Zinedine Zidane az egyetlen ember ezen a világon, aki megmondta Florentino Péreznek, hogy mi lesz holnap.
Én vagyok a futballista/edző, aki ismeri az öltözőt, te pedig a klubelnök, akinek ezzel nem kell foglalkoznia.
Ez az – alapjáraton logikusnak tűnő – mottó a Real Madridnál tizenhat éven keresztül nem valósulhatott meg. Egy ember hozta el a változást: Zidane.
Florentino Pérez, ha kellett, ha nem, mindenről beszélt a sajtónak: akár taktikai elemzésekkel is megpróbálkozott a nyilvánosság előtt, védendő az összes döntését. Így próbálta elkenni például a csúfosan elbaltázott Makélélé-ügyet, de még a Mourinhóval való szakítást is igyekezett azzal a szöveggel eladni a teljesen hülyének nézett sajtónak 2013-ban, hogy
a Real Madrid egységesebb, mint valaha.
Pérez azelőtt soha, senkinek nem engedte át a kormányt, a döntési pozíciót abban a kérdésben, hogy milyen irányban haladjon a klub. Még pillanatokra sem engedte ezt, mert ő az a típusú vezető, aki – ha szolgálatban van – minden egyes döntést maga szeretne meghozni.
Egyedül José Mourinho volt az, aki megpróbálta a jól bejáratott hierarchiát megbontani, de ő is csak annyit tudott elérni, hogy Jorge Valdano igazgató alól rúgta ki a sámlit.
Pérez akkor és ott is érinthetetlen volt. 2010-ben Mourinho kinevezése idején a portugál nyakára hozták 10 millió euróért azt a Pedro Leónt, akit a tréner kis túlzással havonta szégyenített meg verbálisan a sajtóhelyiségekben, de a csatárínséges sirámait is elintézték annyival, hogy kapott kölcsönbe egy primitív Adebayort. Megkapta 2011-ben Nuri Sahint, akit aztán alig játszatott. Jól látszik: még José Mourinhónak sem volt olyan ereje, hogy megtörje a pérezi utat; a végső választ akkor is mindig az elnök mondta ki. Pérez 2006-os lemondása egy olyan sikertelen, bukott projekt után érkezett el, amikor már neki sem nagyon volt választása.
A Real Madrid presidentéje azonban az újkori elnöksége idején is bőven húzott rossz lapokat:
nem tudott mit kezdeni a Mourinho-Casillas szembenállás mentén elinduló törésvonalakkal, a hosszú sztori végén pedig egy klublegenda távozását nézte végig blazírt arccal. Kirúgta a minden játékos által végtelenül tisztelt és a klub által hőn áhított Décimát elhozó Ancelottit, aztán kinevezte azt a Rafa Benítezt, akit öt perc alatt felfalt és a tusoló piszkos sarkába köpött az öltöző, és akire végül annyira nagy lett a kabát, hogy fél év után ki kellett rúgni.
A lehető legváratlanabb helyről érkezett a teljes szemléletváltás.
Abban a periódusban, amikor már a győztes meccseken is az elnök lemondását követelte a Bernabéu (2015. december), Florentino Pérez feltette a kezét, és átadta a pálcát annak a Zidane-nak, aki játékosként 2003 után kifejezetten rossz szezonokat tudott maga mögött a csapattal. A futballtörténelemben betöltött vagy akár a 2002-es BL-győzelemben játszott szerepe viszont adott annyi hitelességet számára, hogy felnőttedzői rutin nélkül is pillanatok alatt összeszedte a szétesni látszó keretet. A Real Madrid Castillánál eltöltött másfél éve közel sem volt olyan dicsőséges, mint mondjuk Guardiola kísérletezése Barcelonában a felnőttcsapat átvétele előtt, a szezon közepén viszont Péreznek olyat kellett húznia, ami megállíthatta a kudarcosnak tűnő sorsát a 2006-hoz hasonlító lejtőn.
Zidane kinevezésével Pérez felpakolta az utolsó zsetonjait a rulettasztalnál, és várta, hogy akkor most piros vagy fekete.
Több muníciója ugyanis nemigen lett volna a sociók előtt, ha a zöldfülűként érkező Zidane arccal áll bele a földbe a félszezonja végén, mert a Pellegrini, Mourinho, gyalázatosan elküldött Ancelotti, Benítez sorminta azért korántsem volt a diadalmenet szoborcsoportja. Mint tudjuk, Zidane minden, de tényleg minden várakozást felülmúlt. Első meccsén 5-0-ra söpörték el a Deportivót, a hátralévő bajnoki meccseken pedig az új edző tizenkilenc próbálkozásból tizenhat győzelmet szállított. A Barcelonát végül egy pontra közelítették meg a bajnokságban, többek között azzal a Nou Camp-beli győzelemmel, amelyet csapata emberhátrányban vitt véghez. Az idény legnagyobb csodája viszont mégiscsak az volt, amikor – többek között kétgólos hátrányból legyőzve a Wolfsburgot – végül a döntőben verték az Atléticót, és a fél évvel korábban atomjaira hulló csapatból BL-győztest kreált.
