Már lassan egy hete, hogy úton, de ha lehajtom a fejem a babzsákra, és becsukom a szemem, azonnal benépesül a világ körülöttem. Ismerősök, ismertetlenek zakatolnak körülöttem, mindenki teszi a dolgát. Ha meg akarok szabadulni a látomástól, ki kell nyitni a szemem, miközben folyamatosan ébren vagyok... Nem volt alkalmam kimenni a temetőbe indulás előtt a szüleimhez, és így még jobban velem vannak. Sokszor visszatekintek az életükbe, és ez energiát ad.
Felragasztottam egy fekete csíkot a térképasztalom sarkára, emlékezésképpen az éppen egy éve Párizsban történt borzalmas merénylet áldozatainak emlékére. Itt zsongnak a fejemben mindazok a gondolatok, amiket az emlék kivált. Éppen óceánon voltam akkor is, de ez nem változtat semmin. Nagyon megvisel mindig, amikor oktalan támadás ér ártatlanokat. Van ennek egy szintje, ami már nem múlik el nyom nélkül.
Azt hittem korábban, természetesen a korábbi tapasztalataim alapján, hogy lesz időm majd olvasni. Vágyom rá, csak arra a kevéske szabadidőre sok tennivaló aspirál. Mondjuk navigálni, kommunikálni, írni, enni, tisztálkodni, esetleg pihenni, meg még másik sok egyéb.
Ettem egy kis energia utánpótlást, ittam, most írok, aztán ledőlök a babzsákra, mert megérdemlem. Végül odáig mentem a pihenésben, hogy az ágyra dőltem és kontrollébredésekkel reggelig aludtam.
Csuda tiszta az ég, csak a hold és a csillagok. Imádom a holdat is, de így fölötte az Orionnal, gyönyörű páros. Elképzelni sem tudom, hogy a libák hogy fáradnak el, de ha úgy, mint én most, akkor rövid pályafutás vár rájuk a levegőben... Sajnos mindhárom, szép kerek lila káposztámat ki kellett dobni. Valószínűleg én követtem el hibát, benne hagytam őket a műanyag zacskóban, ahogy vettem. Fekete levet kezdtek ereszteni és rothadás szaguk lett, mert rothadtak.
Olvasmányaim: bemelegítésként Jules Verne, Rejtelmes Sziget c. könyve, angolul. Gyermekkorom mindenképpen kellemes és izgalmas regénye inkább csak nyelvi gyakorlásként volt hasznos. A második könyv már nehezebb műfaj, Michel Houellebecq, Behódolás c. könyve már megüli egy időre az ember lelkét. Európa és benne Franciaország eliszlámosodásának a közeljövőre vetített víziója.
Természetesen fikció, de a következő két évben játszódó történet, a ma pozícióban lévő vezető európai politikusok áldásos, vagy kevésbé áldásos működésének tükrében, annak logikai következményeiként egy francia felső-értelmiségi szemével nézve. Most, pihenésképpen Marcus Aurelius Elmélkedéseivel folytatom, ami jobban illik az itteni környezethez, hangulatomhoz és főleg értékrendemhez.
Feláldoztam 4 liter vizet és kimostam 2 trikót, egy pár zoknit és egy alsónadrágot. Igazából 2 liter volt a mosóvíz és 2 liter az öblítő. Most száradnak.
Eszembe jutott a kisveréb és a tehénlepény története a macskával. (Az út közepén egy hidegtől megdermedt kisveréb gubbasztott. Arra ment egy tehén és lotty, beterítette a kisverebet. Ettől az fölmelegedett és boldogan csivitelni kezdett. Arra ment a macska, kiszedte s kisverebet a sz...ból, gondosan letakarította, és hamm, megette. Tanulság: nem mindenki akar ártani, aki l...r téged, és nem feltétlenül szeret, aki kihúz a s...rból.)
Pihenésképen elolvastam Rejtőtől a Piszkos Fred, a Kapitány c. örökzöldjét, sokadszor életemben, de még most is ad pár kellemes órát.
Először van meg bennem az érzés ezzel a hajóval, hogy összenőttünk. Sok tapasztalatom volt már eddig is, rengeteg módosítást megcsináltunk, egyre kezelhetőbbé vált a hajó, de nem volt a zsigereimben. Akkor enyém a hajó, ha azt érzem, hogy a testem megnövekedett részévé válik, érzem, ami a hajóval történik, bármelyik zugában. Még van hova fejlődni, de idő is van rá, és jó úton haladunk.
