Ha mosolyogva veregetjük a csalók hátát, mindent megcsinálhatnak velünk

Az izsáki tornacsarnokban heteken át aludt matracon, miközben a világ egyik legjobb menedzserirodájának ügynökei régóta figyelték. Belgiumban és Oroszországban a Bajnokok Ligájában magas szinten teljesít, miközben bajnok lett Dél-Koreában és Kínában, ezüstérmes Belgiumban és Libanonban is. Szinte gyerekként nyert magyar bajnokságot és kupát a Kecskeméttel. Pádár Krisztián a magyar sport olyan alakja, akinek szavára érdemes odafigyelni, aki arra is képes lenne, hogy sportágat váltson csak azért, hogy olimpián szerepelhessen. A magyar férfi röplabdázás jelenleg legmagasabban jegyzett játékosával oroszországi állomáshelyén, Novij Urengojban készítettünk interjút.

Teljesen tudatos döntése volt, hogy 17 évesen, tehát még kiskorúként otthagyja Magyarországot, és egy Bajnokok Ligájában játszó belga csapatba igazolt?
Abszolút jól átgondoltam mindezt. Én már 14 évesen az NB I-ben játszottam, szinte gyerekként nyertem Magyar Kupát és bajnokságot a Kecskeméttel.

Egy régi kép: Pádár Krisztián (szemből) üt a hálónál a férfi röplabda Magyar Kupában a Dunaferr SE-Csepel mérkőzésen. Mindez 2012-ben történt Forrás: MTI/Illyés Tibor

Nagyképűnek hangzana, hogy 17 évesen kinőttem az NB I-et, de tudtam, hogy odahaza már nem tudok fejlődni, hiszen klubszinten mindent megnyertem, amit lehetett. Magyar csapattal Bajnokok Ligájában nem tudtam volna szerepelni, a belgával igen. Ez volt a célom.

17 évesen már volt ügynöke?
Hogyne. Azzal a menedzserirodával dolgoztam, akikkel most is. Ők sokszor néztek meg engem. Olasz menedzserem többször eljött Izsákra, amikor az utánpótlás-válogatottal edzőtáboroztunk.

Olaszok hihetetlen kalandjai egy Bács-Kiskun megyei településen?
Úgy-úgy. Egy idő után tudtam, hogy ott vannak, és a tehetségeket figyelik. Később koncentráltak csak rám. Amikor egy-egy talentum felbukkan, akkor az az ügynök nyer, aki elsőnek tűnik fel a színen. Mire a többi befut, addigra a leggyorsabb lecsaphat a legtehetségesebbre.

Addigra már azt is láthatta az olasz ügynök, hogy a magyar utánpótlás-válogatott játékosai az izsáki csarnokban letett matracokon töltik az éjszakákat – két hónapon keresztül.

Félreértés ne essék, nekem ezzel sincs semmi bajom. Megvolt annak is a romantikája. Amúgy én holnap is elaludnék egy matracon – bárhol. Kunhegyes a legnagyobb magyar röplabdafalu – több jó játékos származik onnan. Két éve elmentem egy strandröplabda-eseményre oda. Kértünk pár matracot, azt lenyomtuk ott az éjszakát. Pedig akkor már nem gyerek voltam, hanem – sokak szerint – sztár. Mégsem zavart mindez egy percet sem.

Három év belgiumi légióskodás után – még mindig csak 20 évesen – elment három évre Dél-Koreába, ahol bajnokságot nyert. Ez óriási ugrásnak számított?
Annak, de ahhoz, hogy ezt elérjem, egy picit csalnom kellett.

Mivel?
A magasságommal. Dél-Koreában nagyon kemény feltételekhez kötik egy-egy külföldi szerződtetését. Őket nem érdekli, hogy te ember vagy, vagy gép, mindent kisajtolnak belőled. 300 játékos jelentkezett, ebből 25-nek adtak lehetőséget arra, hogy kimehessenek próbajátékra. Videókat kellett kiküldeni, meg önéletrajzot.

