Arcok harca - Interlagosi Görbe Tükör

Az idei utolsó Görbe Tükörben kitárgyaljuk Sebastian Vettel állítólagos sárga zászlós előzéseit, és örülünk annak, hogy a Forma-1-ben végre ennyi izgalmas egyéniség van.

Volt idő, nem is olyan rég, amikor divatos, sőt szinte kötelező volt legalább minden második korsó sör mellett azon károgni, hogy a Forma-1-ből kihaltak az igazi karakterek, a versenyzők nem tűnnek többnek a csapatuk PR-gépezete által előre megírt program szerint rángatott, kifejezéstelen tekintetű marionettbábuknál, akikhez képest a robotzsaru a legvadabb küldetés közben is érzelgős vénasszony. Ha néha óvatlanul kiestek a szerepükből, mint a győzelemtől sírva fakadó Michael Schumacher a 2000-es Olasz Nagydíj után, vagy a kicsúszása miatt a sövény mögött kétségbeesetten menedéket kereső Mika Häkkinen egy évvel korábban ugyanott, alaposan meg is kapták a magukét, mégpedig többnyire azoktól, akik aztán az újabb sör mellett kedvtelve tovább siránkoztak az őszinte megnyilvánulások krónikus hiányán.

Ha elfogulatlanság és önáltatás nélkül gondolunk vissza, mondjuk, az 1990-es évek végére, a 2000-es évek elejére, tényleg az lehet a benyomásunk, hogy az egyéniségek terén akkoriban feltűnően gyenge volt a felhozatal. Mert milyennek látjuk a versenypályák félelmet nem ismerő fenegyerekeit? Ott volt Nick Heidfeld, a szorgalmas műbútor-asztalos; David Coulthard, a mindig skatulyából kihúzott, menősködő, de a szíve mélyén kínosan decens, folyton tépelődő tőzsdeügynök; Jarno Trulli, az unott toscanai borász; Damon Hill, a velejéig becsületes, mindig a kisemberek igazáért harcoló, a főnökeit ezzel halálra idegesítő, s végül éppen emiatt kirúgott közhivatalnok; Giancarlo Fisichella, a vízvezeték-szerelő riadt segédje; Mika Häkkinen, a titkon művészi hajlamú, de az érzelmeit kifejezni képtelen könyvelő; vagy éppen Michael Schumacher, a Suzuki Swift ablakmosójának vezetékét is megszállott alapossággal a helyére igazgató, virtuóz autószerelő.

Félreértés ne essék, egy szóval sem állítom, hogy valóban ilyenek voltak, és szeretném hangsúlyozni azt is, hogy mindannyiukban lehetett találni valami szerethetőt. Mégsem tűntek annyira valószerűnek, annyira plasztikusnak, mint annak idején egy James Hunt, vagy manapság egy Lewis Hamilton. Ha nem gyöngyözött volna az izzadság az homlokukon a felcsapott sisakrostély mögött, miközben riválisaik körét követve a monitorra tapadt a tekintetük, szinte tényleg elhihettük volna, hogy az overalljuk alatt egy robot kevlárteste lapul.

Ez nem feltétlenül az ő hibájuk volt. Balszerencséjükre beragadtak egy olyan, innen nézve már egyértelműen átmenetinek tetsző korba, amikor a robbanásszerűen fejlődő internet jóvoltából a valós információk fénysebességgel terjedtek, a valótlanok ennél is gyorsabban, az önkifejezés alternatív csatornái viszont, mint például a Facebook vagy a Twitter, amelyeket ők maguk is aktívan használhattak volna, még nem léteztek. A versenyzők saját kárukon tanulták meg, hogy amit mondanak vagy nem mondanak, amit csinálnak vagy nem csinálnak, az pillanatok alatt közhírré tétetik, rendszerint torzulva, aztán a megfelelő tálalásban ellenük kiforgatva. Ez kiváltotta belőlük a nagyon is érthető önvédelmi reakciót, és hamar megszokták, hogy jobb, ha a megnyilvánulásaikat az abszolút minimumra csökkentik, a kötelező sablonszövegek eldarálása után a többit megtartva a családjuknak meg a barátaiknak. Ebből baj nem lehet.

