a kezét, és a szemben lévő tükörnek hátat fordítva, teljes torokból hahotázva elvonul előtte.
Reggel 10 órakor kel, grépfrútot reggelizik, tejes kávét iszik, majd a gondozójával elmennek sörözni.
Van itt egy kedvenc helyünk, egy olasz étterem, oda járunk meginni egy-egy sört, hogy az ebédnek helyet csináljon.”
Este már csak gyümölcsöt eszik, a grépfrút mellett a narancs és a mandarin a kedvence. A csokit nem szereti, azt mondja, attól nő a feneke. „Nem mi vagyunk az ételért, hanem az étel van értünk. Okosan eszem, ezért nincs hasam.”
A melbourne-i felemáskorlát-gyakorlata:
Fizikailag valóban kifogástalan állapotban van, igyekszik sokat sétálni, hetente többször jár úszni. Amikor megkérdezzük, hogy mikor csinálta meg utoljára a spárgát, így válaszol: „Amikor akarom. Utoljára két hete. Megcsináljam most? Itt nem, mert kosz van – mutat az előszobaszőnyegre (kosznak nyoma sincs a házban). – Inkább felemelem a lábam a fejem fölé, az jó lesz?” – és már kapja is le a cipőjét. Közben instruálja fotósunkat, hogy még ne merjen fotózni, csak ha már teljesen a feje fölött van a lába.
És egyébként is, jobb oldalról ne csináljon róla képet, mert az az előnytelen oldala.
„Innen még rondább és vénebb vagyok” – mondja, és persze hangosan nevet, kineveti az időt.
Amikor segítenénk felvenni a cipőjét, azonnal arrébb pattan, hogy amit meg tud csinálni egyedül, ahhoz neki nem kell segítség.
Igyekszik minél tovább megtartani az önállóságát.
Gondozójával rendszeresen elmegy bevásárolni, és moziba is járnak egy belvárosi plázába. „Mit néztünk legutóbb? A Váratlan szépséget, igen. A szépséget nem sokra tartom. Az okosságot és az ügyességet inkább.” Ha otthon van, önéletrajzot ír. „Amikor írok, újraélem a dolgokat, és visszajönnek az emlékek. Rajzolok is mellé.”
Könyvesboltba jár, a szeme tökéletes, szemüveg nélkül olvas klasszikus irodalmi könyveket. Angolul olvassa a New York Timest, de a magyar és az angol mellett beszél németül és héberül is. Kérésünkre mind a négy nyelven elmondja, hogy „Boldog születésnapot”. A magyarnál hosszabb héber verziót szóról szóra lefordítja nekünk: Azt kívánom neked, hogy boldog születésnapod legyen – majd egy rövid nyelvtani magyarázatot is kapunk a szavak sorrendjéről.
Sporthíreket már nem olvas, ezért félve kérdezzük tőle, hogy tudja-e, ki az a Hosszú Katinka.
„Az valami sportoló, nem? - kérdez vissza.
„Igen, a világ legjobb úszója” – feleljük.
„Hány világbajnokságot nyert?”
„Sokat, viszont most a riói olimpián három aranyat is nyert. Majdnem meglett neki a négy, mint Ági néninek. Azt mondta, talán azért nem nyert négy aranyat, mert eszébe jutott a rajt előtt Ági néni rekordja” – meséljük neki.
„Hármat nyert? Az rendben van. De engem nem érdekeltek az érmek, nem azért tornáztam, hanem azért, hogy utazhassak.
A kommunista Magyarországról nem lehetett csak úgy utazni, de a tornával kinyílt a világ.
A legszebb hely, ahol jártam, Svájc volt. Csodálatos hegyek, tavak, lehetett síelni és evezni is. Mindig szerettem élni, és akkor éreztem, hogy élek, ha utaztam.”
Végül azzal a kérdéssel búcsúzunk el tőle, hogy ha bemenne egy középiskolába, akkor mit mondana azoknak a 18 éveseknek, akiknek most kezdődik az élet.
„Három fontos dolog van. Tanuljanak, sportoljanak, és ami legfontosabb, legyenek jó gyerekek!”
„Ki a jó gyerek?” – kérdezünk vissza.
„Aki szereti a szüleit, és gondoskodik róluk.”
(Keleti Ágnes olimpiai aranyérmeinek történeteit Lukács László és Szepesi György A magyar olimpiai bajnokok című könyvének segítségével idéztük fel.)