Spain's coach Vicente Del Bosque holds the trophy during the award ceremony following the 2010 FIFA football World Cup between the Netherlands and Spain on July 11, 2010 at Soccer City stadium in Soweto, suburban Johannesburg. Spain won 1-0. NO PUSH TO MOBILE / MOBILE USE SOLELY WITHIN EDITORIAL ARTICLE AFP PHOTO / JAVIER SORIANO (Photo by JAVIER SORIANO / AFP)
Vágólapra másolva!
A nemrég a 70. születésnapját ünneplő Vicente Del Bosque az egyetlen edző a futball világában, aki Bajnokok Ligáját, világbajnokságot és Európa-bajnokságot nyert csapataival. Nehéz eldönteni, hogy a Real Madriddal játékosként vagy vezetőedzőként volt-e sikeresebb. Ő az, aki Miguel Munoz mögött a második legtöbb mérkőzésen ülhetett a kispadon egy olyan klubnál, ahol nagyon hamar el szokott fogyni a türelem az edzőkkel szemben. Karrierje utolsó szakaszában minden idők legjobb spanyol válogatottját vezette világ- és Európa-bajnoki címekre.
Egy igazi madridista
Vicente Del Bosque 1950. december 23-án, Salamancában született. Egy átlagos tehetségű, ám annál szorgalmasabb és nagyobb munkabírással bíró játékosként került alig 17 évesen a Real Madrid kötelékébe. A napjainkra is jellemző madridi stratégiát követve a fiatal középpályás három szezont is kölcsönben más csapatoknál töltött, mielőtt megkapta volna a lehetőséget az akkoriban már hatszoros BEK-győztesnek számító együttesnél.
Azt hiszem, hogy minden, ami ma vagyok, a gyermekkoromból fakad
- utalt arra, hogy milyen érzés volt felnőni az 1950-es évek elszegényedett Spanyolországában. A családnak arra sem volt pénze, hogy ő és testvére elkísérhesse édesapját a Salamanca meccseire.
A hat BEK-sikerből kettő során is a csapatot irányító edzőlegenda, Miguel Munoz volt az, aki 23 éves korában megadta neki a lehetőséget. A córdobai és castellóni évek után az 1973-74-es szezonban a bajnoki cím még nem jött össze. Sőt a 8. hely a csapatot összesen 605 mérkőzésen irányító vezetőedző állásába került. A Spanyol Kupát azért már első idényében elhódította az együttessel, de ez már nem Munoz, hanem a helyére beugró Luis Molowny dirigálásával jött össze.
Molowny ekkor még csak ideiglenesen ülhetett le a kispadra, de miután Miljan Miljanicot 1977-ben, három év után menesztették, már végleg övé lett az irányítás. Már a jugoszláv szakember kezei alatt formálódott az a középpálya, aminek kulcsszerepe volt egy hihetetlenül domináns időszakban. Del Bosque, Pirri és Manuel Velázquez nélkül Santillana és Juanito sem tündököltek volna a csatársorban.
Del Bosquéval a soraiban 1975 és 1980 között hatból öt bajnoki cím és két kupagyőzelem jött össze a Realnak.
Azonban a BEK-ben sehogy sem akart kijönni a lépés nekik, ennek esett áldozatául a hazai sikerszéria közepette Miljanic, majd Molowny is.
A Real 1981-ben már egy másik jugoszláv edző, Vujadin Boskov irányításával jutott be 15 év szünet után ismét a BEK-döntőbe. A Palotai Károly vezette fináléban Del Bosque természetesen kezdőként kapott helyet, azonban a 82. percben ő is csak tétlenül figyelte, ahogyan a Liverpool balhátvédje, Alan Kennedy éles szögből Agustín mellett a rövidbe lövi az ellenfél győztes gólját.