Minderre rátett egy lapáttal, hogy a Forma-1 is éppen akkoriban vált igazán nagy üzletté, ezért a csapatok kínosan ügyelni kezdtek rá, hogy a leginkább szem előtt lévő alkalmazottaik még véletlenül se térjenek ki a szponzorkonform politikai korrektség életszerűtlenül szűk medréből. És ott volt persze a régi kép is arról, hogy egy autóversenyzőnek, aki nap mint nap farkasszemet néz a halállal, muszáj szenvtelen macsónak lennie. "Az igazi férfiak nem sírnak" - jelentette ki egyszer Häkkinen szégyenlős öniróniával, megeresztve jellegzetesen fanyar, csibészes mosolyát.

Régebben más világ volt. Az elit autóversenyzők zárt közösségben utazták körbe a földet, és mivel még sem az internetet, sem a PR-főnököt nem találták fel, jóformán azt mondtak és csináltak, amihez kedvük szottyant. A sport háború előtti hőseinek egyike, a temperamentumos Luigi Fagioli rendre fellázadt a Mercedes által kiadott csapatutasítások ellen, és dühében egyszer kalapácsot hajított korábbi márkatársa, Rudolf Caracciola felé. Az 1958-as világbajnok, a mindig csokornyakkendőben versenyző Mike Hawthorn részegen előszeretettel próbálta meg egy deszkával lecsapni a közelében eltekerő biciklistákat, de olyan is előfordult, hogy hasonló állapotban egy fára felmászva levizelte Stirling Mosst. Innes Ireland egy szálloda tetején lövöldözött, aztán leütötte az akadékoskodó tulajdonost. A polgárpukkasztás megszállottja, James Hunt előszeretettel jelent meg farmerben és - nem ritkán a híres "Sex: The Breakfast of Champions" feliratú - pólóban az öltönyös-nyakkendős rendezvényeken, egyszer pedig még saját csapatfőnökére, Teddy Mayerre is rátámadt egy szerinte hibás időzítésű bokszkiállás miatt. És ezek a botrányhősök mind a sport prominens alakjai voltak ám, nem mellékszereplők, mint a londoni taxisofőrt 1991-ben gázspray-vel lefújó Bertrand Gachot, vagy a főnökével, Franz Tosttal 2007-ben bunyózó Scott Speed.

Nem nehéz elképzelni, hogy egy mai élcsapat PR-főnöke inkább a mélybe vetné magát a motorhome legfelső teraszáról, ha azt kellene a kamerák előtt kimagyaráznia, hogy a versenyzője, akit X bank Y millió dollárral támogat, részegen lepisilte valamelyik vetélytársát egy almafa tetejéről. A közvélemény jelentős része még akkor is felháborodott, amikor az utolsó igazi playboyok egyike, Eddie Irvine azzal a túlságosan is érdekes információval borzolta a kedélyeket, hogy ferraris csapattársa, Michael Schumacher a verseny alatt az autójában végzi el a dolgát. A nézők gyomra manapság már jóval kényesebb, mint évtizedekkel ezelőtt volt.

Mostanában mégis úgy tűnik, szerencsére kezdjük magunk mögött hagyni a gépesített versenyzők korát. Előzőleg a régi szép időkben szocializálódott veterán szakújságírók is rendszeresen panaszkodtak arra, hogy a Forma-1 új hősei elérhetetlenül távoli idolokká merevedtek, nem lehet velük kedélyesen elcsevegni a sarki pubban, ahogy az elődeikkel, és a paddock családias hangulatát eltiporta a nagyüzemi személytelenség. Azon túl, hogy az egész sport nagyra nőtt, ezért ez tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, a már említett tényezők is hozzájárultak ehhez.

