Kerékforgatók: Hunt, a mezítlábas fenegyerek

Az 1976-os világbajnoki küzdelmet feldolgozó, Rush című film bemutatójához közeledve felidézzük a heroikus párharc botrányos életű, éppen húsz évvel ezelőtt elhunyt győztesének emlékét.

Vannak, akiknek mindenről ugyanaz jut az eszükbe, és vannak, akikről mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Hogy James Huntról micsoda? Természetesen a szex, a drog és a pia. Szakadt farmerében, mezítláb sétálgatva a bokszutcában ő testesítette meg, és testesíti meg ma is a rock'n'roll-t a Forma-1 legendáriumában, egy olyan korszak nosztalgikus mementójaként, amikor a sporton még nem uralkodott el a végletes politikai korrektség, és a versenyzőket hagyták közveszélyesen öntörvényűvé válni.

A regényes életű Hunt azok közé tartozik, akik magánemberként alighanem érdekesebbek, mint versenyzőként. Természetesen a sportolói pályafutása miatt sem volt oka szégyenkezni, hiszen világbajnok lett, mégpedig a Forma-1 történetének legdrámaibb párharcai egyikének részeseként, de botrányos megnyilvánulásaival még nagyobb feltűnést keltett, mint azzal, hogy legyőzte a balesetéből visszatérő Niki Laudát.

Hunt figurája kiváló esettanulmányt szolgáltatna a freudista pszichológusok számára. Sokgyermekes, szigorú viktoriánus értékrendet követő családban nőtt fel, gyerekkorában lenyűgözték az állatok, különösen a madarak, eredetileg orvosnak készült, végül azonban szakított a konvenciális álmokkal, és a lázadó playboy ünnepelt archetípusa lett. Nem volt hajlandó szponzori feliratokkal teleaggatott pólót viselni, és a hivatalos rendezvényeken, az öltönyös-nyakkendős nagykutyák előtt is gyakran mezítláb, jellegzetes farmerjében jelent meg. Híres volt arról, hogy a versenyek rajtja előtt kábítószert fogyasztott, s bár kétszer nősült, sőt háromszor akart, állítólag több mint ötezer nővel keveredett intim viszonyba. Pontosan olyan volt, mint amilyenek az autóversenyzőket hinni szokás, s mint amilyenek azok a valóságban csak ritkán szoktak lenni; nem csoda, hogy Kimi Räikkönen, a modern Forma-1 fenegyereke, őt tartja a példaképének.

James Huntról ritkán készült fotó hölgyek, cigi vagy alkohol nélkül

Nem mondhatni, hogy Hunt pályafutása üstökösként indult. Egy Minivel kezdett versenyezni még az 1960-as évek végén, saját pénzéből, amit egy telefonvállalat gyakornokaként teremtett elő annak ellenére, hogy az édesapja tőzsdeügynök volt. 1968-ban továbblépett a Formula Fordba, és szerény sikereket aratott, például Snettertonban, ahol az autója gyújtáshiba miatt 15 lóerőt vesztett az erejéből, mégis 5. lett vele. Ugyanakkor gyakori bukásaival korán kiérdemelte a nem túl megtisztelő "Hunt the Shunt" (kb. "Hunt, az ütköző") becenevet, amely tartósan rajta is ragadt, és az is hamar kiderült, hogy nem igazán tud uralkodni heves vérmérsékletén. Egy 1970-es F3-as versenyen, a Daily Express Trophyn összeütközött az előzésével próbálkozó Dave Morgannel, és mindketten kiestek. Az autójáról két kerék letört, és a pálya közepén állt meg, de Hunt rögtön kipattant belőle, és azonnal odarohant Morganhez, dühében a földre lökve riválisát.

