Hatéves kora óta vezetett az új-zélandi Chris Amon, aki életének 73. évében hunyt el szülőhazájában, rákbetegségben. A ’60-as és ’70-es évek egyik legtehetségesebb F1-es pilótája volt, sokak szemében az egyik legjobb azok közül, akik nem tudtak futamot nyerni. A Ferrari legendás technikai igazgatója, Mauro Forghieri szerint Amon „messze a legjobb tesztpilóta, akivel valaha együtt dolgoztam. Minden képessége megvolt ahhoz, hogy világbajnok legyen, de a balszerencse miatt nem lehetett az.”
Amon egy juhfarmon nőtt fel, tehetős édesapja segítségével helyi versenyeken indult, majd 19 esztendős korában Európába utazott, hogy nemzetközi pályafutását is megkezdje.
1963-ban már a Forma-1-ben szerepelt volna, de a bemutatkozása rosszul sült el,
mert kénytelen volt átadni Lola-Climax típusú autóját csapattársának, Maurice Trintignant-nak, aki műszaki hiba miatt egyébként nem tudott volna részt venni a futamon.
Amon általában a későbbi időmérőkön is jobban szerepelt a csapattársainál, de hol olajfolyás, hol sérüléssel járó baleset fosztotta meg a célba éréstől. Közben látványos közösségi életet élt, de csapatfőnöke, Reg Parnell így is elégedett volt az eredményeivel, és elsőszámú pilótának nevezte ki. Amon 1964-ben három 5. helyet tudott felmutatni egy sor technikai hiba mellett, 1965-ben viszont kiszorult az F1-ből, mert a BRM csak akkor adott motort a csapatnak, ha Richard Attwood versenyezhet Amon helyén.
A legendás Bruce McLaren csapott le rá, de F1-es autót ő sem tudott adni Amonnak, aki így sportautókkal versenyzett a CanAm bajnokságban, és két nagydíjra beugrott a sérült Attwood helyére is Franciaországban és Németországban, de műszaki hibák miatt kiesett. A következő szezont szintén a McLarennel töltötte a CanAmben, de az áttörés is megtörtént a pályafutásában.
Amon 1966-ban Bruce McLaren társaként megnyerte a Le Mans-i 24 órás futamot egy Ford GT40 volánja mögött,
majd nem más, mint Enzo Ferrari hívta csapatához, ahol 1967-ben kezdett versenyezni. Itt sem mentek azonban simán a dolgok: a szezon kezdete előtt utcai autóbalesetben megsérült, majd az 1967-es Monacói Nagydíjon csapattársa, Lorenzo Bandini életét vesztette. Amon 4 dobogós helyet szerzett, és a világbajnokság 4. helyén zárt, ez volt a legsikeresebb F1-es éve.
A későbbiekben a Ferrari, és egy sor kisebb istálló – köztük rövid ideig a saját nevén futó Chris Amon Racing – színeiben szerepelt, de nem ért el nagyobb eredményeket. Sportautókkal és más bajnokságokban azonban sikeresebb volt: Le Mans mellett 8 bajnokságon kívüli nagydíjat nyert meg, győzött a monzai 1000 kilométeres sportautó-versenyen, a Daytona-i 24 óráson. Akkoriban több F1-es versenyző is részt vett ezeken a futamokon, így Amon őket is legyőzhette.
Az F1-ben 96 nagydíjon indult, 5 pole pozíciót szerzett, és 7 futamon összesen 183 körig vezette a mezőnyt. Tizenhárom különböző csapat színeiben indult, ez a mai napig rekord. Bár a közvélemény az egyik legbalszerencsésebb F1-es pilótának tartotta, ő nem értett egyet ezzel, mert az F1 egyik leghalálosabb korszakát is túlélte, miközben – egyebek mellett – az általa is nagyra tartott Jim Clark is életét vesztette.
„Néha nagyon bosszantó volt, nagyon közel jártunk a sikerhez, és sokszor mégis nagyon távol kerültünk tőle a pályafutásom során” – nyilatkozta Amon. „A sportautókkal viszont kijutott belőlük, ez kissé kiegyensúlyozta a dolgokat” – tette hozzá. „Azt mondták, hogy én voltam a legszerencsétlenebb F1-es pilóta, mert sok versenyt kellett volna nyernem, de
az igazság az, hogy rengeget kortársam meghalt, én viszont szerencsés vagyok, hogy élek”
– mondta az idén a Fordnak.
„Nem kérdés, hogy Le Mans megnyerése a Forddal nagyon különleges pontja volt a pályafutásomnak.”
Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!