Január 2-án agyvérzéssel kómába esett, s három nappal később, 77 éves korában elhunyt Jean-Pierre Beltoise, aki az 1960-as és 70-es években 87 Forma-1-es nagydíjon vett részt, s ezek közül egyet nyert meg. Mint eredménylistája mutatja, tartósan nem tudta megvetni a lábát az elitben, de egy-egy napon, amikor kijött neki a lépés, és autója is partner volt ebben, akadtak komoly felvillanásai.
A francia Beltoise 1937-ben született, és néhány korabeli versenyzőtársához hasonlóan kezdetben motorokkal ért el sikereket. Hazájában sorra nyerte a bajnoki címeket, mielőtt 1963-ban részt vett élete első autóversenyén, méghozzá nem is akárhol: Le Mans-ban állt rajthoz, és csapattársával rögtön kiérdemelte azt a díjat, melyet a fogyasztáshoz mérten a legjobb tempót diktáló párosnak osztottak ki.
Hamarosan felhagyott a motorversenyzéssel, és az autókra koncentrált. Ez persze nem jelenti azt, hogy a négykerekűek korábban ne keltették volna fel az érdeklődését, hiszen már 16 évesen autóval menekült a rendőrök elől az apjától kölcsönkapott járművel, nyilván jogosítvány nélkül. Mellette anyja, hátul a testvérei ültek. "Anyám azt akarta, hogy álljunk meg, és megpróbált a volán mögé ülni. Az egyik testvérem finoman visszafogta, a másik pedig mutatta, hogy milyen messze vannak a rendőrök" - mesélte egy interjúban a Caradisiac autós honlapnak. "De az autójuk nem volt azonos szinten a miénkkel. Amikor letartóztattak, anyám kiabálni kezdett, hogy 'csukják le!' Az élmény elrettentett, azóta bölcsebb vagyok."
Kölcsönből azonban már tinédzserként megvette első autóját, amikor egy szalon mellett elsétálva "villámcsapásként" érte, hogy meglátott egy BNC-t, amelynek állítása szerint "szüksége volt rá." Ettől egyébként később sem vált meg.
Súlyos baleset elszenvedője és okozója
Beltoise autóversenyzői karrierje épphogy elkezdődött, majdnem rögtön véget is ért 1964-ben, egy hosszú távú futamon, és örülhetett, hogy életben maradt. Reimsben éjszaka egy olajfolton megcsúszott, a falnak ütközött, és a rádióban már halálhírét is közölték. "Mauro Bianchi Alpine-ját üldöztem, és nem láttam, hogy az előtte haladó Ferrari GT tankjából folyik valami. Irányíthatatlanul, négy kerékkel megcsúsztam, aztán egy csomó pörgés után az árokban kötöttem ki. A René Bonnet (az autóm) azonnal lángba borult, de én már az első bukfencnél kirepültem belőle, mintegy ötven méterre" - írta önéletrajzi könyvében. "Mire a tűzoltók odaértek, a René Bonnet teljesen kiégett, ezért sokan azt hitték, én is szénné sültem. Egy pályamunkás véletlenül talált rám egy árokban, eszméletlenül."
Napokon át kómában feküdt, plusz tizenhat helyen eltört a bal karja, amely sohasem jött rendbe teljesen, és bizonyos fokig később is akadályozta a vezetésben. "Ha két jó karom lenne, megnyertem volna a futamot" - mondta később egy verseny után.
Egy év múlva ugyanakkor megnyerte a francia F3-as bajnokságot, majd egy szinttel feljebb, az F2-be lépett, és a francia Matra Sports színeiben 1968-ban ott is bajnok lett. Ekkor már túl volt a Forma-1-es debütáláson: egy évvel korábban a Matra benevezte három nagydíjra egy F2-es autóval - külön érdekesség, hogy a legelsőre, a monacóira az újabban a világbajnokoknak járó 1-es rajtszámmal.