Nem ez volt az utolsó eset, hogy magára haragította a sport felügyeleti szerveit. Már a Forma-1-ben, az 1977-es Kanadai Nagydíjon egy sportbíróra támadt rá, miután összeütközött McLaren-es csapattársával, Jochen Mass-szal (ez ennek a dokumentumfilmnek a 4. perce környékén látható is), aztán "veszélyesen" sétált vissza a bokszba - mindkét vétségért pénzbírsággal sújtották. Fujiban pedig hiába aratott győzelmet, nem volt hajlandó felállni a dobogóra, ami potom húszezer dollárjába került.

Hunt egy Hesketh volánjánál. Az autón még szponzormatricák sem voltak

A szerencse 1972-ben mosolygott rá, mégpedig a milliomos bonviván, Lord Alexander Hesketh képében. A zsák megtalálta a foltját: Hesketh sok tekintetben hasonlított Hunthoz, például abban, hogy ugyanaz a lázadó szellemiség jellemezte. Előkelő származása ellenére korán otthagyta az iskolát, és használtautó-kereskedő lett, aztán régi szenvedélyének engedve az autósportra fordította örökölt vagyonát. Híres volt arról, hogy nem garasoskodott - a versenyekre utazva még a szerelői is ötcsillagos szállodában lakhattak -, és a csapata a bulizás meg a lazaság megtestesítője lett. Ráadásul meg sem próbált szponzorokat szerezni, hogy az autói makulátlan eleganciával, az eredeti színeikben pompázhassanak. Mindezek miatt az F1-ben - ahová 1973-ban lépett tovább az F2-ből azon az alapon, hogy alig kerül többe annál - eleinte nem vették komolyan a riválisai. Ám hamar kiderült, hogy a Hesketh könnyednek tűnő mentalitása csak a felszín, és a csapatnál nagyon is hozzáértő mérnöki gárda dolgozik. A Marchtól vásárolt kasztnit a később legendává váló Harvey Postlethwaite fejlesztette tovább, és rövidesen jobb lett a gyárinál, úgyhogy Hunt már az első szezonban megszerezte vele az elsőt összesen huszonhárom dobogós helyezése közül. Az 1975-ös Holland Nagydíjon egy nagydíjgyőzelmet is aratott.

Lord Hesketh azonban szép lassan kifutott a pénzéből. Kénytelen volt fizetős versenyzőket is alkalmazni, amit a csapat eredményei sínylettek meg, ezért Hunt úgy döntött, továbbáll. Éppen jókor, mert a McLaren hirtelen versenyző nélkül maradt, miután Emerson Fittipaldi elhagyta őket a saját családi csapata kedvéért. Huntot akkori viszonylatban is nevetségesen kevésért, kétszázezer dollárért szerezték meg, így végül a legolcsóbb világbajnokok egyike lett a sport története során.

//videa.hu/player?v=u0qLdtZlWAt8K38e

Az 1976-os szezont feldolgozó, Hajsza a győzelemért című film magyar feliratos trélere. Várhatóan szeptemberben kerül a hazai mozikba

Ma is vannak, akik nem tartják sokra Hunt vb-címét, mondván, ha Lauda nem ég össze a Nürburgringen, minden idők egyik leghorrorisztikusabb balesetét szenvedve el, neki esélye sem lett volna a végső győzelemre. Ebben lehet valami, hiszen a fordulópontot hozó Német Nagydíj előtt a ferraris Lauda 61 ponttal vezetett az összetettben, míg üldözőinek, Jody Schekternek és Huntnak csupán 30 illetve 26 pontja volt. Hunt azonban maximálisan kihasználta riválisa távollétét, sőt annak visszatérését követően, Mosportban és Watkins Glenben is aratott két győzelmet, úgyhogy a döntő előtt, amelynek Fuji adott otthont, már csak 3 pont volt a hátránya.