Na, ebbe írtam be, hogy 202 cm vagyok, miközben a valóságban – cipő nélkül – 198. De azt nem írták le, hogyan kell lemérni magam.

Pádár Krisztián és az ő híres felugrásos nyitása a Fakel Novej Urengoj színeiben Forrás:

Szóval, beírtam a 202-t és vártam. Kezdetben a 300 játékosból én voltam az 56. a rangsorban. Innen kellett valahogy bejutni az első 25-be. Sokan kiestek előlem, többen megsérültek, vagy inkább máshová írtak alá. A 40. helyre viszonylag gyorsan előreléptem. Aztán az utolsó napon a 26. helyen álltam. Akkor szólt a menedzserem, hogy megvehetem a repülőjegyem, mert sikerülni fog a dolog. Nekivágtam az útnak, miközben tudtam, hogy szerződést hét embernek kínálnak. Koreában ugyanis a klubokban csak egy légiós szerepelhet. A próbajáték négy napon át tartott.

Kicsit átnevelő tábor jellege volt a dolognak. Rögtön az első nap lemértek. De akkor már nem foglalkoztak azzal a négy centivel.

Aztán megfeleltem és szerződést kaptam.

Két évig játszott az incsoni Woori Card Wibee csapatában, majd a harmadik évben átigazolt a Hyundai Skywalkersbe. Mi volt a legnehezebb ebben az időszakban?
Az, hogy folyamatosan éreztem, mennyire könnyen hazaküldhetik az embert Koreából, ha nem nyújt olyan produkciót, ami nekik is megfelel.

Van egy szabályuk: ha valaki négy hétig sérült, akkor megkapja a pénze felét és másnap mehet haza.

Erre az ottani klubvezetők szépen rájátszanak, addig nyomják az embert, amíg vagy megsérül és akkor a saját orvosuk elhúzza négy hétig a kezelést, vagy annyira megerősödik fizikálisan, hogy nagy hasznot hoz nekik. Ezt is túléltem.

Mentálisan soha nem roppant össze?
Nem, de olykor közel álltam ehhez. A koreaiak mindent bevetettek. Nagyon oda kellett figyelnem a kis játékaikra. Sokszor javasolták az edzők, hogy menjünk el a csapattársakkal italozni.

Mindig el is mentem velük, de alkoholt sosem fogyasztottam. Éreztem, hogy másnap közölhetik: Pádár Krisztián sportszerűtlen életet élt, ivott, mehet haza. Pedig tényleg nagyon kapacitáltak.

Vagy három hónapig kellett győzködnöm a koreai vezetőket, hogy engedjenek ki a táborból, és külön lakásban aludhassak. Mert ott a csapat éjjel-nappal, hétfőtől vasárnapig együtt van. Rám ez nem volt annyira jó hatással. Negyedév után adták be a derekukat.

Mennyire bántja, hogy miközben 23 évesen gyönyörű nemzetközi karriert fut be, odahaza kevesen ismerik?
Nem kevesen, a sportágon kívül szinte senki sem. Az sem zavar, hogy sokan egy olyan videóval azonosítanak, amelyen nyuszifüles mezzel játszom.

Ez Koreában az All Star-meccsen történt meg, ami remek teret nyújt a show-ra, a szórakoztatásra. Feleségem is támogatta a nyuszis beöltözést. Olyannyira jól sikerült, hogy elvittem a show-t, és pénzt is kaptam ezért.

Ez nagyszerű, de az nem rossz, hogy a többmilliós videóelérés miatt még mindig ezzel azonosítják?
Nem tudok ezzel mit tenni. Kell a sztori, a szenzáció. Koreában is.

Az ön megítélése Magyarországon roppant érdekes. Sokakkal beszélve az a kép alakult ki bennem, hogy Pádár Krisztián képességeit mindenki elismeri, de... Itt jön tehát a de szócska, majd a felsorolás: nehéz ember, nem tud csendben maradni, nem megy el a válogatott külföldi meccseire.
Álljunk meg egy pillanatra.

