Azt mondta valaki a baranyaiaktól, mekkora dolog már az, hogy van ez a Sopron, az ügyvezető küzd és küzd, erre eljön Sopronba a Pécs és nyer. És megint nyer. És újra nyer. (Volt, hogy nem nyert, mert a Sopron nyert, de ez nem ennek a mesének a része.)
Így lett az akkori és a mostani ügyvezetőből Silver Zoli. Azaz Ezüst Zoli. Mert az aranyosak Pécsről érkeztek.
Aztán eltelt pár év. A pécsi kosárlabda - az egykor volt nagyszerű fellegvár - megszűnt létezni. A sportág nagy tragédiája volt mindez. Két részre szakadtak, követni sem lehetett őket. Az egyik Komlóra ment játszani, a másik maradt Pécsett. Sopronban megmaradt a sportág, bár itt is voltak nehéz pillanatok. Tökutolsó hely az Euroliga-csoportban, győri, vagy PINKK-Pécs aranyorozás épp a Sopron elől. Ami, illetve aki nem változott, a megszállott ügyvezető, Török Zoltán. Azaz, Silver Zoli.
Ő.
Nézzék, ahogy ráharap az ezsütéremre. Nézzék, mennyire boldog. Akik ott voltak a csarnokban a Jekatyerinburg elleni Euroliga-döntőn, hallhatták, hogyan skandálja a meccs végén több ezer soproni, hogy
Silver Zoli, Silver Zoli.
A sport a legnagyobb varázsló. Így lesz a gúnyból dicsőség, így okoz egy ezüstérem olyan boldogságot, amelyet el sem lehet képzelni. A soporni játékosok egymás után borultak az ügyvezető nyakába, megköszönve neki is azt, hogy a csapat ide eljuthatott.
Silver Zoli pedig a sírás határán állt az arénában. Fel sem fogta, mi történik vele. Pedig jó ha tudja: ez az ezüstérem olyan medál, amelyből sportvezetőként egyedül ő kapott ebben az országban. Egyedi, unikális, gyönyörűen csillogó. Nincs ilyenje senkinek.
Csak neki. Silver Zolinak.