Utolsó megnyert trófeája játékosként az 1982-es Spanyol Kupa volt. Ez lehetett volna másképp is, ha a következő szezont nem zárja ötből öt ezüstéremmel csapatával. Azonban a bajnokság és a kupa mellett az Aberdeen ellen elveszített KEK-döntő, az évadot bajnoki címmel záró Real Sociedad ellen elbukott Szuperkupa, és a rövid életű, alig négy idényt megélő ligakupa is csaupán ezüstérmet hozott a számára.
Ekkorra már Ricardo Gallego kiszorította őt a kezdőből - végül 1984-ben döntött a visszavonulás mellett. Tette mindezt 339 mérkőzésen szerzett 25 góljával és kilenc trófeával a háta mögött.
Egy galaktikus edző
A Real Madrid vezetőedzőjének lenni sokak szerint inkább átok, mint áldás. Tény, ha valaki egyszer elveszíti a bizalmat akár a mindenkori elnök vagy a játékosok felől, akkor nagyon hamar kirúghatják.
Fáztak már rá edzők arra is, hogy Madrid ezen felén nem elég csak győzni, hanem fontos a szép játék is. (Ebben pont napjainkban láthatunk némi változást...) Az is egyértelmű, hogy nem feltétlenül a legnagyobb taktikusokra van szükség, hanem olyan edzőre, aki egy személyben politikus, és eredményes - lehetőleg madridi - karrierjének köszönhetően még tekintélye is van a játékosok szemében.
Ezeknek Del Bosque egytől-egyig megfelelt, aki visszavonulása után sem távolodott el a Realtól. 1987-ben átvette a B csapat irányítását, de az a kevésbé örvendetes dolog fűződik a nevéhez, hogy 1990-ben dirigálásával a Castilla kiesett a másodosztályból. A kisebb kudarc miatt a klub menesztette ugyan, de kitartott mellette.
Az 1993-94-es szezont beugróként ő fejezhette be az első csapat élén.
Ekkor még csak 12 találkozó jutott neki a kispadon, mégsem ez volt a háromból a legrövidebb időszak, amit vezetőedzőként eltölthetett a csapatnál.
1996-ban Lorenzo Sanz 14 milliárd pesetás adósságot maga előtt görgetve, egy borzalmas idény közepén lett a klub elnöke. Sanz rögtön egy kármentéssel próbált rendet tenni.
Ennek eredményeképp kirúgta Jorge Valdanót, és kinevezte Del Bosquét. Azonban hiába győzte le az Athletic Bilbaót 5-0-ra, ezúttal ennyi jutott a szakembernek:
Arsenio Iglesias kapott bizalmat a klub új első emberétől.
Mire Del Bosque 1997. november 17-én harmadszor is megkapta a lehetőséget, hogy szeretett csapatát vezethesse, legutóbbi regnálása óta Iglesias mellett Fabio Capello, Jupp Heynckes, José Antonio Camacho, Guus Hiddink és John Toshack is megfordult a Real kispadján. Ez három és fél év alatt hat vezetőedzőt jelent úgy, hogy Capello bajnokságot, Heynckes pedig – 32 sikertelen év után – hazavitte az immáron Bajnokok Ligája néven futó legrangosabb európai klubtrófeát.
Capello ekkor még politikai okokból volt kénytelen felállni (az elnök fiát, Fernandót nem volt hajlandó annyiszor pályára küldeni, ahányszor az apuka szerette volna), nem úgy a 2006-07-es szezont követően, amikor a napjainkhoz hasonló „olaszosan" megnyert bajnokság is kevés volt a maradáshoz.
Mindezeket azért írtuk le, hogy szemléltessük, mekkora csodának számít, hogy Del Bosque több mint három és fél szezonon keresztül meg tudott maradni az edzői székben.
Mondjuk ehhez nagyon sokat tett az akkoriban az 50 éves kort átlépő szakember. Miután Toshacktól egy mentálisan teljesen szétesett Real Madridot vehetett át, harmadik meccsét követően már a 17. helyre eset vissza az együttes.