1968-ban viszont már teljes idényt futott, és Hollandiában megszerezte első dobogós eredményét. Nagyszerűen vezetett az esőben, a 2. helyre ugyanis úgy kapaszkodott vissza, hogy egy kicsúszást követően be kellett állnia a bokszba kitakaríttatni a sarat a gázpedáljából.
Jackie Stewart 1969-ben magabiztosan vezette a vb-címig a Matrát, de a tabellán ötödikként záró Beltoise alkalmanként tartani tudta a lépést csapattársával, és háromszor állhatott dobogóra a győztes skót mellé. A következő év nagyjából hasonlóan alakult számára, bár a távozó Stewart helyére lépve nem tudott sikeres vezér lenni, és a Matrát is lenyomta Lotus, a Ferrari, meg sok más csapat.
Beltoise versenyzői licencét ráadásul 1971-ben több hónapra felfüggesztették, mert vétkesnek találták Ignazio Giunti januári halálos balesetében: Argentínában, egy sportkocsi viadalon a pályán keresztül megpróbálta betolni a benzinből kifogyó autóját a bokszutcába, ám az érkező Giunti az előtte haladótól ebből semmit sem látott, s Mike Parkesszal ellentétben már nem tudta kikerülni a kézzel tolt Matrát. Giunti hatalmasat szaltózott, majd lángba borult Ferrarijában annyira összeégett, hogy két óra múlva meghalt a kórházban. Beltoise viszont óriási mázlival egyetlen karcolás nélkül megúszta az esetet.
Hosszú út a győzelemig
A francia pilóta 1972-re elfogadta a szebb napokat látott BRM hívását, amely az előző évben halálos balesetet szenvedő klasszisainak helyére keresett új első számú embert. Louis Stanley, a csapat elnöke elmondta, hogy Beltoise-zal az eltiltása idején vették fel a kapcsolatot. "Nem csupán elvesztette a licencét, még gyilkossággal is megvádolták. Felajánlottam neki, hogy megvédem, és a támasza leszek" - nyilatkozta a Motor Sport magazinnak. "Ennek köszönhetően különösen hűséges volt hozzánk."
Noha mint utóbb kiderült, a BRM így sem váltotta meg a világot, s pár évvel később menthetetlenül eltűnt a süllyesztőben, egy borús májusi vasárnapon még ünnepelhetett egy győzelmet, az utolsót fennállása során. A helyszín Monaco volt, ahol a rajt előtt egy órával ömleni kezdett az eső, és a vizes pályán rendeztek egy extra edzést, hogy a mezőny hozzászokjon a körülményekhez - azonban egy óriási szervezési baki is történt: a hercegi család konvoját erről nem tájékoztatták, és csak a jó szerencsén múlt, hogy a pályára keveredő kocsisorba egyetlen köröző F1-es autó sem hajtott bele.
Beltoise a 4. helyet szerezte meg az időmérőn, és egyik cimborája, Mike Hailwood a futam előtt azt jósolta neki, hogy a belső ívről - amely akkoriban a rajtrács páros oldalához tartozott, ellentétben a maival - nagyot fog rajtolni. Ez így is lett: az első kanyarban elsőként fordult el, ezért nem vízpárába burkolózva kellett figyelnie az utat. A szörnyű körülményeket jól illusztrálja, hogy amikor Clay Regazzoni kicsúszott az alagút utáni sikánnál, Emerson Fittipaldi követte őt a menekülőútra, mert az előtte villogó hátsó lámpán kívül semmit sem látott.
Sokan arra számítottak, hogy a közismerten esőmenő Jacky Ickx, aki a szintén esős szombati edzésen a leggyorsabb volt, át fogja venni a vezetést, de a közelébe sem került ennek. Miközben a Tyrrellek beáztak, több versenyző kicsúszott, addig Beltoise szinte hibátlanul vezetett, és aznap az autója is megbízhatóan működött. Korábban csak elvétve nyílt esélye a győzelemre: 1968-ban Spanyolországban néhány körön át vezetett, amíg műszaki hibát nem szenvedett; 1969-ben Monzában elsőként jött ki a Parabolicából a táv végén, de ketten is legyorsulták a célig (a lemaradása 0,17 másodperc volt a győztestől); 1970-ben pedig hazájában fosztotta meg az 1. helytől egy defekt.