Napközben az egy réteg vékony trikó bőven elég volt, naplemente után fél órával már három réteg van rajtam, és nem sok. Megyünk a télszerű nyárba.
Megújult a bőr a tenyeremen, ahogy hosszabb utakon a sós víz miatt szokta. Nagy foltokban foszlik le a kezemről és egy ideje tele van vele a hajó.
Elaludtam a babzsákon, és arra riadtam, hogy csöndes a menet, nem zuhognak a felcsapó hullámok a fedélzetre. Csak négykézláb lehet közlekedni az orrfedélzeten és rendkívül fárasztó még úgy is. Lefelé kell kapaszkodni, hogy ne szakadjon el az ember, mert még kiugrik alóla a hajó. Az embernek normálisan eszében sincs, hogy micsoda élmény szilárd talajon járni, száraznak lenni. Itt sokat gondolok rá.
Egy hónapja rajtoltunk, de mintha most lett volna a múlt héten. Már sokszor éreztem ezt a kettősséget, hogy néha a percek csak vánszorognak a napok, hetek meg vágtatnak. Tegnap este megbontottam az első palack kólát. Úgy őrizgetem, mint kincset, mert nem sokat kaptam belőle.
Korábban hiányoltam a madarakat. Na, itt már van belőlük minden méretben, színben, fajtában és mennyiségben elegendő. Reggeltől estig, estétől reggelig köröznek. Ami azt illeti, elég egysíkú az életük, nekik nincsenek önmegvalósítási gondjaik. Teszik, amire programozták őket és ezzel jól elvannak.
Nagyon hálás vagyok a ruházatomnak, farkasordító hidegtől véd meg. Élénken él bennem életem azon élménye, mikor a Szent Jupáttal jártunk itt és folyamatosan csonttá fagytunk, mindenük, állandóan vizes volt. Egyedül a lábam hideg, akármit csinálok. Nem tartok a két zokninál, mert a két vizes zokni ugyanolyan hideg, mint az egy. Nem víz folyik a csizmámba, hanem a láb párájától átnedvesedik, kiszáradni meg nem tud.
Ebédeltem. Még Fokváros magasságában úgy döntöttem, hogy itt lent a hideg délen elsősorban a szaftos, energia dús készételeket eszem a liofilizáltak helyett. Ezek az ételek szintén zacskóban laknak, de nem kell vizet adni hozzájuk, hanem csak melegíteni és megenni. Fél liter forró vízbe süllyesztem 5 percre, és már kanalazható is.
Annyira hideg levegő jött az éjszaka, hogy meg voltam győződve, valahol jéghegy van a közelben.
A hold már alkonyatkor feljött, hatalmas, erős fénnyel itt világít balra fölöttem. Nekem a hold mindig olyan volt mintha őrangyalom lenne. Minden barátságosabb, elviselhetőbb, ha látom, megnyugtat, vigasztal. Nem tudom, hogyan csinálja, mert csak ott van, én meg teljesen másképp érzem magam tőle. Éjszaka sportoltam. Annyira fáztam, hogy itt a kabinban két kézzel kapaszkodva félórát futottam helyben. Jót tett, kimelegedtem és könnyebben maradtam ébren.
Ebéd után betermeltem egy tábla csokit. Csak egy falatka édesre vágytam, de nem álltam meg félúton, elfogyott.
Elégedett vagyok és baromi fáradt. Pihenek, ha tudok, ha hagy az idő. Jól haladok, minden rendben van.
Ha fel kellene sorolni, hogy mik a nehezen kivitelezhető feladatok a hajón ilyenkor, biztosan nem kerülne az első tízbe, de én kifejezetten problematikusnak érzem azt a pár percet, amikor letolt vízhatlannal, ruhadarabokkal ülök egy vödrön, és meg kell, hogy oldjam a magam stabilitását is, és a vödörét is (!), mindaddig, amíg ki nem ürítem biztonságosan.
Kíváncsi lennék, hogy éjszakára a madarak leülnek a vízre, vagy köröznek akkor is. Szerintem nem látnak éjszaka, ennek megfelelően nem tudják követni a hullámzást és nem látják a táplálékot sem, de ez csak az én véleményem, nem tudom, nem látom.
Korán reggel, ami otthon a kora esti időszak, telefonon hívtam a családot, akik nálunk otthon álltak a fa körül. Jó volt beszélgetni velük, de nekem itt most sok mindenre állt az agyam, csak a karácsonyfára nem. Előszedtem végre a karácsonyi ajándékaimat. Egy kicsi pezsgő, – amit majd délután megnyitok – csoki, apró sütemények, két fotóalbum.
