Kiküldött munkatársunk jelenti Moszkvából:
Úgy a második csoportmeccs óta mást sem lehetett hallani, csak azt, hogy „It's coming home”. A futball hazatér. Az angolok büszkék rá (van is miért), hogy feltalálták a játékot, de az 1966-os vb-győzelem óta csak áltatják magukat. „Az azóta eltelt ötvenkét évben a nagy tornák előtt az ország mindig elragadtatja és túlzásokba hajszolja magát. Emiatt is élik meg tragédiaként az emberek, amikor a válogatott kiesik a legjobb tizenhat között. Pedig nem biztos, hogy így kellene érezniük” – írja Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvében.
Idén azonban nem voltak elvárások, még a december elsejei sorsolás után is úgy voltak vele, hogy ha sikerül menniük egy kört az egyenes kieséses szakaszban, az már siker. Az elődöntő előtt a Telegraph egyik újságírója lapunknak megerősítette, hogy eddigi legnehezebb feladata előtt áll az angol válogatott, amely ezen a vb-n „még nem játszott komoly meccset”. Panama és Tunézia egy rossz vicc volt, Belgium ellen a nemnyerés volt a cél, Kolumbiát úgy verték, hogy a dél-amerikaiak legjobbja, James Rodríguez a lelátón ült, és Svédországnál is jutott már erősebb csapat vb-negyeddöntőbe. De ne vegyük el Southgate-től, mert valószínűleg egyedül többet tett az angol futballért, mint az elődei közül Sven-Göran Eriksson, Steve McClaren, Fabio Capello és Roy Hodgson együttvéve. Ő valós képet mutatott az embereknek: azt, hogy nem ciki kicsinek tettetniük magukat.
A horvátok ellen azonban kiderült, hogy a higgadt, megfontolt, elegáns külső mögött nincs semmi, ami egy vb-elődöntő megnyeréséhez kell. Kieran Trippier az ötödik percben szerezte meg a vezetést szabadrúgásból.
Ez volt az angolok egyetlen (!) kaput eltaláló lövése a ~120–130 perc alatt.
Ráadásul a szünet után jelentősen feljavult a horvátok széljátéka (ami a háromvédős rendszer kriptonitja), amire Southgate nem tudott reagálni (az egyenlítő gólt is egy szélről beívelt labdából kapták). És ezt nem mi mondjuk, hanem Michael Cox, a világ egyik legismertebb és legelismertebb futballtaktikai elemzője, a Zonal Marking blog írója:
Lehet, hogy már a könyökükön jön ki, de még mindig az xG-mutató (Expected Goals, várható gól) szemlélteti a legjobban, hogy mennyire volt kapura veszélyes egy csapat. Az xG nem a helyzetek számát, hanem azok minőségét méri. Ez alapján is megérdemelt a horvátok győzelme:
Ettől függetlenül a horvátok görcsös kezdése miatt akár már az első félidőben lezárhatta volna a meccset Anglia, de nem sikerült neki. Dermot Corrigan, az ESPN újságírója szerint azonban semmi meglepő nem történt, az angolok szereplése úgy ért véget, ahogy szokott: „korán elhitték, de aztán az első komoly ellenfél ellen kiestek”.
„A második félidőben nem tudtunk labdát tartani, idegesek voltunk. Talán azért, mert a vb-döntő volt a tét, és ez tudat alatt hatással volt ránk – kereste a vereség okait Southgate, aki azért így is elégedett csapata teljesítményével.
Nagyon büszke vagyok a játékosokra, és a reakciókból ítélve a szurkolók is. De ebben a pillanatban nehéz bármi olyat mondani, amitől jobban éreznék magukat [a játékosok]. Soha nem éltek még át ehhez hasonlót, biztos, hogy életre szóló emlék lesz számukra ez a világbajnokság.
A sportnak erről kell szólnia. Hogy megteszel mindent a hazádért, és közben reméled, hogy létrejön a kapocs a szurkolókkal.”
„Ez kemény, rendesen kivagyunk – ezt már az a Harry Kane mondta, aki 1–0-nál kapufát rúgott. – Nehéz meccs volt, fifty-fifty, de ha majd később visszanézünk, azt mondjuk, ennél többet is tehettünk volna a győzelemért. A vezető gól megszerzése után is voltak lehetőségeink, de aztán nagyon visszaálltunk.
Fáj, nagyon fáj, és még sokáig fájni is fog. Ugyanakkor fantasztikus utazás volt, messzebb jutottunk, mint amire előzetesen számítottunk.