A fővárosiak számára a Real Zaragoza elleni 5-1-es hazai vereség jelentette a fordulópontot. Ezt követően Del Bosque visszaállította a kapuba Iker Casillast, akinek fontos szerepe volt abban, hogy tavaszra teljesen kilábalt a hullámvölgyből az együttes. A másik az akkoriban a kapushoz hasonlóan szintén fiatalnak számító Nicolas Anelka helyzetének tisztázása volt. A 20 éves támadó Fernando Morientes sérülésének köszönhetően forrófejűsége ellenére is megkapta a lehetőséget a Bayern München elleni BL-elődöntőben, és két góljával a döntőbe lőtte csapatát.
A párizsi fináléban a Valenciának semmi esélye nem volt a Morientest ismét a soraiban tudó együttessel szemben. Rajta kívül Raúl és Steve McManaman is betalált, így a Real 3-0-s sikerrel ünnepelte nyolcadik BL-győzelmét.
A következő pár hónap egy olyan elnökválasztástól volt hangos, ami talán a legfontosabb szereppel bír a klub újkori történetében.
Sanz annak ellenére is kikapott Florentino Péreztől, hogy regnálása alatt két újabb BL-trófea is bekerült a klub vitrinjébe.
A vállalkozó jól ismerte fel, mivel lehet átvenni Sanz helyét: a klub adóssága ekkor már 250 millió dollárra rúgott. Ennek csökkentését, valamint egy galaktikus éra eljövetelét ígérte a socióknak. Ezt minden idők egyik legbotrányosabbá váló átigazolásával, a Barcelona sztárjának, Luis Figónak a szerződtetésének az - ekkor még csak - ígéretével alapozta meg. 2000. július 16-án hivatalossá vált, Pérez átveszi a Real elnöki pozícióját, nem sokkal később pedig a portugál sztár érkezése is bekövetkezett.
Pérez vezetési stílusa és játékospolitikája nem könnyítette meg Del Bosque dolgát. Figo érkezésével nem maradt hely az előző szezonban parádézó Fernando Redondónak, valamint BL-döntőben gólt szerző McManamanek sem a csapatban. Figo, Flávio Conceicao és Santiago Solari mellett érkezett Claude Makélélé, aki akkoriban legalább annyira fontos játékosává vált Del Bosquének, mint amennyire napjaikban Zidane számára Casemiro.
A Real a 2000-01-es évadban a La Ligát hét ponttal nyerte a Deportivo La Coruna és a Mallorca előtt. A csapat stabilabbnak tűnt, mint egy évvel korábban, a BL-ben mégsem jött össze a címvédés: a Bayern ezúttal jobbnak bizonyult az elődöntőben. A kupában már első meccsén kiesett az együttes, az Oviedo a 64 között búcsúztatta őket.
„Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi időt kapok a Real kispadján" – mondta első teljes szezonja után Del Bosque, akinek a mindenkori nyugodt kisugárzása a gólkirály Raúl szerint is sokat segített nekik abban, hogy négy év után ismét megnyerjék a La Ligát.
A következő évad különösen fontos volt a Real Madrid számára. 2002. március 6-án ünnepelte a klub történetének 100. évfordulóját, amit az elnök a szezon végén trófeákkal szeretett volna ünnepelni. Pérez ennek megfelelően tovább erősítette csapatát.
Minden idők egyik legjobbja, Zinédine Zidane 77,5 millió eurót is megért Péreznek, hogy csapatában tudhassa.
Ezt a Bayer Leverkusen elleni BL-döntőn lőtt varázslatos gólja után már senki sem sajnálta.
Az év elején megnyert szuperkupa és az év egyik utolsó meccsén Zidane találatával és a csereként beállt Casillas számtalan bravúrjával megnyert kilencedik BL-cím keretbe foglalta a centenáriumi szezont. Közben a rossz kezdésnek és a Valencia remek hajrájának köszönhetően a La Ligában csak a 3. hely jött össze, sőt a Deportivo elleni kupadöntőt is elbukta a csapat.
