Nehéz pontosan meghatározni azt a pillanatot, amikor biztossá vált, hogy a jelenkori argentin válogatott egy végtelenül középszerű csapat. Megeshetett a felfedezés a világbajnoki selejtezők első három fordulója után is, amikor Argentína szigorúan kettő ponttal állt. Nem lett volna még az sem elkésett heuréka-pillanat, amikor azt kellett figyelni, hogy az utolsó játéknapon villan-e Messi Ecuadorban vagy sem, mert ezen áll vagy bukik a kvalifikáció. Ha még ekkor sem esett volna le, a spanyolok elleni 1-6 még a semmit nem számító felkészülési meccsek közepette is erős felhorkanást kellett, hogy indukáljon. Abban az esetben, ha még mindig nem lett volna elég a bizonyítékokból, a háromszázezres Izland elleni döntetlen azért csak árulkodó volt.
És nem, valahogy csak nem akartuk elhinni, hogy ez az argentin válogatott bizony tizenkettő egy tucat. A futballszerető közvélemény (plusz még a fogadóirodák) jókora része továbbra is szentül hitt abban, hogy Argentína ott van a végső esélyesek között. Most már hivatalosan is ugyanúgy becsülik túl őket évtizedek óta, mint a folyamatosan felsülő Angliát. Pedig az ekkora lángosok nem a semmiből jönnek. Török Péter klasszikus viccelődése 2010-ből és a németek óriási győzelméről hasonló problémákat feszeget, mint amilyenben Argentína most is van. Az argentin nemzeti csapaténál ostobább válogatási szisztéma nem létezik a földkerekségen, mert hát hogyan mondjuk a Chilével csodát csináló Sampaoliról, hogy még mindig jó edző, amikor megmagyarázhatatlan döntéseivel rúgja még lejjebb az amúgy sem csúcson lévő csapatát.
Bár a fentebb körülírt, vészjósló eseménysort magam is szorosan követtem, a csapdába félig-meddig én is belesétáltam, és egészen pontosan csak akkor robbantottam ki magamból a tételmondatot, amikor a kezdőcsapat tagjai egymásután villództak a képernyőn, tudniillik: „Ezeket a horvátok ma hülyére fogják verni." Óriási tévút azt gondolni, hogy az argentin csapat azonnal jobb lenne, ha az összes jó csatárt egyszerre felpakolnánk a pályára, és legalább így megnyernék az összes meccsüket átlagban öt lőtt (és mondjuk három kapott) góllal. Az viszont mégsem járja, hogy a kezdő tizenegy összeállításának lehetőségével úgy él az edző, hogy szépen bukja a kulcsposztokat, mert
Mezát, Acunát, Salviót meg Enzo Pérezt nevezi, miközben ott aszalódik a padon a széljátékot segíteni tudó Di María, a visszavontabb csatárt nagyon is játszani képes, ezáltal Messi tehermentesítésére alkalmas Dybala vagy a PSG-nél egész jó szezont futó Lo Celso.
Azt már fedje jótékony homály, hogy a kapusposzton Caballeróval kell bohóckodni, miközben a sokkal jobb képességű Rulli otthonról nézi honfitársai vergődését. Maradva még egy gondolat erejéig a kezdőcsapatoknál: a horvátok tizenegyében csak egy(!) játékos nem topligában futballozik hétről hétre. Argentínánál az öt legerősebb ligában játszók száma szigorúan megállt ötnél. Tegyük fel a kérdést: tényleg meglepő a sima argentin vereség?
Argentína háromvédős rendszere labdabirtoklásnál teljes homályról árulkodott. Az első tíz percben Otamendi és Mascherano indítgatott támadásokat, de szinte kizárólag hosszú labdákkal keresték a jobb oldalon felfutó Salviót, ami Strinicet még erősebb kocogásra sem késztette, annyira veszélytelen elgondolások voltak. Messi az első félidőben alig ért labdába, inkább egy izolált szerepkörre kárhoztatott a horvát védősor és középpályás egység közti, jól őrzött folyosóban. Messi himnuszhallgatás közepette elejtett homlokgyűrögetésénél is sokatmondóbb volt az a jelenet, amikor Mascherano a teljes vakságban helyezkedő Mercadót ordította le a meccs elején; így jelezve, hogy feljebb tolt háromvédős rendszernél nem szerencsés, ha folyamatosan a középen helyezkedő Otamendi sarkát tapossa, így véve el egyet az amúgy is kevés passzopcióból. Argentína mindeközben nem csak a támadásépítésben volt impotens, hanem a kontrák kivédekezésében is. Perisic és Rebic folyamatos helyváltoztatásaival és üres területbe indulásaival az argentinok nem sokat tudtak kezdeni.