Keen Cameron Illés, Deák Márk, Gergye Roland, Nagy József és Pádár Krisztián (b-j) a Magyarország-Macedónia férfi röplabda Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen Forrás: MTI/Kovács Tamás

Nekem nincs azzal bajom, ha valaki nem kedvel, de nézzen a szemembe, és mondja meg, hová nem mentem el, mikor hagytam cserben azt a válogatottat, amelynek 10 éven át – beleértve az utánpótláscsapatokat is – mindig tagja voltam.

2018 kora nyarán az Európa-liga ezüst csoportjának három idegenbeli mérkőzésére nem utazott el a csapattal.
A hazaiakra sem akartam odamenni. Különben mindezt előre egyeztettem a szövetségi kapitánnyal. Olyan fizikális problémáim voltak, hogy a koreai bajnokság elődöntőjének idegenbeli visszavágója előtt mentő vitt be a kórházba, mert nem bírtam felkelni. Mindezt egy profi játékos nem reklámozza – túledzettem magam, ennek ittam meg a levét.

Ennek ellenére hazamentem a válogatottba, de tényleg kértem, hogy az idegenbeli meccsekre ne kelljen elmennem. Sőt, én azzal sem számoltam, hogy a hazai mérkőzésekre beraknak, mert rossz fizikai állapotban voltam. Erre intettek, hogy vetkőzzek, beállok. Egy olyan sorozatban, amely felkészülés volt az Eb-selejtezőre.

Bárki gondolhatja, hogy 12 hónapból 11-et végig tudunk játszani – ez nem kivitelezhető. Az viszont sajnálatos, hogy miközben rám tesznek különféle billogokat, akkor, amikor tényleg tökösnek kéne lenni a sportvezetőknek, csak hallgatnak, vagy mosolyogva tűrik, hogy hülyének nézzenek bennünket.

Mire gondol?
2018. augusztus 15-én Macedónia ellen játszottuk az első Eb-selejtezőt Budapesten. 2-2-es állásnál,

12:12-nél, azaz sorsdöntő helyzetben a macedón Deszpotovszki velem szemben állva, az én ütésem közben kézzel meghúzta a hálót, hogy úgy tűnjön, én értem bele a hálóba.

A csalást nem vette észre a két bíró, a nemzetközi ellenőr, meg a négy magyar vonalbíró – Budapesten. A nemzetközi ellenőrnek látnia kellett mindezt, mert előtte egy képernyőn ott ment a meccs tévés közvetítése és az ominózus jelenet lassítva. Mégsem szólt egy szót sem.

Pádár Krisztián és Nagy József, valamint a macedón Nikola Gjogiev és Ivan Andonov (b-j) a Magyarország-Macedónia férfi röplabda Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Sportcsarnokában 2018. augusztus 15-én Forrás: MTI/Kovács Tamás

Akkor legalábbis nem. Később, este a szállodában már odajött hozzám és elnézést kért, de ez nem segített rajtunk, hiszen vesztettünk. Ez volt a selejtezősorozat első meccse, mondanom sem kell, mennyire fontos lett volna a csapatnak egy jó rajt.

Arra jók vagyunk, hogy megrendezzünk mindenféle nemzetközi gálákat, meg BL-sorsolást, meg női Eb-t, hogy etessük-itassuk a CEV funkcionáriusait. A sportdiplomáciánk nagyjából eddig tart. Amikor konkrétan szükség lenne a sportdiplomáciára, a kutyát nem érdekli az egész.

Ezzel azonban nem ért véget a dolog, mert a szállodába visszaérve azt látom, hogy a magyar sportvezetők a bírók hátát lapogatják, röhögcsélnek. Persze próbálkoztak valamilyen tiltakozással, de igazából hasztalan, mert a tiltakozással később nemhogy pontlevonást nem sikerült kicsikarni, de még csak egy mérkőzésre szóló eltiltást sem sikerült elérni.

Ami elképzelhetetlen egy olyan sportágban, ahol az a szlogen, hogy „Fair Play Is The Volleyaball Way". Na, ekkor nem bírtam ki, mondtam, hogy ezt be kéne fejezni. Erre engem szidtak le, hogy mit képzelek magamról, azt mondták, hogy ők régóta jó kapcsolatot ápolnak egymással, nem értették, mi kivetnivalóm van ezen.