A hercegséget sújtó viharban azonban nagyon elemében volt, és magabiztos előnye dacára egy sor kockázatos manővert bemutatott a lekörözéseknél. Az egyik ausztrál rivális autójával kerekeket koccantottak, míg Ronnie Peterson azt mondta, "csak akkor vettem észre, hogy Jean-Pierre le akar körözni, amikor az autójának orrát a hátsó kerekeim alá dugta, és megemelte őket!"
A BRM egyik trükkje az volt, hogy a benzinfecskendezés rajt előtti módosításával kezelhetőbbé tették a motort, Beltoise pedig egyszerűen kivetette a hátsó keresztlengés-csillapítót az autójából, csökkentve a vizes aszfalton veszélyes túlkormányzottságot. A győzelmét a helyi nézők egy része mindazonáltal már nem látta: a közel két és fél órás (egész pontosan 2 óra 27 percen át tartó) futam közben sokan megunták az ázást az esőben, és hazamentek. "Számomra körülbelül háromnegyed órának tűnt, annyira összpontosítottam" - jegyezte meg Beltoise.
Ezután vezették be a kétórás időkorlátot a Forma-1-es versenyeken, amelyek hosszaa megszakításokkal együtt 2012 óta a négy órát sem haladhatja meg. A nettó időtartamot tekintve egyébként az 1954-es Német Nagydíj tartja a rekordot 3 óra 46 perccel.
1974-ig maradt az F1-ben
Beltoise-nak a leszálló ágban lévő BRM-mel később már nem sok sikerélmény jutott. 1972-ben megnyerte még a bajnokságon kívüli Race of Championst - szintén vizes pályán -, egy év múlva pedig Kanadában került újra a tűz közelébe, de hiába állt az 1. helyen az F1-ben először beküldött Safety Car beküldése után, s tartotta meg egyesek szerint a pozícióját a célig, végül negyedikként rangsorolták, miután a szervezőket és a sorrend nyilvántartását menet közben összezavarta az esős káosz.
Utolsó szezonját 1974-ben futotta, a legjobb versenye Dél-Afrikában volt, ahol a 11. helyről indulva a 2.-ig verekedte előre magát, kiérdemelve az újságírók által megszavazott Jo Siffert-díjat aznapra. Sok előzését az egyenesekben kiemelkedően gyors autójának köszönhette, valamint annak, hogy mind a négy kerekén időmérős gumikat használt, s végig jó állapotban tudta tartani őket.
Utolsó nagydíján, az amerikai Watkins Glenben már nem tudott rajthoz állni, miután bokasérülést szenvedett az első edzésnapon. Mindazonáltal szerencsésnek mondhatja magát, mert ugyanabban a kanyarban később Helmuth Koinigg is kicsúszott, és életét vesztette a sportág egyik legbrutálisabb balesetében: a palánknak csapódva a korlát alsó lemezén átcsúszott, a felső lemez azonban a helyén maradt, és lefejezte őt.
A BRM menedzsmentje lecserélődött, és Beltoise ezután csak teszten vezetett F1-es autót, a francia Ligier csapatnak segítve a felkészülésben. Sportautókkal, hosszú távú versenyeken indult még, valamint ralikrosszozott, mielőtt szögre akasztotta a bukósisakját. Később a közúti biztonság javításáért folytatott kampányok egyik vezére lett.
Felesége egyébként a fiatalon elhunyt F1-es versenyző, Francois Cevert testvére volt, a fiaik, Anthony és Julien is kipróbálták maguka az autóversenyzés világában.
Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!