A horvátok úgy jutottak döntőbe, hogy mindhárom egyenes kieséses szakaszban játszott meccsük 120 percig tartott.
Magyarul: ha valamilyen csoda folytán megvernék a franciákat, elmondhatnák magukról, hogy nyolc meccsen nyerték meg a hétmeccses világbajnokságot.
Hogy honnan merítettek annyi erőt, hogy harmadszor is felálltak hátrányból (!), jó kérdés, pláne úgy, hogy Zlatko Dalic a 95. percben használta ki az első cserelehetőségét. Nem véletlenül. „Korábban akartam cserélni, mert láttam, hogy fáradtak, de akárhányszor megpróbáltam, azt mondták, hogy rendben vannak. Meccs közben hogy mondjam el nekik, hogy az, amit éreznek, nem valós?” – értetlenkedett a kapitány.
A meccs előtt mindenki azon a véleményen volt, hogy az angolok előnyből indulnak, mert pihentebbek. „Az újságírók beszéltek dolgokat... – kezdte az értékelést Modric. – Alábecsültek minket, de mint kiderült, hiba volt.
Mikor hallgattuk őket, összenéztünk és azt mondtuk: oké, majd este kiderül, hogy ki a fáradt. Alázatosabbnak kellett volna lenniük, és jobban tisztelniük minket.
Újra megmutattuk: nem vagyunk fáradtak. Mentálisan és fizikálisan is domináltuk a meccset. Már a rendes játékidőben eldönthettük volna a továbbjutást. Döntőben vagyunk, ez Horvátország történetének legnagyobb sikere.”
Az Atlético Madrid védője, Vrsaljko sem tudta megállni, hogy ne szóljon be az ellenfélnek. „Azt mondták, hogy ez egy másfajta angol válogatott, olyan, amelyik leszámolt a hosszú indításokkal, de amikor nyomás alá helyzetük őket, kiderült, hogy mégsem.”
Angliának korábban sem állt jól ez a játék
A már elhunyt Graham Taylor nevéhez fűződik az angol long-ball game-nek, a hosszú indításokra épülő taktikának a kialakítása, ami miatt Anglia nem jutott ki az 1994-es világbajnokságra. Ez elsősorban azért érdekes, mert a stílus korábban sikeresen működött Graham csapatainál, a Watfordnál vagy az Aston Villánál. Nem csoda, hiszen egyetlen világos és jól értelmezhető szabályra épült: a fociban csak az tud gólt szerezni, aki eljut egyáltalán az ellenfél védőharmadáig, oda pedig csak előre kell vágni a labdát.Az egyenlítő gólt szerző, és a meccs legjobbjának választott Ivan Perisic is mondott pár szót.
Tudtuk, hogy mi forog kockán, és hogy mit jelent ez az elődöntő egy olyan kicsi országnak, mint Horvátország.
Kicsit álmosan kezdtünk, de aztán összeszedtük magunkat, és fordítottunk – csakúgy, mint az ezt megelőző két meccsünkön. Húsz évvel ezelőtt a szülővárosomban ültem a tévé előtt, és szurkoltam a hazámnak. Akkor még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd a válogatottban játszom, és ilyen fontos gólt szerzek.”
Perisicnél csak egyvalaki szerzett fontosabb gólt: Mario Mandzukic a 109. percben. „Ez egy csoda. Csak a legnagyobb csapatok tudnak úgy küzdeni, mint mi. Ma mi voltunk az oroszlánok.”
Ezzel a horvát–angol elődöntővel a franciák jártak a legjobban. Egyrészt, egy nappal többet pihenhetnek. Másrészt, 90 perccel és két tizenegyespárbajjal kevesebb lesz a lábukban vasárnap. Ráadásul hiába áll Didier Deschamps rendelkezésére a világ legtehetségesebb csapata, ő úgy akar vb-t nyerni (teljesen jogosan), hogy minimalizálja a kockázatot, és inkább elrontja az ellenfél játékát. Onnan meg már könnyű dolga van: jelenleg a francia keretben van a legtöbb olyan játékos, aki képes egyéni villanással eldönteni a meccset. Van, aki már meg is előlegezte nekik a vb-címet:
És, hogy mi marad az angoloknak? A bronzmeccs, amely nem több, mint totális időpocsékolás:
A Belgium–Anglia bronzmeccset szombaton 16.00, a Horvátország–Franciaország döntőt vasárnap 17.00 órakor játsszák.