Gusztustalan volt az egész. Odamentem Deszpatovszkihoz, aki a fülét-farkát behúzva hallgatott. A csapattársai sem védték meg. Amíg élek, nem felejtem el ezt, nagyon belém égett.

Ezzel együtt Magyarországon nem feltétlenül szeretik, ha valaki – főleg 21 évesen – jártatja a száját, vagy megmondja a véleményét.
Ne tévedjünk, nem vagyok egy kötekedő alkat. De a macedónok elleni meccs előtt, az egész sorozat előtt úgy dolgoztunk, mint az állatok, szerettünk volna eljutni az Eb-re. Nem tudok ehhez jópofát vágni.

Ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülünk, ki áll ki értünk? Macedóniában egy ilyen eset után a csalókra gyújtják a csarnokot.

Velünk meg bárki bármit megcsinálhat.

Mennyire sajnálja, hogy magyar röplabdásként – valószínűleg – soha nem játszhat majd világbajnokságon vagy olimpián?
Egyrészt nagyon, éppen ezért volt számomra fájó a budapesti olimpiai pályázattal kapcsolatos döntés. Mert az egy olyan sansz lett volna, hogy ott lehessek egy olimpián. De egyáltalán nem mondtam le erről. Ehhez persze sportágat kellene váltanom.

Tessék?
Nézze, sehol nincs előírva, hogy nekem életem végéig röplabdázni kellene.

Vannak olyan egyéni sportágak, amelyek közel állnak hozzám, egy idejekorán következő váltással még lehet esélyem.

Ez persze – egyelőre – elméleti fejtegetés, de nem vetném el teljesen.

Melyik lehet ez a sportág?
Akár atlétikában egy-egy ügyességi, dobószám vagy a kajak-kenu. Nyilván nagy hátrányból indulnék, de a fizikális alapjaim megvannak ehhez. A barátaim már hülyét kapnak tőlem, ha ezzel előállok.

Nem lehet, hogy igazuk van?
Lehet, hogy ők így érzik, de engem tényleg foglalkoztat ez a kihívás.

Pádár Krisztián, aki sportágat is váltana csak azért, hogy részt vehessen egy nyári olimpián Forrás: CEV

Engem nem az izgat, hogy ugyanazokat a címeket hosszú éveken keresztül újra meg újra megnyerjem. Vannak, akiket kielégít az, ha egy csapattal négyszeres, ötszörös bajnok, én nem ilyen vagyok.

Megkockáztatom a kérdést: nem lehet, hogy unja ezt az egész élsportverklit?
Visszakérdezek. Szereti a fagylaltot?

Igen.
Ha most idetennék 10 liter fagylaltot és megenné, utána is szeretné? Nem annyira, ugye? Így vagyok én is ezzel.

Nálunk nem lehet egy év szabadságra menni – pontosabban lehet, de akkor megnézheti magát az ember, olyan versenyhátrányba kerül. Itt nincs alkotói szabadság.

Lehet, hogy ezek a gondolatok azért is motoszkálnak bennem, mert tényleg nagyon korán, 14 évesen kezdtem el az élsportot.

Miért nem menedzseli egy kicsit jobban magát? 23 évesen többet látott, mint számos idősebb honfitársa. A magyar sportban sok a közhelyeket puffogtató unalmas ember. Erre eljövök Nyenyecföldre, hogy találkozzak egy olyan figurával, akiből tényleg kevés van.
Nem akarok erre a vonatra felszállni. Tisztában vagyok a közösségi média erejével,

de azt is tudom, hogy ott mindenki olyan, amilyen akar lenni. Ott mindenki okos, szép, tökéletes. A valóság, hogy mi van mögötte, soha nem derül ki.

Az újságírók mindig ugyanazokat kérdezik, válaszolok. Magamtól nem fogok olyan dolgokról beszélni, amire nem kérdeznek rá. Minek? Lehet, hogy nem is érdekli mindez az embereket.