Olyan a kézfejemen a bőr, mintha vékony bádog kesztyű lenne rajta. Már kétszer lecserélődött indulás óta, rövidesen itt a harmadik is. Ilyenkor foltokban elhal, aztán leválik. Nagyon rojtosan tud kinézni, és persze tele van a hajó bőrdarabkákkal. Ez nem zavar, de hogy az összes körmöm alja begyulladt a tengervíztől, az már igen.
Még most is találtam karácsonyi ajándékcsomagot a hajóban. Nagyon megörültem neki, mert már éppen kifogytam a finomságokból, így most van némi utánpótlás.
Folyamatosan borogatom a könyökömet, napi 3, 4-szer, és már majdnem teljesen leapadt. A kézfejemet, a körmeimet úgy ápolom, hogy jól és hosszan áztatom forró édesvízben. Azután letakarítottam a fölösleges bőrhalmozódásokat, így most majdnem teljesen rendbejöttek. Amelyikkel több a gondom, azt mosás után beragasztom leukoplaszttal. Úgy pár nap alatt rendbe jön, nagyjából.
Olyan békés lett a menet, hogy néha ki kell menjek megnézni, hogy haladok-e.
Annyira elmerültem a munkában, hogy majdnem kiszaladtam a szilveszteri programomból. Szerencsére csak majdnem, azért maradt időm előszedni az ünnepi hangulatomat és a pezsgőt, átkapcsolni a Fleetre, hogy telefonon tudjam hívni a családomat a nagy pillanatban. Fölszereltem hátulra a kamerát és neki, mint közönségnek elmondtam az újévi köszöntőmet, jókívánságaimat, és elszavaltam a Himnuszt. (Énekelni az albatroszok miatt nem vállalkoztam, nehogy valami baj érje őket.)
Az éjszakai hullámzás persze telerakta a nagyvitorla hátsó bugyrát vízzel, majdnem a fedélzetig lóg le. Beöltöztem, vödör, de ebben a hirtelen jött szélcsendben csapkod minden jobbra, balra... Az egyetlen szép dolog ma délelőtt az volt, hogy mellém szegődött egy kisebb delfincsapat. Úszkáltak a hajó orránál egy ideig, aztán eltűntek valamikor.
A sötétről: hetedikes voltam, 13 éves, mikor egy este moziból bandukoltam egyedül haza. Sötét külváros, csak minden harmadik villanyoszlopon pislákolt némi fény. Otthon a kapukulcsért be kellett nyúlni a kapu sarka fölött és ott lógott egy kampón. Benyúltam, és megfogták belülről a kezem. Pár másodpercig gondolkodtam, majd beszóltam: "engedd el a kezem!". Belül röhögés, Pisti bátyám valamivel előttem ért haza, és látta, hogy jövök, gondolta megtréfál. Akkor jöttem rá, hogy nem vagyok félős, bár ezt valamilyen szinten addig is tudtam. Akkor már évek óta birkóztam, és az adott egy egészséges önbizalmat.
A nap rejtvénye: hogyan lehet elkölteni 3000 kcal-t a 0-ból. Válasz természetesen az, hogy sehogy. Amikor úgy érezzük, hogy már semmi sem maradt, jártányi ereje sincs az embernek, akkor még mindig óriási tartalékaink vannak, amire átkapcsol az ember agya.
Mindig csodáltam a madarakat, ők itt jól érzik magukat, de kicsit mások is az adottságaik. Ha belegondolok, hogy a sirályok itt is otthon vannak és a nagyvárosok háztetőin is, akkor kijelenthetem, hogy életképesebbek nálunk, viszont albatroszt még nem láttam szárazföldi, urbanizált viszonyok között.
Először vagyok kívánós. Olyat ennék, ami nincs a hajón. Fogalmam sincs, hogy mit, és még csak nem is extra kívánság, csak valami más, mint amik vannak.
Akartam valami vacsorát csinálni, de nem lehetett megülni itt a konyha előtt. Még elmászok valahogy babzsákig, úgy ahogy vagyok, vízhatlanban, csurom vizesen belefekszem. Nem alszom, mert képtelenség, de zsibbadok, és egyre jobban didergek. Vizes vagyok, fáradt és hideg lett megint.