A fenti videó tökéletesen példázza, mennyire a sötétben tapogatózott Argentína a horvát védelem feltörésében. Különösen a harmadik jelenet beszédes, mert Mascherano először a saját térfelére lép vissza, Otamenditől is 10-15 méterre, így az amúgy sem acélos argentin középpálya még inkább létszámhátrányban senyved. Aztán csak becsatlakozik az akcióba, hogy kiosszon egy bűnrossz indítást. A horvátok többször nem szégyelltek akár 5-4-1-et is védekezni, tudva azt, hogy ha Messit kiveszik a játékból, nincs ember, aki veszélyes helyzetet alakítson ki a kapujuk előtt. Ezen a világbajnokságon már három meccsen is tetten érhető volt az, hogy ha az ellenfél legjobbját semlegesítik, akkor egy egész csapatot tudnak hatástalanítani.
Mexikó Kroos csapdázásával húzott nagyot, Kolumbia támadójátéka pedig a korai piros lapon kívül James sérülése miatt esett a nullára. Ezúttal Messi sokkal kevesebbet mutatott, mint Izland ellen.
Mindösszesen 49-szer ért labdába, de a számnál sokkal többet mond a kép: ennek túlnyomórészét a kezdőkör közepén mutatta, tehát abszolút a veszélyzónán kívül. A horvátok elleni mérkőzés tűpontosan mutatta az argentin válogatott minden képzeletet felülmúló Messi-függőségét; ezek az egyemberes csapatok pedig a futballtörténelemben ritkán érnek fel a csúcsra, ezzel is pozitívan jelezve: még mindig csapatjátékról beszélünk. Messitől elvárták a válogatott kijuttatását a vébére, majd ebben a nehézkes csoportban a következőket: szedje össze a védelem előtt a labdákat, vigye át azt két jól védekező középpályán, ott ossza ki a kulcspasszokat, vagy úgy játsszon össze a csatárral, hogy jó lövőpozícióba érkezve gólokat szerezzen. Nem mondhatjuk, hogy a minden idők legjobbja címre pályázók egyikére ne lehetne óriási terhet rakni, de nincs kizárva, hogy ez még neki is nagy falat.
Ha a sokrétű feladat megoldásában könnyűnek is találtatik, azért már inkább elő lehet venni, ahogyan a vezér szerepét tölti be. Egy vezér nem kommunikálhatja azt, hogy már a meccs előtt, a himnuszok közben is nyűgös neki ez a szerep, egy vezér nem nézheti végig öt méterről, sétálva az ellenfél gólját, ha már visszazár védekezni. És egy vezér berúgja a sorsdöntő helyzeteket. Messi egyszer már visszavonulót fújt a válogatottságtól – az is megérne pár mondatot, hogy egy ilyen döntés hogyan csapódik le a többiekben.
Essen azért szó erről a remek horvát válogatottról is, mert nehéz kikerülni, hogy a négymilliós szomszédunk olyan csapattal képviseli hazáját ezen a világeseményen, amelynek majdhogynem minden csapatrésze rendben van.
Luka Modric 32 éves korára még mindig a világ egyik legjobb irányító középpályása, és részéről teljesen mindegy, hogy a középpályás egység melyik részén várják tőle a klasszisteljesítményt.
Dalic irányítása alatt Modric szabadabb (és magasabbra tolt) szerepet kapott, mint a Real Madridban, de ezt is tökéletesen oldja meg. Góljával megidézte a nem túl sikeres szezonjában lőtt, Manchester United elleni BL-találatot, és Rebicnek is kiosztott egy olyan passzt az első félidő végén, amelyből kötelezően gólt kellett volna szerezni. Mindemellett háromszor szerzett labdát, tehát védekező feladatait is nagyszerűen látta el. Nem csoda, hogy második meccsén másodszor lett a meccs embere ezen a vébén.
Nehéz megtippelni, hogy Horvátország meddig mehet ezen a tornán. Látva nagyon meggyőző játékukat az első két meccsről, még az sem lenne brutális meglepetés, ha Sukerék '98-as sikereit is meg tudnák ismételni. Egyedül a belső védőpárosnál lehet érezni a hibafaktort, de ha semlegesíteni tudják Kun Agüerót úgy, hogy az az első félidő túlnyomó részében labdához sem tud érni, akkor azt a csapatrészt sem kell rögtön temetni.
A sors furcsasága, hogy Argentínának még mindig van esélye a továbbjutásra, és mint tudjuk, a futball nem tartozik az igazságos játékok közé, ahol az érdem túl sokat számítana.
De már az is jelzésértékű, hogy ez a csapat már a második fordulóban olyan pofont kapott, amilyet ezen a világbajnokságon rajtuk kívül csak Panama és Szaúd-Arábia nyelt be.
A nagy különbség, hogy ők nem áltatják magukat esélyességgel.