70 éve született az ember, aki túl bátor volt a Forma-1-hez
Ha vezetésről volt szó, nem ismert más utat, csak azt, amelyiken kizárólag kilinccsel előre lehetett közlekedni. Kortársainál később érkezett meg a Forma-1-be, és csak néhány évet töltött el ott, mégis nagyobb hatást gyakorolt az emberekre, mint sok világbajnok. Gilles Villeneuve ma lenne 70 éves.
Sokan kis túlzással autótörő őrültnek tartották, míg mások a valaha élt legzseniálisabb autóversenyzőt látták benne, aki csak azért nem lett világbajnok, mert mindig rosszkor volt rossz helyen. Anélkül, hogy bármelyik irányba is igazságot tennénk, egy dolog biztosan kijelenthető: Gilles Villeneuve örökre beírta magát a Forma-1 halhatatlanjainak névsorába, nagyságát pedig jól mutatja, hogy mindössze 67 futamból és hat győzelemből álló F1-es pályafutása ellenére a mai napig többször kerül szóba a neve, mint sok világbajnoké. Születésének 70. évfordulóján Gerald Donaldson "Villeneuve: the Life of the Legendary Racing Driver" című könyvének segítségével felidézzük, miként jutott el a Forma-1-ig a sportág történetének egyik legtehetségesebb versenyzője.
Joseph Gilles Henri Villeneuve napra pontosan 70 évvel ezelőtt, 1950. január 18-án látta meg a napvilágot a Montreal melletti Richelieu-ben, Seville Villeneuve és Georgette Coupal elsőszülött gyermekeként. Édesapja zongorahangolóként dolgozott, sokat volt távol, mialatt Gilles és a nála három évvel fiatalabb öccse, Jacques otthon maradtak édesanyjukkal. Gilles-t a pályafutása során mindennél jobban jellemző elszántság és versenyszellem már kisiskolás korában megmutatkozott, mindenben a tökéletességet hajszolta, legyen szó baráti futóversenyről, vagy zenetanulásról, merthogy zongorázni és trombitálni is megtanult.
Először nyolcéves korában vezetett autót, a családi vállalkozás Volkswagen kisbuszát. „1959 vagy 1960 volt, a hosszú, egyenes országutak egyikén vezettünk Berthierville közelében. Tiszta, forró nyári nap volt, senki sem volt a közelben, úgyhogy édesapám megengedte, hogy vezessek. Felvillanyozó volt" – emlékezett vissza később gyerekkora meghatározó élményére.
Tizenegy évesen már a házukhoz közeli mezőkön "ralizott" a családi kisteherautóval és egy saját kezűleg épített gokarttal, tizenöt évesen pedig kapott egy igen rossz állapotban levő 1958-as MG MGA-t, amit aztán maga kezdett felújítani, és noha még egy évet várnia kellett a jogosítványig, senkit nem érdekeltek a száguldozásai.
Hogy a sebesség iránti szeretete örökletes volt, nem lehet kérdés, öccse, Jacques szerint ugyanis már édesapjuk is imádott száguldozni, nem csoda, hogy Gilles is katonatiszt módjára fizetett a helyi rendőrnek.
„Édesapánk nagyon gyorsan vezetett, gyorshajtó volt, mindig előzgette a többi autót és mindig sietett. Volt néhány nagy balesete is, 100 mérföld/órás sebesség felettiek. Nehéz megmondani, hogy tőle örököltük-e a vezetési képességeinket, de a sebesség érzetét és a gyorsan hajtást biztosan tőle kaptuk" – így Jacques.
A versenyzést helyi gyorsulási futamokon kezdte, de viszonylag hamar ráunt, hisz nem voltak se kanyarok, se kerék a kerék elleni küzdelem, így oválpályára váltott, de a körbe-körbe autózás sem igazán volt az ínyére, a pályaversenyzés azonban ekkor még elérhetetlenül távolinak tűnt a komoly költségek miatt. Ott voltak azonban a Kanadában hatalmas népszerűségnek örvendő hómobilfutamok, amelyeken rögtön sikeres lett, néhány hatalmas bukás mellett, persze.
Olyannyira jól ment neki a havas száguldás, hogy hamarosan felkeltette a hómobilgyártók figyelmét, 19 évesen elkezdett pénzért versenyezni,
később pedig a versenyek pénzdíjából tartotta el feleségét (merthogy 20 évesen megnősült) és családját, az 1971-ben született Jacques-ot és az 1973-ban világra jött Melanie-t.
Az autóversenyzésbe végül egy Franciaországból emigrált hómobilmérnök javaslatára vágott bele, jelentkezett az 1968-ban és 1970-ben F1-es futamnak is otthont adó Le Circuit Mont Tremblanton működő Jim Russell versenyzőiskolába, ahol rögtön nyilvánvalóvá vált a tehetsége, mérföldekkel lepipált mindenkit, majd ugyanezt megtette a Quebec-i regionális Formula Ford-bajnokságban, amelyben tízből hét futamot megnyert egy, a riválisaiénál két évvel öregebb autóban.
Út a Forma-1-be
Azt gondolhatnánk, hogy ilyen belépő után egyenes útja volt a Forma-1-be, a valóság azonban nem is állhatna távolabb ettől. A feljebb lépés nagyobb anyagi áldozattal is járt, Gilles így eladta a házukat, hogy finanszírozni tudja első szezonját az ország első számű formaautós sorozatában, a Formula Atlanticban. Az első idénye nem alakult valami fényesen, mindössze egy harmadik helyet tudott felmutatni jó eredményként, miközben a tizenhatodik helyen zárt az összetettben. Az 1975-ös évben aztán megszerezte az első győzelmét, ami pedig talán még ennél is nagyobbat szólt, az a szereplése az év végi, bajnokságon kívüli Molson Grand Prix-n,
ahol műszaki hibából adódó kieséséig az olyan meghívott F1-es nagyágyúkat szorongatta, mint Vittorio Brambilla, Jean-Pierre Jarier vagy Patrick Depailler.
