A brit labdarúgás legnagyobb alakjai

A brit labdarúgás lassan 150 éves története során számtalan kiváló futballistának tapsolhattak az Egyesült Királyság szurkolói, akik közül néhányan valódi kultikus státuszt vívtak ki maguknak. Ők azok a játékosok, akik ma emblematikus figurának számítanak, és ha meghalljuk a nevüket, akkor egyből megelevenedik előttünk a brit futball históriája is.

A második világháború előtti időszakból nehéz olyan brit labdarúgót kiemelni, akire a bevezetőben említettek igazak lennének.

Nem mintha abban az időszakban ne kergették volna egészen kivételes képességű játékosok labdát, ám akkoriban még sokkal kevésbé jöttek át a hírek a kontinensre, így Európában az angol labdarúgók többségének csak a nevét ismerték, és maximum a válogatott mérkőzéseken látták őket.

Ennek köszönhető például, hogy Magyarországon az 1930-as években Ted Drake volt a legismertebb angol futballista: a csatár 1936 decemberében mesterhármast vágott a magyar válogatott ellen egy barátságos mérkőzésen. A támadó azonban mindössze öt alkalommal húzhatta fel a címeres mezt, pedig az Arsenal FC színeiben rendkívül eredményes volt, és két bajnoki címet is szerzett az Ágyúsokkal.

Az első angol futballista, aki valóban világszerte ismert lett, az alighanem Sir Stanley Matthews volt. A legendás szélső profi pályafutása 1932-ben kezdődött, és a válogatottban két évvel később mutatkozott be, de mint oly sok kortársának, a második világháború neki is kettészakította karrierjét.

Sok más játékossal ellentétben viszont Matthews a világégést követően is magas színvonalon futballozott: miután 1947-ben, 32 esztendősen a Blackpool FC-be szerződött, egy évvel később megválasztották az év játékosának Angliában - és akkor még majd 20 év volt hátra pályafutásából!

Az 1953-as FA-kupa-döntőn olyan teljesítményt nyújtott, hogy a mérkőzést Angliában ma is csak Matthews Final néven emlegetik, három évvel később ő lett az első aranylabdás, 1957-ben lovaggá ütötték (első labdarúgóként részesült ebben a kitüntetésben), és ugyanabban az évben még szerepelt a válogatottban - 23 évvel a debütálása után! Utolsó bajnokiját 1965-ben, pár nappal 50. születésnapja után játszotta, és alighanem ő tekinthető az angol futball első ikonjának.

Érdekes, hogy Matthewson kívül még három futballista neve elé került a kitüntető Sir jelző (az inkább az edzői teljesítményük miatt lovaggá ütött egykori focistákat, mint Sir Matt Busbyt vagy Sir Bobby Robsont nem figyelembe véve). Egyikük, Sir Tom Finney Anglián kívül csak kevéssé ismert, ellentétben Sir Bobby Charltonnal, akinél több gólt (49) senki sem szerzett a háromoroszlánosok színeiben.

Az egykori világklasszis középpályás neve szinte egyet jelent a Manchester Uniteddel, hiszen a Vörös Ördögök színeiben 606 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, túlélte a müncheni repülőgép-katasztrófát, 1968-ban BEK-et nyert, és tagja volt az 1966-ban világbajnoki aranyérmes angol válogatottnak is - a tornán nyújtott teljesítménye miatt az Aranylabdát is megkapta.

Az egyetlen játékos, aki világbajnoki döntőben mesterhármast ért el: Sir Geoff Hurst

Szintén a hazai rendezésű világbajnokságon, egészen pontosan annak a fináléjában tündökölt Sir Geoff Hurst, aki mind a mai napig az egyetlen, aki vb-döntőben mesterhármast ért el. Az angol világbajnok együttesből mégsem ő számít a másik emblematikus figurának Charlton mellett, hanem inkább Bobby Moore, aki a válogatott csapatkapitánya volt a tornán, és így ő emelhette elsőként magasba a trófeát - ez a fotó az angol futball egyik leghíresebb képe, míg az 1970-es vébén a brazilok elleni csoportmeccsen a Jairzinhóval szemben bemutatott becsúszó szerelését is mind a mai napig emlegetik az angol drukkerek.

Moore, aki pályafutása nagy részét a West Ham Unitedben töltötte, 108 alkalommal szerepelt a válogatottban, ezzel a mezőnyjátékosok tekintetében rekorder Angliában.

Az angol labdarúgás klubszinten az 1970-es évek második felétől kezdve abszolút a csúcson volt (1977 és 1984 között nyolcból hétszer angol klub nyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját), de a válogatott korántsem számított ilyen sikeresnek, pedig olyan futballisták játszottak a háromoroszlánosoknál, mint Kevin Keegan vagy Bryan Robson.

Futballikon azonban nem lett belőlük, ellentétben a kilencvenes évek sztárjával, Paul Gascoigne-nyal - akire a mai napig úgy tekintenek, mint az a játékos, aki a tehetsége alapján sokkal többre vihette volna.

Egy csodálatos képességű, ám öntörvényű játékos: Paul Gascoigne

A népszerű Gazza a játéktéren kívül gyakran híján volt a legelemibb józan észnek is, a zöld gyepen azonban egészen zseniális megmozdulásokra volt képes. A világ az 1990-es mondialén ismerte meg, ahol vezérletével az angolok az elődöntőig meneteltek. Amikor az NSZK elleni találkozón Gascoigne sárga lapot kapott, azaz eldőlt, hogy nem játszhat a döntőn, sírva fakadt a pályán, és az elveszített tizenegyespárbaj után ismét eleredtek a könnyei.

Angliában ez a kép tette igazi sztárrá Gazzát, akinek az 1991-es FA-kupa-elődöntőn a Tottenham Hotspur ellen szerzett gólját, vagy az 1996-os Európa-bajnokságon a skótok ellen elért találatát mind a mai napig emlegetik - együtt a híres ivászatokkal, botrányokkal, sérülésekkel.