2002 nyarán a világbajnokságon mindenkit lenyűgöző brazil Ronaldo is csatlakozott a galaktikusok sorához. A „fenomén" a ligában 23, a BL-ben hat góllal bizonyította képességeit. Legemlékezetesebb teljesítménye mégis egy vesztes meccshez fűződik: A Manchester United ellen 4-3-ra elveszített BL-visszavágón ő volt az, aki három góljával továbbjuttatta a Realt az elődöntőbe, ahol a Juventusszal már nem bírtak.
A La Ligában a Real Sociedaddal hihetetlen izgalmas párharcot vívott a bajnoki címért Del Bosque együttese, amelyből végül sikerült jól kijönni.
Két fordulóval a vége előtt még a baszkok vezették a tabellát, azonban a Celta Vigo ellen nem tudtak nyerni. Szemben a Reallal, mely előbb az Atlético Madridot (4-0), majd az Athletic Bilbaót (3-1) is simán verte, megszerezve az első helyet.
A szokásos, Plaza de Cibellesen történt bajnoki ünneplést követő napon jött a hír, ami valósággal sokkolta a rajongókat.
A csapatkapitány Fernando Hierro mellett Del Bosquét is menesztették.
A szurkolók el sem tudtak köszönni a két klubikontól, de nem csak ezért fájt a legendás edzőnek a dolog – noha elmondása szerint soha nem érzett haragot a döntés miatt.
Ha nem így távolítanak el, csapatom folytathatta volna győzelemsorozatát
- ez volt a legdurvább mondat, ami elhagyta a száját az esettel kapcsolatban. Szokás szerint elegánsan, együttértéssel és nyugalommal vette tudomásul Pérez döntését.
Miután játékosként kilenc, edzőként nyolc trófeát nyert a Real Madriddal, a klub történetének legeredményesebb alakjaként búcsúzott el a klubtól 2003 nyarán.
Dinasztia építés spanyol módra
Del Bosquének szövetségi kapitánysága előtti első, Luis Aragonésnek kapitánysága utáni első edzői megbízatása kötődik Törökországhoz. A Real után 2004-ben fél szezonra a Besiktast elvállaló Del Bosque a 2008-as Európa-bajnokság után a Fenerbache ajánlatát elfogadó Aragonés is kipróbálta magát a törököknél.
Míg Del Bosque a Real, addig Aragonés az Atlético klublegendája volt, karrierjüket egy olyan spanyol válogatott fogja össze, ami leginkább a Barcelonára épült.
Aragonés még a 2008-as Európa-bajnokság előtt bejelentette, hogy a torna után már nem szeretné a nemzeti csapatot vezetni. Ennek ellenére jött az 1964-es Eb-siker utáni első világraszóló spanyol siker. A szakember tornagyőztesként adta át a kispadot Del Bosquének, aki sikeresen tartotta tűzben játékosait.
A 2010-es világbajnokságon már szinte egy Lionel Messi nélküli Barcelonát láthattunk futballozni Dél-Afrikában.
A kivételt leginkább Casillas, Sergio Ramos, Xabi Alonso és Fernando Torres jelentették. De ki tett volna másképp Del Bosque helyében, amikor a világ akkori legjobb klubcsapatának kulcsembereit, élükön a Xavi, Andrés Iniesta, Sergio Busquets középpályássorral egy az egyben át tudta emelni a legjobbak közé.
A spanyolokat az a kritika érte a története legnagyobb sikerével véget érő tornán, hogy mindig csak egy góllal szeretnének jobbak lenni ellenfelüknél.
Lehet nem szeretni azt, ahogyan játszottak, de nem lehet nem elismerni, amit Del Bosque – némi „guardiolai" segítséggel – felismert. Ha nincs az ellenfélnél a labda, hanem már-már unalmas passzolgatással a meccsek java részében csak „jegelik" azt, akkor nem tudtak gólt kapni, ergo elég az egygólos győzelem. (Ennek kapcsán megint rá lehet fűzni napjaink Zidane-irányította Realjára, amelyik szintén úgy próbál meg passzívan védekezni, hogy a labdát birtokolja.)
