Belehalhatnak, mégis csinálják

Vajon mi hajtja azokat, akik egy olyan sportot űznek, amelyben 1981 óta legalább 313-an haltak meg?

Igencsak felkavarta olvasóinkat, hogy Graham Dickinson szárnyasruhás bázisugró edzés közben meghalt. Közel 250-en mondták el véleményüket az Origón arról, hogy vajon mi hajthat egy olyan extrémsportolót, aki tisztában van azzal, hogy egy rossz mozdulat esetén rögtön a halálba száguld repülés közben.

Dickinson igyekezett mindig minél közelebb elrepülni a sziklák, fák és egyéb tereptárgyak, természeti képződmények mellett:

„Mindannyian tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni, mivel őrült módon feszegette a határait. A tragédiája csak idő kérdése volt” – írta a World Wingsuit League oldalán a 28 éves kanadait jól ismerő José Montero.

Olvasóink írták

Dante42: „Egy-két ugrástól/repüléstől eltekintve a vakszerencsén múlik minden! Apróbb széllökés, szélnyírás, hideg-meleg légáramlat, és megvan a tragédia!”

Gutbesserwasser: „Ne csináljunk már úgy, mintha akkora világcsudája lenne, hogy kockázatos tevékenységekbe időnként belehalnak, akik csinálják.”

F4t4Morg4n4: „Vajon milyen érzés lehetett az első ugrás? Egy kis hiba, egy kis rémület, és ahogy Nietzsche mondja: kattan az óra mutatója, kezdődik a tragédia.”

VajAUTOMATA: „A madáremberek, sajnos, így járhatnak, mivel az igazi repülésnek a szabadsága és biztonsága csak a madaraknak van megadva, de talán, még nagy ritkán ők is elvétik.”

Démon: „Az ember nem madár. Aki ezt bevállalja, az azt gondolom, a halál lehetőségét is bevállalja.”

Andraskrammer: „Élményteli veszélyes élete volt, és belehalt. Valószínű, ennek tudatában is újra így csinálná!”

A világbajnokságot szervező liga Kováts Viktor 2013-as tragédiája után közleményt adott ki, kiemelve, hogy módosítani fognak a szabályokon a versenyzők nagyobb biztonsága érdekében. Kováts megnyerte a 2012-es világbajnokságot, majd 2013-ban a kínai vb-re készült, amikor a halálos ugrásnál nem nyílt ki az ernyője.

Kováts tragédiájáról videófelvételt is közreadtak:

A bázisugrás során bekövetkezett haláleseteket összesítő Blincmagazine-ban megtalálható lista nem igazán utal arra, hogy csökkent volna a tragédiák száma, sőt, Kováts esete óta 91-en vesztették életüket. (Ez nemcsak a szárnyasruhás ugrókra, hanem az összes bázisugróra vonatkozik, és a lista – a weboldal szerint – nem biztos, hogy teljes.) És egy másik szám: az oldal számításai szerint 1981 óta 313-an haltak meg bázisugrás közben.

Halálokok a bázisugrásban Forrás: Origo

Kováts 2012-ben az RTL Klubnak beszélt a motivációjáról: „Elkezdtem ejtőernyőzni, aztán jött a szárnyasruha. Nekem mindig a repülés volt az álmom, csak ezért gyakoroltam.

A legjobb barátom mellettem halt meg tavaly, akkor elgondolkoztam a folytatáson, de ez egy olyan sport, amit, ha elkezdi az ember, akkor nem nagyon tudja abbahagyni.”

A vb hivatalos oldalának pedig csak ennyit mondott: „Éld meg az álmaidat, vagy halj meg.”

A 28 éves Dickinson így foglalta össze életcélját: „Azért élek, hogy repüljek, és felfedezzem az égboltot mindennap, amikor csak tudom.”

Az első madáremberek

Leo Valentin francia ejtőernyős már az 1950-es években kísérletezett kezeit és lábait összekötő, a madár szárnyaihoz hasonlatos ruhával végrehajtani ejtőernyős ugrásokat 1956-ban bekövetkezett haláláig. Utána honfitársa, Patrick de Gayardon vette a bátorságot és energiát, hogy már a fejlettebb technikának és anyagoknak köszönhetően megépítse magának és az utókornak az első kereskedelmi forgalomba hozott szárnyas repülőruha ősét és prototípusát. Többéves sikeres kísérletezés és repülés után őt is utolérte a tragédia 1998-ban, egy tesztugrás során, amikor egy új fejlesztéssel kísérletezett az ernyőjén.