Az 1976-os finálé talán az összes korábbinál drámaibban alakult. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy filmbe illően, de ezzel nem mondanánk túl nagyot, mert a Lauda és Hunt párharcát feldolgozó, egész estét mozi Rush (azaz Hajsza a győzelemért) címmel éppen az idén fog elkészülni. A kis híján halálos balesetéből visszatérő, elcsúfított arcú Lauda és a kicsapongásairól ismert Hunt összecsapása azoknak is megmozgatta a fantáziáját, akik egyébként nem követték szorosan figyelemmel a Forma-1-et, és azóta is több generáció számára jelentett inspirációt. Különösen, hogy "az ellentétek vonzzák egymás" közhely igazolásaként ők ketten barátok voltak, amióta a pályafutásuk elején együtt béreltek egy kis lakást Londonban. Lauda "jó cimborának" nevezte Huntot, és nagyra tartotta veleszületett gyorsaságát, Hunt pedig tisztelte Laudát hűvösen analitikus hozzáállásáért és hajthatatlanságáért.

Lauda és Hunt, a két jó barát. Noha nagyon eltérő személyiségek voltak, kölcsönösen tisztelték egymást

Huntról köztudott volt, hogy nehezen vezeti le a feszültséget a rajthoz közeledve, és mielőtt beszáll az autójába, a fizikai veszélyektől való félelmében rendszeresen hánynia kell. Gyakran annyira idegesen vezetett, hogy szinte nem is volt magánál. Márpedig Fujiban egyrészt a tét, másrészt a borzasztó időjárási körülmények miatt a szokásosnál is nagyobb volt a stressz, úgyhogy Hunt konvencionálisnak bajosan nevezhető módszerrel készült fel a versenyre. Az előző futam, az USA Nagydíj utáni két hétben jóformán csak alkoholon, cannabison és kokainon élt, barátjával, a motoros világbajnok Barry Sheene-nel végigbulizva az időt, és egy elhíresült sztori szerint - kihasználva, hogy a British Airways ugyanabban a tokiói hotelben szállásolta el a személyzetét, ahol ő is lakott - 33 stewardess-szel feküdt le. Úgy tűnik, ez sem volt elég neki, mert amikor a Williams főtervezője, a fiatal Patrick Head vasárnap kora reggel elbambult, és véletlenül a McLaren garázsába sétált be, Huntot ott találta, amint bokáig letolt overallban egy japán lánnyal enyeleg. Head zavartan elmenekült, Hunt azonban csak vigyorgott, hogy rajtakapták. A Sheene-nel rendezett orgiáiról még ma is legendákat mesélnek, és az egyik Dél-Afrikai Nagydíj előtt azért tartóztatták le, mert a repülőtér vámosai szexújságokat találtak a poggyászában.

Ennek fényében nem csoda, hogy mindkét házassága gallyra ment. Az első felesége, Suzy Miller kezét 1974-ben már néhány hét együtt járás után megkérte, de - amint az előző barátnőjének bevallotta - ezt szinte azonnal meg is bánta. Az esküvőjére ezért részegen érkezett, s mivel a folytatás sem volt szívderítőbb, kifejezetten örült, amikor a híres színész, Richard Burton két évvel később lecsapta a kezéről Suzyt. Az Elizabeth Taylorrel éppen másodszor is szakítófélben lévő Burton gálánsan felajánlotta, hogy a válás során felmerülő költségek fejében egymillió dollárt fizet Huntnak, aki tehát tulajdonképpen eladta neki a feleségét. 1983-ban újra megnősült - ezúttal azért érkezett késve a templomba, mert az öccsével még gyorsan elugrott nyakkendőt vásárolni -, s bár később Sarah Lomaxtől is elvált, született két gyerekük: Tom és Freddie.