Ám a közösségi média jóvoltából végre a versenyzők is megtalálták azokat a csatornákat, amelyeken keresztül közvetlenül, a köztes lépcsőfokokat kihagyva nyilvánulhatnak meg a szurkolóik előtt. Ez az egyik fő oka annak, hogy sokkal emberibbnek, s ezáltal valóságosabbnak tűnnek. Az idei szezon legizgalmasabb sztorijainak egy része a Forma-1-gyel kapcsolatos információk áramlását egyébként is drámaian átformáló Twitterről indult ki, kezdve például azzal, amikor Lewis Hamilton Belgiumban a fél világgal megosztotta a McLaren telemetriáját. De az is megrendítő volt, amikor Fernando Alonso az egyik verseny előestéjén szép álmokat kívánva búcsúzott a garázsban piros lepellel letakart, békésen pihenő Ferrarijától, azzal biztatva az autóját, hogy "holnap mindent bele kell adnunk!" Ezek olyan spontán megnyilvánulások, amelyeket az előző 10-15 évben ritkán tapasztalhattunk a szereplők részéről.

Sajnos persze a csapatok sajtóirodájában is felismerték, hogy a Twitteren keresztül a versenyzőik meg tudják kerülni a szokásos cenzúrát, ezért nem tudjuk, meddig fogják hagyni kibontakozni őket. Kétségkívül kockázatos lehet. Miután alaptalanul gyanúsította meg Jenson Buttont azzal, hogy a Mercedeshez való átigazolása miatt törölte magát a követői közül, és emiatt jól be is olvasott neki, Hamilton úgy döntött, a Twitter mégsem neki való, ezért erőszakkal leszokott róla - állítólag önként. Ám nagy kár lenne érte, ha az információáramlásnak ezt a módját is ellenőrizni kezdenék a csapatok, mert éppen az ilyen csatornák azok, amelyek révén a versenyzők közelebb kerülhetnek a szurkolóikhoz. Erre régóta nagy szükség van. Szerencsére talán a PR-szakemberek is belátták, hogy a közönség nem feltétlenül folyton kampányszövegeket szajkózó robotokat akar látni.

A Mercedes főnöke, Ross Brawn például azt ígérte, nem fogják korlátozni a kibontakozásban Hamilton egyéniségét. Második pályafutása során még a korábban sokszor érzéketlenséggel vádolt Schumacher is barátságosabb attitűdöt vett fel, elismerve, hogy régen túl óvatosan védte a határait, nehogy valaki mögéjük lásson. Újonnan megtalált lazasága révén a paddockban is azonnal népszerűbb lett, bár az X-generáció tagjaként az internetes felületeken nem aktivizálta magát.

Szerencsére azonban nem kizárólag azoknak köszönhetően lettünk körülvéve érdekes figurákkal. És ez az, amire igazán ki szerettem volna lyukadni: nem csak azért éljük a Forma-1 következő aranykorát, mert a pályán lélegzetelállító küzdelem zajlik, fantasztikusan fordulatos versenyekkel és bizonyítottan több előzéssel, mint korábban valaha, hanem azért is, mert a mezőnyben rengeteg a jellegzetes, egymástól teljesen különböző karakter. Az autóversenyző-kisiparosok ideje lejárt.

Ott van a suhancképű, magából bátran bohócot csináló, de valójában nagyon is komoly csodagyerek, Sebastian Vettel; a brutálisan gyors, ám olykor önpusztítóan őszinte, a szívét a gallérján viselő Lewis Hamilton; a komoran szenvedélyes, könyörtelen torreádor, aki a szembeszáll a félelmetes vörös bikával, Fernando Alonso; a kiegyensúlyozott teljesítményt és a belső harmóniát megtestesítő, sportmániás Jenson Button; a szókimondó, egy szellemes nyilatkozatra bármikor kapható Mark Webber; vagy a venezuelai vadember, az életben komikusan bárdolatlannak és naivnak tűnő, a volán mögött mégis életveszélyes Pastor Maldonado.