A sportágról egy gyakorlott ejtőernyőst, a veszprémi Jung Tibort kérdeztük, aki

sokszor kipróbálta már a szárnyasruhás ugrást repülőből,

ám odáig még nem jutott el, hogy egy stabil pontról vesse magát a mélybe. Amit most ő csinál, az teljesen biztonságos. Hogy miért?

„A szárnyasruhás ugrók igyekeznek minél alacsonyabban repülni, van, hogy célba veszik az alig néhány méteres sziklahasadékot. Nyilván ez hatványozottabban veszélyes, mint ha én a kék égen repülök, ott nem lehet olyan baj” – magyarázta az Origónak, hozzátéve, hogy szerinte aki nem repülőről, hanem bázisról ugrik, az tisztában van azzal, hogy milyen veszélyek leselkednek rá.

Dickinson ugrása a 2016-os World Wingsuit világbajnokságon Forrás: Getty Images/Wang He

Megnéztük, mit mutatnak a statisztikák, ha a két ugrást összevetjük. Míg az ejtőernyősöknél minden százezredik ugrásra jut egy haláleset, addig a szárnyasruhás bázisugróknál körülbelül minden ötszázadik-ezredik ugrás végződik halállal. Évi 17 ejtőernyős ugrás annyira biztonságos, mint levezetni 10 ezer kilométert egy autóval, ennél statisztikailag körülbelül ezerszer veszélyesebb a szárnyasruhás repülés.

A franciaországi Alpokban egy időre be is tiltották a szárnyasruhás ugrást,

miután egy héten belül hárman meghaltak.

Jung Tibor jelenleg testnevelést tanít, de hosszú éveken át ejtőernyős katona volt. Tandemugrást kezdőkkel is vállal – a weboldalának a neve: Tandemtibi.hu –, sokan köszönhetik neki a szabadesés élményét.

A 41 éves férfi a kötelező sorkatonai szolgálat legelején felnyújtotta a kezét, amikor azt kérdezték, ki szeretne ejtőernyős lenni, később profi szerződéses lett.

A ruhák évről évre fejlődtek

1999-ben a finn Jari Kusoma, a horvát Robert Pecnik és a szlovén Stane Kranc segítségével a Patrick de Gayardon által tervezett ruhát továbbálmodva elkészítette az első klasszikus szárnyas repülőruhát, amelyet még abban az évben kereskedelmi forgalomba hoztak a legendás Birdman cégnév alatt. A ruhák évről évre fejlődtek, egyre nagyobb szárnyfelületet kaptak, kialakult több típus az ugrók képzettségi fokának megfelelően. Kusoma létrehozott egy ún. „kezdő repülési program” tematikát, amit a gyártó által vizsgáztatott Birdman-oktatók tartottak és tartanak az emberi repülés után érdeklődő ugróknak mai napig világszerte, ezáltal biztonságosabbá téve a ruhák használatát és az ejtőernyőzést. Napjainkban már számos gyártó készít a piacra szárnyasruhát.

„Régen talán ezt is extrém sportnak nevezték, de szerintem nem az. Ma már hihetetlenül fejlett és biztonságos, nem fordulhat elő, hogy ne nyíljon ki az ernyő” – magyarázza az Origónak, hozzátéve, hogy baleset csakis emberi mulasztás miatt jöhet közbe. Arra persze akad példa, hogy használni kell a tartalékernyőt.

Ám ne feledjük, hogy a bázisugróknak csak egyetlen ernyőjük, így egyetlen esélyük van – aki gépről ugrik, annak rendelkezésére áll a tartalékernyő is.

Neki eddig erre ötször volt szüksége, ami nem sok, ha azt vesszük, hogy eddig 4718 alkalommal ugrott ejtőernyővel.

Jung Tibor egy szárnyasugrás után

Azt mondja, egyáltalán nem izgul az ugrások előtt, úgy érzi magát, mint amikor „egy átlagember beül az autójába”. Amikor a legszebb élményeiről kérdezzük, rögtön elkezdi sorolni őket: „Landolás a Balatonon, célba ugrás a svájci hegyek között, és az összes olyan ugrás, amikor felhők fölött és között zuhanhatok. Nagy élmény volt még az óriási amerikai hordozó repülőgépből, a C17-esből kiugrani.

