Enzo Ferrari ekkor már rég családos ember volt, aki látszólag boldog házasságban élt feleségével Laura Garellóval. Gyermekük, a rajongásig szeretett Alfredino (Dino) pedig egyre gyakrabban tévedt be a modenai gyárba, a nyakig olajos szerelők közé. Miközben a Ferrarik az F1 mellett a Le Mans-i 24 óráson és Daytonában is sorra győzték le ellenfeleiket, Enzo és Laura nem tudott szívből örülni a sikereknek. Alfredinónál ugyanis izomsorvadást diagnosztizáltak az orvosok, állapota egyre rosszabbodott és 1956 nyarán, 24 éves korában elhunyt.
Dino tragédiája mélyen megrendítette Enzo Ferrarit.
Az addig nagyvilági életet élő, a nők társaságát sem megvető, alkalmazottai és pilótái körében intrikákat, vitákat generáló (és ebben nagy örömét lelő) csapattulajdonos visszavonult a dolgozószobája sötétjébe, ott gyászolta gyermekét.
Csak az a tudat nyugtatta meg, hogy volt egy másik fia is, aki házasságon kívül született. A szerelemgyerek Piero édesanyja egy modenai ügyvéd lánya, Lina Lardi volt, és noha Enzo házas emberként és buzgó katolikusként nem vállalhatta fel nyilvánosan a mostohafiát, büszke volt Pieróra, aki az apja délceg kiállását és arcvonásait örökölte.
Piero Lardi Ferrari ma Enzo egyetlen örököseként a Ferrari-birodalom 15 százalékának a tulajdonosa.
A Ford kifejezetten a Ferrari móresre tanítására fejlesztette ki a GT40-est, ami a hatvanas évek végén zsinórban négyszer nyert Le Mans-ban
A globalizáció szele először a hatvanas évek közepén legyintette meg Maranellót, amikor a Ford vezérigazgatója ajánlatot tett a Ferrari felvásárlására. Enzo arcátlanul magas árat szabott és kikötötte, hogy a sportrészleget továbbra is ő fogja irányítani, különben nincs üzlet, amibe az amerikaiak bele is mentek. Csakhogy Ferrari az utolsó pillanatban meggondolta magát, visszalépett.
Ezzel úgy magára haragította a Ford vezérkarát, hogy Detroitban ukázba adták: a legnagyobb sikereik helyszínén, Le Mans-ban kell megverni a Ferrarit.
Ebből az elhatározásból született a Ford GT40, amely 1966-1969 között zsinórban négyszer nyert Le Mans-ban, esélyt sem adva a Ferrariknak.
Miután túltette magát a csalódottságon, a Commendatore belátta, hogy nem sokat tehet az autóipar globalizációja ellen. De ha már el kell adnia imádott cégét, akkor a vevő olasz legyen. Így jött létre a fúzió 1969-ben a Fiattal, amelynek akkori elnökével, Gianni Agnellivel jó barátságba került.
A Fiat által biztosított pénzügyi háttér és a kölcsönös bizalom vetette meg a Ferrari utolsó sikerkorszakának alapját a csapatalapító életében.
Egy fiatal ügyvédjelölt, Luca di Montezemolo (aki később, 1992-től 22 éven keresztül irányította elnökként a Ferrarit) vezetése alatt egy saját nevelésű mérnök, Mauro Forghieri tervezte a 312-es modellt, amellyel Niki Lauda és Jody Scheckter is a világbajnoki címig menetelt, a csapat pedig négy konstruktőr-vébét nyert 1975 és 1979 között.
Lauda és Scheckter nyert neki vb-címeket, de Enzo Ferrari utolsó kedvence Gilles Villeneuve volt. Fiaként szerette a bátor „Kis Kanadait”, aki 1982-ben belehalt a vakmerőségébe
Sikerei és az ezzel járó anyagi jólét ellenére Enzo Ferrari visszafogott életet élt. Alfredino halála és felesége betegsége miatt depresszióba esett, az 1960-as évek közepétől csak nagyon ritkán mozdult ki Modenából. Még Olasz Nagydíjra is csak a szombati edzésnapokon látogatott ki, a versenyt már otthonról, a televízióban nézte. Ekkoriban alakult ki róla az a tipikus kép, ahogyan a falon az elvesztett fiát (és kedvenc, szintén elvesztett versenyzőit) ábrázoló képek előtt, sötét napszemüvegben ülő, íróasztalára roskadó öregúr emléke a legtöbbekben máig él.
Idősebb korában Ferrari már a saját versenyautói bemutatójára sem ment el, viszont gondoskodott arról, hogy egy bizalmasa mindenhol ott legyen és mindenről tájékoztassa.
A Commendatore még mindig vasmarokkal irányította birodalmát a '70-es évek végén, amikor egy Bernie Ecclestone nevű üzletember egyre nagyobb befolyásra tett szert.
A FOCA (F1-es Konstruktőrök Szövetsége) vezetőjeként rávette a többi brit F1-es csapatfőnököt, hogy bízzák rá a startdíjak megtárgyalását a versenyrendezőkkel. Ecclestone felmarkolta a pénzt, kifizette a kollégáit, ám a legtöbbet ő szakította az üzleten. Azt is tudta, hogy Ferrarit nem hagyhatja ki a „buliból", szüksége volt a Commendatore támogatására a FISA ellen vívott hatalmi harcban.
Ecclestone akkori ügyvédje, a későbbi FIA-elnök, Max Mosley így emlékezik az első találkozásukra Ferrarival a 2015-ös életrajzi könyvében: „Amikor odaértünk [Maranellóba], egyenesen Enzo Ferrari elé vezettek minket. Nyolcvanéves volt és rendkívül impresszív, ahogy idős korában is a munkájának élt.
Bernie útközben megjegyezte, hogy „Az öreg fiú több üzleti fogást felejtett el, mint amennyit mi ketten ki tudnánk eszelni egy hónap alatt”.
Bernie azt is mondta, hogy életében csak két emberrel találkozott, akikhez hasonlítani akart, az egyikük Ferrari volt. De én mindig is gyanítottam, hogy a másik ember nem létezik."
Maximális tisztelettel: Berger és Alboreto kettős győzelme Monzában, három héttel a csapatalapító halála után (1988)
Szinte hihetetlen, hogy Enzo Ferrari élettörténetét eddig csak egyszer vitték filmre, de Carlo Carlei 2003-as rendezése nem aratott világsikert (talán, mert a főszerepet egy kevésbé ismert színészre bízták).
Három éve Robert de Niro nyilatkozott úgy, hogy szívesen eljátszaná a Commendatorét,
majd Christian Bale-t kérték fel egy Enzo Ferrari-film főszerepére, aki végül lemondta a forgatást. A hollywoodi rendező, Michael Mann jelenleg Hugh Jackmannek „udvarol", hogy játssza el a 20. század egyik legjelentősebb alakjának szerepét, aki még gondolkodik a válaszon.
Talán nem is csoda ez egy olyan ember esetében, mint Enzo Ferrari, aki már életében legendává vált.