És akkor a győzelmeit blazírt képpel fogadó, saját szenvtelenségéből szándékosan sportot űző Kimi Räikkönent, az öntörvényű északit, aki nyilván tényleg nem a temperamentumosság netovábbja, de azért csibészes mosollyal minden adandó alkalommal rá is játszik erre a biztonság kedvéért, nem is említettük.

Räikkönen az üdítő bizonyíték rá, hogy a Forma-1-ben sem csak egyetlen igaz út létezik. Miközben mindenki más az elhivatottságról és a kemény munka fontosságáról papol, ő bepattan az autójába, piszok gyorsan - és kevés hibával - megteszi a kiszabott köröket, aztán átöltözik az utcai ruhájába, mormog egy alig hallható viszlátot, és éli tovább az életét. Amit mindenki olyannak gondolhat, amilyennek akar, de könnyű elképzelni róla, hogy nem áll távol a legvadabb feltételezésektől sem. Räikkönen nem véletlenül a már említett James Huntot tekinti a példaképének.

A Brazil Nagydíj előtti héten például megkérdezte a főnökeitől, hogy mit szólnának hozzá, ha ezúttal kihagyná a mérnöki eligazításokra és a pályabejárásra szánt csütörtöki napot. Állítólag finoman az értésére adták, hogy nem örülnének neki, amivel ő nem sokat törődött, és egy Los Angeles-i buli után csak este jelent meg Interlagosban. Ezzel a hozzáállással máshonnan két lábbal rúgnák ki, de a Lotusnál megértették, hogy minél kevésbé korlátozzák, ő annál jobban teljesít a pályán. Räikkönen minden bizonnyal zsigerből gyűlöli a kötöttséget; hozzá közel álló források szerint például a rali felé tett kitérője során főleg azért szenvedett állandóan balesetet, mert rühellte, ha valaki menet közben az itinerrel zaklatja, arra pedig, hogy egy normális itinert fáradságos munkával összeállítson, végképp nem volt hajlandó. A versenyző érzékeny műszer, meg kell találni azt a módszert, amellyel ki lehet hozni belőle a maximumot. Räikkönenre valószínűleg nem szabad ráhúzni a szokásos sémákat, attól ugyanis elkedvetlenedik, és nem javul, hanem éppenséggel romlik a teljesítménye. "Én kedvelem Kimit, szerintem a jelenléte jót tesz az F1-nek" - vélte a Red Bullt irányító Christian Horner. "Igazi egyéniség, és nem fél önmaga lenni. Ezért imádják olyan rengetegen."

Az egyszer biztos. Räikkönen nem csupán gyors, hanem felettébb szórakoztató is - az Abu-Dzabiban elhangzott rádióüzenetei, amikor a mérnökének feleselt, hogy ne nyaggassák már felesleges utasításokkal, a szezon fénypontjai közé tartoztak. Hasonlóan mulattató volt a jeges közöny, amellyel azt a felvetést fogadta, hogy a Lotus előző győzelmét még Ayrton Senna aratta az 1980-as években. "Ez csak egy név" - vonta meg a vállát. "Abból a csapatból már nem dolgozik itt senki." Nesze neked, párás szemű nosztalgia...