Zidane legnagyobb teljesítménye azonban nem az volt, hogy utána kétszer is megvédte ezt a BL-győzelmet. Mint néhány hete megírtuk, taktikai innovációt nem írt bele a történelemkönyvekbe,
az Ancelottitól másodedzőként eltanult pszichológiai húzások fontosságának szem előtt tartásával viszont mindig a lehető leghamarabb törte le az elégedetlenkedő hangokat az öltözőn belül, és mindenkivel elhitette, hogy fontos része van a csapatban az epizódszereplőknek is.
Ez azonban még mindig nem lett volna egészen újszerű, de Zidane nem csak egy állandóan lüktető és szájhúzogató öltözőt és egy finnyás publikumot állított maga mellé. Megérttette Florentino Pérezzel, hogy nem kell az átigazolási ablakokban kapkodni a siker eléréséhez. Sőt, azt is elhitette vele, hogy ez a keret van olyan bivalyerős, amely nagyobb változtatások nélkül is alkalmas a történelemírásra.
Az elszálló átigazolási árak, őrült költekezések és egyre gazdagabb topklubok világában a Real Madrid megcsinálta a bravúrt:
anélkül is teletömte a vitrint trófeákkal, hogy óriási transzferhegyeket vett volna a vállára az elmúlt években. A Real Madrid 2014 óta nem igazolt kifejezetten a kezdőcsapatába játékost: az utolsó ilyen James Rodríguez és Toni Kroos volt. Az elmúlt három nyáron csak finomhangolást végeztek a kereten, az egy játékosért kiadott legtöbb pénz pedig 31,5 millió euró volt, ami jelen futballpiaci helyzetben aprópénznek számít a topklubok költései között. Zidane folyamatosan sulykolta, a sajtótájékoztatókon is rendre elmondta, hogy elégedett a keretével, az nem szorul erősítésre. Pedig ezt a döntését sokan, sokszor igyekeztek megkérdőjelezni: Ronaldo öregezésével, Bale sérülékenységével, Benzema használhatatlanságával, Navas egyes potyáinak felemlegetésével, és a sor még hosszan folytatható.
Zidane azonban nem tágított, és halálosan komoly meggyőződéssel védte meg ars poeticáját. Amihez most már hozzá lehet rakni három BL-címet is. Pérez megalomániája elcsendesedett, a mindig a középpontban lévő elnökből visszahúzódó tisztségviselő lett, és egyre inkább elmaradoztak a nagyzoló nyilatkozatai, őrült ötletei, kapkodó döntései. Zidane sarokba ültette az elnököt. Intelligenciával, hozzáértéssel. És persze mosolyogva.
Ahogyan a váratlanul robbanó lemondását is intézte. Volt azért abban valami furcsa és újszerű, ahogy a mindig magabiztos, a következő tíz lépés irányáról is meggyőzően beszélő elnök úgy ült a leköszönő edző mellett a sajtótájékoztatón, mint az ütött bokszoló a kötelekbe kapaszkodva.
Florentino Pérezben most tudatosulhatott igazán, hogy Zidane nemcsak az elmúlt két és fél évet vitte a saját szabályai szerint, de az elnök a tréner távozását sem tudta befolyásolni.
Sem a döntés meghozatalának módját, sem annak idejét. Zidane olyan viharos gyorsasággal távozik, ahogyan érkezett: belehadart három BL-címet a mikrofonba, azt nyújtott kézzel ledobta a földre, és a taps végét már meg nem várva kisétált az ajtón.
Ha jobban belegondolunk, a döntés minden váratlanságával együtt érthető és magyarázható. Zidane-nak már december-január körül komoly szurkolói ellenszélben kellett dolgoznia, mert Madridban annak sincs örök élete, aki többek között két BL-címet is fel tud mutatni.
A francia edzőnek láthatóan és hallhatóan pihenésre van szüksége, mert ugyan sejthetjük, de ki nem mondhatjuk helyette: a Real Madridot edzeni mindennapos stresszt, szűnni nem akaró nyomást, rengeteg kompromisszumot és az egók, érdekek közti permanens lavírozást jelent. Úgy tűnik, ezt két-három évnél tovább még sikeres időszakban sem lehet elviselni. Hozzátéve, hogy a szurkolói nyomás a három BL-győzelemmel sem szűnne: ne legyenek kétségeink, Madridban jövőre is minimum egy-két trófea megszerzéséért vernék az asztalt. Látva azonban az idei szezon bajnoki bukdácsolásait, ez közel sem tűnik ujjgyakorlatnak, sőt.
Zizou a bizonyosan eljövő elégedetlenkedést meg nem várva, a hegy tetején csinált egy szelfit és szépen lesétált.
A jövővel viszont már újra a klubelnöknek kell foglalkoznia. A döntés súlya megint az övé, de annyival azért könnyebb helyzetben van a 2015-ös Ancelotti-kirúgáshoz képest, hogy ezt a váratlan helyzetet nem ő idézte elő. A hetekben lezajló edzőkeringők miatt kicsit korlátozottabbak a lehetőségei, de azért akad komolyan vehető jelölt, például Pochettino személyében. Aztán a végén még az is eljöhet, hogy újra egy váratlant húz, és kinevezi a fiatalokat edző Gutit a kispadra.
A nagyobb kérdés viszont az, hogy a nyáron melyik útra lép rá a csapat: a konszolidációt folytatóra vagy a már jól ismert Pérez-ösvényre.