Hunt a drámai Japán Nagydíj dobogóján, a győztes Mario Andretti mellett. A cigi állandó kellék volt: a szülei szerint tízévesen gyújtott rá először, és később úgy nézett ki, mintha ő maga lenne a Marlboro Man. Ami azt illeti, a dohánycég tanácsadójaként is dolgozott

Az 1976-os vb-döntő részleteit már ismerjük. Lauda az óriási esőben nem volt hajlandó vezetni, míg Hunt a 3. helyen ért célba, s így egyetlen pontos előnnyel megszerezte a címet. Ám miután befutott, egy elhúzódó kerékcsere miatt még dühösen felelősségre vonta a McLaren csapatmenedzserét, Teddy Mayert, aki alig meggyőzni, hogy nyugodjon meg, mert ő lett a világbajnok.

Huntnak ez volt a legjobb szezonja. 1977-ben még nyert három nagydíjat, a McLaren azonban technikai téren alulmaradt a Ferrarival és az új korszak slágerét, a szívóhatást kihasználó Lotusszal szemben. 1978 még gyengébben sikerült, és Hunt a következőtől átigazolt a Hesketh utódjához, de miután az első hét futamból csak egyet fejezett be - ötről műszaki hiba miatt esett ki -, Monacóban bejelentette a visszavonulását. Hét szezon alatt összesen 92 versenyen állt rajthoz, a pályafutása tehát mai viszonylatban nem minősül hosszúnak, de ez is elég volt ahhoz, hogy tíz győzelmével, huszonhárom dobogós helyezésével és tizennégy pole pozíciójával beírja magát a Forma-1 krónikájába.

És később sem maradt távol a sporttól. A BBC hamarosan felkérte szakommentátornak a legendás Murray Walker mellé, így tulajdonképpen Hunt taposta ki az utat az olyan versenyzők előtt, mint Martin Brundle vagy David Coulthard, akik később szintén a TV-közvetítések állandó szereplőivé váltak. Tizenhárom éven keresztül borzolta a nézők kedélyit keresetlenül őszinte beszólásaival, jellegzetes stílusát értelemszerűen átörökítve a kommentátori munkájára is. Már a legelső alkalommal úgy érkezett meg a közvetítésre, hogy előtte lehúzott két üveg bort, és egy síbalesetben nemrég eltört lábát az elképedt Walker térdére fektette. A vetélkedésük a mikrofonért, amelyből a BBC taktikusan csak egyet biztosított számukra, olykor majdnem a tettlegességig fajult, de a páros népszerűnek bizonyult. Hunt kommentárja nem mindig volt korrekt; egyeseket kipécézett magának, és őket állandóan kritizálta. Így járt szegény Riccardo Patrese is, akire azért szállt rá, mert őt hibáztatta barátja, Ronnie Peterson végzetes, még 1978-ban történt balesetéért. Bár később bebizonyosodott, hogy nem volt igaza, Hunt sohasem bocsátott meg Patresének.

//videa.hu/player?v=wH1IO9bvWDYkH4M9

A hírhedt döntő archív összefoglalója

A sport ugyanakkor azért is sokat köszönhet neki, mert ő fedezte fel például Gilles Villeneuve-öt, akit habozás nélkül beajánlott a McLarenhez, miután a fiatal kanadai legyőzte őt egy Formula Atlantic versenyen. A Marlboro képviseletében később versenyzői tanácsadóként is dolgozott, egyengette például Mika Häkkinen pályafutását is.

Mivel hosszú éveken át mindkét végén égette a gyertyát, valószínűsíthető volt, hogy James Hunt, a Forma-1 fenegyereke nem fog papucsban és háziköntösben, a kandalló előtt újságot olvasva megöregedni. Mindössze 45 esztendős volt, amikor húsz évvel ezelőtt, 1993-ban hirtelen szívinfarktust kapott, s így Denny Hulme után csak a második Forma-1-es világbajnok lett, aki természetes halállal távozott az élők sorából. Bár régóta anyagi gondokkal küszködött, akkor éppen boldognak érezhette magát; egy telefonbeszélgetés során alig egy nappal kérte meg nála tizennyolc évvel fiatalabb barátnője, Helen Dyson kezét.