Räikkönennek ugyanakkor mázlija van, hogy megtalálta azt a csapatot, ahol eltűrik a viselkedését. A Williams főnöke, Toto Wolff például kijelentette, hogy a rádióüzenetei számára elfogadhatatlanok voltak: "A mérnöke és a csapata támogatást próbált nyújtani neki, nem lett volna szabad belőlük ötmillió ember előtt hülyét csinálnia. Én ezt nem tolerálnám." Wolff hozzátette azt is, hogy bár Räikkönen Abu-Dzabiban nyert, "ahhoz, hogy valaki világbajnok legyen, és legyőzze az olyan versenyzőket, mint Sebastian, sokkal elhivatottabbnak kell lennie." Ebben persze lehet egy szemernyi igazság; például könnyen elképzelhető, hogy ha nem hagyja ki a csütörtöki pályabejárást, Räikkönen tudta volna, hogy az a szervizút, amelyre kimenekült a verseny alatt, már nem vezet sehová.

A Lotus azonban nem panaszkodhat: visszatérésének első szezonját Räikkönen az összetett 3. helyén zárta, hétszer feljutott a dobogóra, és az egész mezőnyből ő tette meg a legtöbb versenykört - konkrétan a legutolsón kívül (mivel Brazíliában lekörözték) az összeset. "Nem tudom, lehet, hogy ez az autó elképesztő volt, és Sebastiannal vagy Lewisszal a volánnál megnyert volna mindent" - utalt Martin Brundle a Lotusra. "De az mindenképpen mély benyomást tett rám, hogy a raliban Räikkönen két éven át folyamatosan fáknak ütközött, az idén mégsem ment neki egyetlen F1-es autónak sem. A versenyzői ösztönei hihetetlenül jól működtek."

Nem valószínű, hogy Räikkönenből más technikával többet tudna kihozni a csapata. Hiába is próbálnák: nincs rászorulva, hogy versenyezzen. A megfelelési kényszert már szemlátomást hírből sem ismeri, ezért ha olyasmire akarnák kényszeríteni, amihez nincs kedve, alighanem egykedvűen venné a bukóját, és vissza sem nézve kisétálna a paddockból.

Ilyen egyéniségekre tényleg szükség van. El vagyunk kényeztetve, nem vitás.

* * *

A zsinórban harmadik vb-címét szerző Sebastian Vettelre legalább három ízben ráfogták, hogy a Brazil Nagydíjon sárga zászlók hatálya alatt előzött, miközben a mezőny végéről újra meg újra felkapaszkodott az elejére, de mindegyik esetben alaptalanul. A különféle fórumokon még napokkal később is folytatódott ellene a vádaskodás, holott valójában nem volt egy szabálytalan manővere sem.

A Sky Sports már a verseny alatt kiszúrta, hogy a belső kamerás felvételekből úgy tűnt, Vettel a 8. körben sárga jelzés mellett utasította maga mögé Kamui Kobajasit. Ezt a leintés után a leginkább érdekelt félnek számító Ferrari technikai igazgatója, Pat Fry is cáfolta, rámutatva, hogy a gyanús előzés helyén és idején nem a sárga, hanem a versenyzőket a csúszós pálya veszélyeire figyelmeztető sárga-piros csíkos jelzés volt érvényben. Ezeket a belső kamera kis felbontású képén nagy sebességnél könnyen össze lehet keverni. Ugyanez derült ki a második esetben, amikor Vettel az egyik HRT-t ugrotta át.

Két esetben egy ilyen sárga-piros zászlót tévesztettek össze a sárgával

A legérdekesebb a harmadik incidens volt, melynek során Vettel a 4. kör elején Jean-Eric Vergne Toro Rossója mellett ment el a 4-es kanyar előtti egyenesben, azaz a DRS-zónában, látszólag tényleg sárga zászlók hatálya alatt. Erre a verseny alatt senki nem figyelt fel, mert a lélegzetelállítóan mozgalmas első körökben elkerülte a TV-s rendező figyelmét. Csak akkor tűnt fel valakinek, amikor a többcsatornás digitális adás előnyeit kihasználva Vettel belső kamerájából nézte végig a futamot.