Egyszer a menyasszonyt kellett tandemugrással levinnem az ejtőernyős vőlegényéhez,

aki szintén velünk ugrott, csak hamarabb ért földet. Az esküvőt egy repülőtéren tartották, remek ötlet és buli volt.”

Hozzáteszi, egyetlen egy olyan ugrása sem volt, ami rosszulesett volna, mindet élvezte egytől egyig.

Az ő kíváncsiságát is hamar felkeltette a szárnyasruha, 2014-ben öltötte magára először. „Ez a ruha biztosítja, hogy a függőleges zuhanást át lehessen vinni repülésbe. Kiugrunk négyezer méterről, mindenkin van egy GPS, és a földön kiértékelik, hogy 3000 és 2000 méter között ki mennyit haladt vízszintesen. Az nyer, aki a leghosszabb távot teszi meg, a legjobbak 3-4 km-t is repülhetnek vízszintesen.”

Hazánkban is wingsuitláz

Magyarországot a wingsuitláz 2002-ben érte el, amikor két vállalkozó szellemű ugró, Bárány Zsolt és Szörényi Csaba Horvátországba látogatott egy, a Birdman cég által rendezett teszthétvégére, ahol először nyílt lehetőségük kipróbálni a szárnyakat. A hétvége után anyagi erőforrásaikat együttesen kiaknázva szert tettek az első szárnyasruhára Magyarországon, amitől kezdve futótűzként terjedt a wingsuitrepülés hazánkban is. Napjainkra több mint 70 ember végezte el a repülési tanfolyamot, amit a hazai wingsuitoktatók (Verebes Gábor, Sztojcsev Tamás, Szörényi Csaba, Szilágyi Zalán, Szabó Mónika, Dolhai Zoltán, Tímár Vince) ingyenesen tartanak a megfelelő tapasztalattal rendelkező (minimum 200 ejtőernyős ugrás) érdeklődők számára. Az ejtőernyőzés ezen szakága terjedésével különböző versenyeket is rendeznek világszerte, ahogy Magyarországon is minden évben júliusban tartják meg a Wingsuit Boogie és Bajnokságot, ahol az ugrókra erősített GPS-készülék adatai alapján derül ki, ki képes a legjobb szögben repülni szabadesés közben. (A wingsuittörténelem forrása: www.mbse.hu/wingsuit)

A wingsuitruha hasonlóképpen feltöltődik levegővel, mint az ejtőernyő, de ad egy fix szárnyfelületet a lábak és a kezek között. Sokféle wingsuitviselet létezik, van olyan sportoló, aki egy botot fog a kezében, hogy még nagyobb fesztávval tudjon repülni, mert így tovább tart az út a levegőben.

Az első szárnyasruhás ugrását sohasem felejti. „Az egy nagyon meghatározó élmény volt, teljesen más az ejtőernyőzéshez képest. Már megszoktam, hogy 4000 métertől az ernyő kinyitásáig 60 másodpercig tart a szabadesés hason zuhanva. Ehhez képest a szárnyasruhában eltelt az egy perc, ránéztem a magasságmérőre, és még 2000 méter felett voltam. Sokkal több időt lehet a levegőben tölteni, és ez nagyon jó.

Más érzés, mint a szabadesés, elmondani nem lehet, ki kell próbálni.”

Az első wingsuitugrás:

A bázisugrást még nem próbálta ki, pedig nagyon kíváncsi lenne rá. „A szikláról ugráshoz egy speciális bázisernyőre van szükség, ami már az ejtőernyőzésnek egy másik ága. Érdekel, nagyon szeretném kipróbálni. De

Felix Baumgartnerre is irigykedtem, amikor leugrott az űrből.

Ha tehetném, most elindulnék, és megcsinálnám.”

A legújabb őrület, hogy a szárnyasruhások megpróbálnak úgy landolni, hogy nem használják az ejtőernyőjüket. „Van is egy videó arról, amikor egy úriember egy kartondobozokból felépített leszállócsíkon landolt, és karcolás nélkül megúszta. Ám hogy veszélyesnek tartotta, az biztos, hiszen ott volt egy bázisernyő a hátán, és azóta nem próbálta megismételni.”

Szerinte a bázisugrókat ugyanaz hajtja, ami őt. „A szabadságérzés, a repülés élménye, és amit az adrenalin kivált a szervezetből – ezért csinálják szerintem.”

Búcsúzásképp – ahogyan az ejtőernyősök között szokás – kék eget kívánunk neki. „Köszönöm, de én jobban imádom, ha felhők közé ugorhatok.”