Már éjszaka van, hibátlan tiszta éggel, de még nem jött föl a hold, csak a csillagok adnak némi fényt. A tejút déli részén legalul egy ikerpár, két magas fényű csillag, fölöttük a Dél Keresztje, gyönyörű, de egyáltalán nem uralja az égboltot, még följebb az álkereszt, ami ugyanabban a fekvő pozícióban látszik, mint az igazi, még nagyobb is annál.
Ma mosónapot tartottam. Vannak darabjaim, amiket ki kell mosni, mert nincs csere. A sapkáim ilyenek, akár külső, akár belső sapka, amik nem egyformák... Hirtelen kitört a kánikula. Holnap Rio magasságában leszek, az itteni nyárban, ami az otthoni augusztusnak felel meg, nem csoda, ha meleg van.
Nagyon szép nap volt eddig a mai, kis küzdelemmel délután. Jól haladtam, jobban a vártnál, örülök neki. A hold már csak hajnalban jön fel, addig a csillagok sziporkáznak, övék az egész égbolt.
Yehudi Menuhin hegedű játékát hallgatom, ami a zenén belül is egy külön világ, szintén azok közé a megfoghatatlan, elmagyarázhatatlan, képletekkel le nem írható hatások közé tartozik, amitől energia tartalékok szabadulnak föl az emberben. Azt hiszem, hogy nekünk, humán lelkeknek igazából két dolog adhat energiát: a szépség és a szeretet. Most egymás után mindkettőből kaptam egy adagot, beosztom egy időre.
Még az Egyenlítő felé megyek és hűvösödik a levegő. Ebben a napszakban két napja 31°C volt, most 26. Mintha magam mögött hagytam volna a nyarat. Az a hír, hogy Les Sables d'Olonne-ban kemény tél van, fel kell készüljek a legmelegebb ruháimmal. Egy jó hete volt, amikor kiszárítottam a déli vizeken használt igazi meleg gúnyáimat és elcsomagoltam. Majd szépen kicsomagolom őket, amikor kell. Úgy gondolom, hogy Gibraltár, Azori-szigetek magassága a vízválasztó, onnan megyek vissza a télbe.
Van nekünk egy elképesztően szépséges bolygónk, talán a legszebb az univerzumban, és igyekszem ebből annyit észlelni, eltenni magamnak, amennyit lehetséges. Milyen kevéskét vagyok képes az egészből meglátni, megérteni, és az milyen sok! Kicsit azért is jöttem ide újra, hogy a mai énemmel éljem át ezt a csodát. Kísértetiesen visszatérő gondolatom, hogy vajon meddig fogják ezt így látni még az utódaink.
Ma nagyon házias voltam, mostam, borotválkoztam, tisztálkodtam.
Olyan, mintha egyfolytában lőnének ránk. Óriási koppanás, aztán vagy van vergődés, vagy nincs. Az utóbbi találatoknál semmi, szó szerint síri csönd. A mostani repülőhalak nagyok és nem is veszélytelenek. Ha szerencsétlenül találják el az embert, komoly balesetet tudnak okozni... Majd reggel visszaszórom őket a vízbe, már amelyik addig itt ragad, és nem mossa le a víz.
Élénken emlékszem, hogy 1993-ban az akkori VG-n, 24 éve, szinte ugyanitt, már ugyanígy hazafelé rogyasztott meg lelkileg, fizikailag az út. Az Istenért sem fordult a szél, már régen a cél felé kellett volna tartanom és én Amerikába vitorláztam. Igaz, akkor kemény aknamezőn mentem, végig éles menet, meredek hullámok, és minden hullámban azt hittem, hogy ledől az árbocom.
Homérosz Iliászát olvasom, és nagyon élvezem a történeten túl, azt az antik verselési stílust, amiben íródott. Nem könnyű, sem a szöveg, sem a nyelvezet, de ha az ember kellő figyelemmel olvassa, sok érdekességet, élményt ad.
Amikor az ember kicsit hosszabb alvás után ugrik így hajnalban, mint most, és komoly fizikai terhelés vár rá, akkor bizony érdekes üzeneteket küld az agya. Sötétszürke még minden, vastag felhők borítják az eget, de én kiválóan látom a csillagokat. Néha meg kell, hogy álljak, hogy kicsit kitisztuljon a kép, aztán nyomom tovább. Ilyenkor nem kell az orrfedélzeten kószálni, itt a védett kormányállásban elmegy.
Elfogytak a nagyhajók, bent vagyok az öbölben, 205 SM van hátra a célvonalig.
Forrás: Spiritofhungary.hu