A vitatott felvételen jól látható, hogy miközben Vettel elhalad a 3-as kanyar kijáratánál, a jobb oldalon elhelyezett fényzászló mellett, az még sárgán villog. Röviddel ezután, nagyjából ott, ahol a bokszkijáratot jelző fehér csík véget ér, elkezd kihúzódni balra, és már a 4-es kanyar előtti 150 méteres jelzőtábla magasságában befejezi a Vergne elleni manővert. Pedig az előzést engedélyező zöld fényzászló ekkor még jóval arrébb, kb. 75 méternél villog. A szabálytalanság gyanúját támasztja alá továbbá, hogy a Red Bull kormányának tetején, a digitális kijelző két oldalán csak később, kb. az 50 méteres táblával egyvonalban alszik el a versenyzőt elvileg szintén az érvényes zászlójelzésre figyelmeztető sárga fény is.

Az állítólagos bizonyíték Vettel szabálytalan előzésére

A videó bejárta a fél internetet, és sokan azzal vádolták miatta Vettelt, hogy tulajdonképpen egy észrevétlenül maradt kihágást megúszva hódította el a világbajnoki címet. Csakhogy ez egy egyszerű félreértésből adódik.

A szemléltetés kedvéért betűvel is megjelöltem az interlagosi pályarajzon az első bírói posztokat (zöld B1-B7), valamint a fényzászlókat (sárga L1-L4). Kezdjük azzal, hogy nem mindegyik poszthoz tartozik fénytábla - a B2, a B5 és a B7 mellett például nincs -, és a szabályok szerint kétség esetén a hagyományos, tehát a bírók által lengetett zászlók számítanak mérvadónak. A világító táblákat azért fejlesztették ki, hogy könnyebben azonosíthatóvá tegyék a zászlójelzéseket, de csupán azok kiegészítésének tekintendők. Meglehetősen szigorú előírások vonatkoznak rájuk: erős napsütésben is legalább 250 méteres távolságból és 70 fokos szögből jól kivehetőnek kell lenniük, és úgy kell elhelyezni őket, hogy a feléjük közeledő versenyzők szemszögéből minél hosszabb ideig a teljes felületük látható legyen. A piros zászlónak megfelelő jelzést csak a versenyirányítás kapcsolhatja be, a többit a szomszédos sportbírói állásból is aktiválni lehet, de a berendezést fel kell szerelni egy repeaterrel, amely továbbítja a lámpa aktuális állapotát a következő poszt felé, hogy ott ebből is tudják, a pályának a hozzájuk vezető szakaszán milyen jelzés van érvényben.

A pálya kérdéses része. A zöld (és B-vel számozott) négyzetek a sportbírói állásokat, a sárga (és L-lel számozott) négyzetek a fényzászlókat jelzik

Vergne üldözése közben Vettel az B1/L1-nél kapta meg először a sárga zászlókat, ez a műszerfalán felvillanó sárga pöttyből is egyértelmű. A 2-es kanyar bal oldalán, a B3-nál is tisztán kivehető, hogy az L2 sárgán világít a pálya mellett, akárcsak a következő bírói poszt (B4) után, a 3-as kanyar kijáratának jobb oldalán elhelyezett L3. Meg kell jegyezni, hogy a térkép kissé csalóka, mert ez a fényzászló valójában meglehetősen távol, legalább 50 méterrel a bírói álláson túl van elhelyezve.

A félreértést az okozta, hogy az 5-ös posztnál (B5) nincs lámpa, ezért a kis felbontású belső kamerás felvételen szinte észre sem lehet venni, ha nem tudjuk, hogy ott van. Pedig a pályarajz egyértelműen jelöli a helyét (ahogy a lámpa hiányát is), és ha nagyon figyelünk, a baloldalon ki is szúrhatjuk a zöld festésű, lábakon álló, fedett bódét. A fenti videón kb. 7 másodpercnél látható, de a külső képeken utólag is bármikor könnyedén megkereshetjük. A rejtély kulcsa egyszerűen az, hogy ezen a B5-ös bírói álláson már minden bizonnyal zöld zászlókat lengettek, Vettel ezért kezdte meg - szabályosan - az előzést. Az első zöld fény tényleg csak a 6-os poszttal szemben, az L4-nél villogott, a zöld zóna azonban már jóval korábban, a B5-nél elkezdődött. A B4/L3-nál viszont még nem, ezért ott muszáj volt a sárga fénynek világítania.