Egy Svájc elleni 1-0-s vereség után így meneteltek végig a mezőnyön a spanyolok. Méghozzá úgy, hogy a Hollandia elleni döntőt leszámítva egyedül a Paraguay elleni negyeddöntőben forgott veszélyben a továbbjutásuk. David Villa 83. percben szerzett gólja szerencsés körülmények között született, ugyanez nem mondható el Iniesta találatáról a döntő hosszabbításában.
2012-ben már azt hihettük, hogy teljesen átesett a ló túloldalára, amikor első Eb-meccsükön Cesc Fabregast játszatta csatárposzton. Végül mondhatni igaza lett, pont ő volt az, aki az olaszok ellen egyenlíteni tudott. Ennek komoly jelentősége volt abban a csoportban, amiben Horvátország ellen nagyon közel kerültek a korai búcsúhoz, azonban jött Jesús Navas, és a 88. percben belőtte a továbbjutást érő találatot.
A franciákkal szembeni negyeddöntőben Xabi Alonso két gólja lendítette tovább a spanyol szekeret. Ez megint egy fontos dolgot szimbolizált:
A spanyol válogatott igazi csapatként vált korszakos együttessé. Mindig volt valaki, aki segíteni tudott a nehéz helyzetben.
A játékának sajátos stílusjegyei mellett (először és utoljára leírjuk, hogy „tiki-taka", aztán soha többet) talán ezt emelnénk ki, mint a siker titka. Harmadik elemként pedig ismét visszanyúlhatunk Del Bosque nyugalmat sugárzó személyiségéhez.
Az Eb-címvédéssel Spanyolország lett az első európai válogatott, amelyik sorozatban három nagy tornát is megnyert egymás után.
A 2014-es vb-re amellett, hogy a kulcsemberek is egyre idősebbek lettek, kiismerhetővé vált a játék. Hollandia és Chile is átrobogott az együttesen, de azért már a biztos kiesés tudatában Ausztrália ellen még egyszer utoljára megmutatták erejüket. A Torres-Villa csatárduó vezérletével 3-0-s sikerrel búcsúztak a tornától.
A 2016-os Eb előtt Del Bosque bejelentette, hogy ez a torna lesz utolsó megmérettetése a válogatott szövetségi kapitányaként. Ekkor már – ha csak módjával, de – elkezdte a generációváltást. Casillas helyett David De Gea állt a kapuban, az első számú támadó pedig Álvaro Morata lett.
Xavi már a vb után visszavonult, de sokkal szembetűnőbb volt, hogy mennyire nem volt már lendület a csapat alapjátékában.
Ebben segíthetett volna az akkoriban a Realban bombaformában játszó Isco, de a szakember nagy meglepetésre nem vitte ki Franciaországba a kreatív középpályást. A spanyolok és a kapitány számára is az Olaszország elleni nyolcaddöntő jelentette a végállomást.
Del Bosque a Real Madrid után a spanyol válogatott-tól is legeredményesebb szövetségi kapitányként vonulhat vissza. 114 mérkőzésével a kispadon messze ő irányította a legtöbb találkozón a nemzeti csapatot (a második helyen Kubala László áll 68-cal), 76,5 %-os győzelmi mutatója pedig magáért beszél. A madridiaknál Munoz mögött 246-tal még a második, de Zidane már nagyon szorongatja őt, és márciusban meg is előzi.
Valószínűleg ezt is ugyanolyan nyugodtan veszi majd tudomásul, mint amit sugárzott magából egész élete folyamán.
Felhasznált irodalmak: Koppányi Gergely: Real Madrid - A királyi lepel mögött Graham Hunter: Spanyol korszak
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!