Ezen a lassított animált GIF-en elég jól kivehető az 5-ös posztnál lengetett zöld zászló. Már az bizonyító erejű, hogy sárga biztosan nincs; ha még érvényben lenne a jelzés, a bíróknak ott is kötelező lenne használniuk. De közvetett bizonyítékok is vannak. Egyrészt a sportbírók feladata, hogy az ő szakaszukon történő, feltételezett szabálytalanságokról rádión értesítsék a versenyirányítást: ki, hol, milyen vétséget követett el. Az incidenst ezután vizsgálják ki, mégpedig elsősorban nem a TV-közvetítés képei, hanem a pálya mellé telepített zártláncú kamerarendszer által rögzített felvételek alapján. A versenyigazgató és a sportfelügyelők bármikor - akár még most is - visszanézhetik, hogy pontosan mi történt. Ezúttal azonban semmilyen eljárás nem folyt Vettel ellen, tehát vagy a bírók nem jelentettek szabálytalanságot, vagy már Charlie Whiting döntött úgy, hogy nincs ügy, amit fel kellene terjesztenie a sportfelügyelőknek.

Habár nem gyakran, természetesen olyan is előfordul, hogy a sportbírók nem vesznek észre valamit. Például épp Interlagosban, a 2003-as Brazil Nagydíj 22. körében Ralf Schumacher közvetlenül az újraindítás előtt, de még a Safety Car-fázisban előzte meg Jos Verstappent, ami a kavarodásban senkinek nem tűnt fel. Arra azonban nagyon kicsi az esély, hogy pont most, amikor minden szempár Alonsóra és Vettelre szegeződött, a poszton szolgálatot teljesítő összes bíró figyelmét elkerülje, ha valamelyikük ilyen nyilvánvaló hibát vét.

Másrészt az sem valószínű, hogy Vettelnek egy ilyen kiélezett helyzetben ne tűnjön fel a már több kanyar óta hatályos sárga zászló és fényjelzés. Néha nyilván ő is elbambulhat, vagy teljesen belefeledkezhet a csatába, de egy ilyen rutinos versenyzőtől ez szokatlan lenne. Elvégre három olyan poszt és két olyan lámpa mellett is elhaladt, ahol a sárga volt érvényben, mielőtt megkezdte az előzést.

A kiemelt kör közepén látható a versenyzőt a sárga zászlókra figyelmeztető aprócska "pötty"

Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy a "láthatatlan" 5-ös posztnál már zöld zászlókat lengettek. Hogy akkor a Red Bull kormányának tetején miért maradt mégis égve a sárga pötty? A magyarázat alighanem pofonegyszerű. A műszerfalon megjelenő értesítések nem frissülnek folyamatosan, valós időben, mert a rendszer nem úgy működik, hogy bokszból a pálya adott szakaszán érvényes zászlójelzésekről érkező adatokat összeveti az autó GPS-koordináták alapján kiszámolt pozíciójával. Ehelyett a fénytábláknál elhelyezett transzponderek küldik ki a mellettük elhaladó autóknak az adott ponttól hatályos jelzést, amely így a műszerfalon egészen a következő fénytábláig érvényben marad. Vagyis a pötty színe csak a lámpák vonalában változik, az olyan sportbírói állások mellett, ahol nincs lámpa illetve jeladó, nem.

Bár hiába kérdeztem meg az FIA-t a fényzászló-rendszerről, egyelőre nem adtak róla felvilágosítást. Mégis merem állítani, hogy az a fent vázolt módon működik, mert több versenyző belső kamerás felvételeit is végignéztem, és a műszerfalon mindig csak a lámpák magasságában váltott át a jelzés. S mivel az 5-ös posztnál (B5) nem volt jeladó, Vettel kormányán is csak a következő lámpánál, a 4-es kanyar előtti L4-nél aludt ki a sárga pötty. Ő azonban a hagyományos zászlókat látva tudta, hogy a zöld jelzés már korábban, a B5-nél érvénybe lépett.

Vettel előzése Petrovval szemben ugyanott, de a 6. körben. Látszik, hogy a Red Bull kormányán csak akkor alszik el a sárga fény, amikor elhaladt a fényzászló mellett

Érdemes összevetni a Vergne elleni előzését azzal, amit két körrel később Vitalij Petrov Caterhamjén hajtott végre ugyanott. Egyrészt a motorhangból is hallatszik, amikor Vettel a célegyenes végén a támadásra készülve észreveszi a baloldalon villogó sárga fényzászlót, és emiatt elveszi a gázt. Másrészt ebben az esetben már a 4-es poszttól (B4) kezdve zöld jelzés lép hatályba, s mivel ott van lámpa (L3), a Red Bull műszerfalán röviddel azután eltűnik a sárga pötty, hogy elhalad mellette (a videón kb. 19 másodpercnél).

Ám még ha ki is derülne, hogy Vettel a Brazil Nagydíjon tényleg fittyet hányt a sárga zászlókra, a Ferrari már akkor sem tehetne semmit. Óvni ugyanis a Nemzetközi Sportkódex 174/d) paragrafusának értelmében legfeljebb a végeredmény hivatalos közlése után harminc perccel lehet, kivéve, ha ez "a sportfelügyelők megítélése szerint fizikailag lehetetlen" volt. Ilyesmiről ebben az esetben nincs szó: Vettel belső kamerás felvételét a csapatok elvileg már a verseny közben, akár élőben is nézhették, a feltételezett bizonyítékok tehát a rendelkezésükre álltak.

Alonso (piros) és Vettel (kék) aktuális helyezése a Brazil Nagydíj 71 köre során. Vettel kétszer is a mezőny végéről kapaszkodott vissza a pontszerzők közé, pedig az autója megrongálódott: a Red Bullnál végig attól tartottak, hogy a bal oldali kipufogó elreped, és meggyújtja a karosszériát. Az eső végül ironikus módon neki segített, mert a vizes pályán kevésbé jöttek elő a sérülés káros következményei

Szerdán éjjel a Ferrari szóvivője ennek ellenére elismerte, hogy "vizsgálják" a gyanús videofelvételt, csütörtökön reggel pedig levélben kérték ki róla az FIA hivatalos állásfoglalását. Ám még ha úgy látnák, hogy Vettel szabálytalanságot követett el, akkor sem tehetnének semmit; a 2007-es Brazil Nagydíj végeredményét például a McLaren próbálta megóvni az egyes csapatok benzinhőmérsékletével kapcsolatos aggályok miatt, de ezt formai okokból, az idézett cikkelyre hivatkozva nem fogadták el. Most már legfeljebb az FIA kezdeményezhetne vizsgálatot a saját hatáskörében, "újonnan felmerült bizonyítékok" címén, amint arra a 179-es paragrafus módot ad, bár a Sportkódex szerint erre is csak november 30-ig lenne idejük.

És nem valószínű, hogy lépni fognak az ügyben, mert voltaképpen nincs is semmilyen ügy. Egyszerű optikai csalódásról volt szó. Ezt csütörtökön az FIA végül az Autosportnak meg is erősítette, pontosan azon az alapon, hogy az 5-ös posztnál tényleg zöld zászlót lengettek. Vettel vitatott előzései egyértelműen szabályosak voltak.

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!