A valódi áttörés 1976-ban jött el, ekkor már senki sem állította meg abban, hogy bezsebelje a kanadai és az amerikai Formula Atlantic bajnoki címét, és ami ennél is fontosabb, a Molson Grand Prix-t, amire ellátogatott az a James Hunt, akit akkor mindössze négy verseny választott el az F1-es világbajnoki címtől, és aki Villeneuve csapattársaként vett részt a versenyen, akárcsak a Tyrell F1-es ásza, Depailler. A száguldó cirkuszból ott volt még a mezőnyben a szárnyait a Surtees-nél bontogató, 1980-ban vb-címet nyerő Alan Jones, valamint Vittorio Brambilla is.
Az összes győzelmemet odaadnám azért, ha nyerni tudnék itt, számomra ez az év legfontosabb versenye.
Európai csapatok és külföldi riporterek érdeklődnek az esemény iránt, nagyon fontos, hogy nyerjek" – nyilatkozta Villeneuve az egyébként szokás szerint bajnokságon kívüli városi futamról.
Utcai pályáról lévén szó, az időmérő kiemelt fontosságú volt, Villeneuve nem is hazudtolta meg magát, az első pillanattól óriási elánnal veselkedett neki az edzésnek, többször meg is pördült, utána azonban olyasmit villantott, amitől a sokat látott Forma-1-es nagyágyúk is csak pislogtak.
Lejárt egy gumiszettet, bejött egy másikért, majd kiment és újra megdöntötte a legjobb időt. A két F1-es srác is megpróbálta ugyanezt tenni, de egyszerűen nem voltak ugyanabban a ligában. Rendkívüli teljesítmény volt"
– ámult Kit Harrison, a Villeneuve-öt foglalkoztató Ecurie Canada csapattulajdonosa. „Mindent megtettünk, hogy James Hunt autója is a legjobb legyen, de Gilles hozzáállásával, tapasztalatával az autóban és helyismeretével kizárt dolog volt, hogy bárki felvegye vele a versenyt" – így az istálló vezető versenymérnöke.
Később ráadásul kiderült, hogy Villeneuve autójával nem is volt minden rendben az előző futamon elszenvedett edzésbaleset miatt.
„Az autó egyszerűen mindenhol megcsúszott, egyáltalán nem kanyarodott, majd amint elérte a kanyarcsúcspontot, hosszú-hosszú csúszásba ment át.
Csak azért voltam gyors, mert a pálya minden milliméterét kihasználtam, olykor lekoccoltam a falat a hátsó szárnnyal, és nagyon-nagyon bátran vezettem.
Mindent megpróbáltunk az edzéseken, de nem tudtunk megszabadulni a túlkormányzottságtól. Ami pedig kicsit idegesített, hogy James semmiről sem panaszkodott. Azt mondta, hogy egy kicsit túlkormányzott az autója, de egyébként semmi gond nincs vele, és amikor James Hunt beszél, az emberek figyelnek. Amikor vezettem az általa használt kasztnit a következő versenyen, sokkal jobb volt, mint az enyém" – magyarázta később Villeneuve.
Villeneuve végül tíz másodperccel nyerte a Molson Grand Prix-t Alan Jones előtt, a legfontosabb azonban az volt, hogy milyen hatást gyakorolt Huntra, aki Európába visszatérve ódákat zengett róla Teddy Mayernek, a McLaren csapatfőnökének, valamint John Hogannek, a Marlboro F1-es szponzorációval foglalkozó emberének. A trois-rivères-i szereplésnek azért e nélkül is híre ment, az akkor alakuló Wolf-istálló, valamint a Brabham érdeklődését is felkeltette a 27 éves kanadai, akit ekkor már az idő is sürgetett, mert bár akkoriban nem volt divat 20 évesen bemutatkozni az F1-ben, azért a legjobbak már igen fiatalon bejutottak, a Villeneuve-nél egy évvel idősebb, akkorra már világbajnok Lauda például 22 évesen.
Sokat nem kellett várnia, a McLaren ugyanis az 1976-os szezon végeztével Angliába rendelte, ahol felajánlott neki egy opciós szerződést 1977-re.
Ennek értelmében Villeneuve legfeljebb öt, a csapat által kiválasztott versenyen indulhat egy harmadik autóval Jochen Mass és Hunt mellett, a Marlboro támogatja pár, az F1-es szerepléseivel nem ütköző F2-es futamon, a McLarennek pedig opciós joga lesz rá az 1978-as idényre. A kanadai nem gondolkodott sokat, azonnal igent mondott.
Júliusban, az 1977-es Brit Nagydíjon mutatkozott be, amit megelőzött egy kollektív tesztelés az ultragyors silverstone-i pályán. A csapat a régebbi, M23-as modellbe ültette, miközben az állandó pilóták, Mass és Hunt az új, M26-os modellt vezették.
Villeneuve szó szerint a pálya összes kanyarjában megforgatta az autót, csak a csodával határos módon nem törte össze, a riválisok csak fejcsóválva nézték az ámokfutását.
Később elmondta, miért viselkedett így. „Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen esélyem. Nagyon gyorsan kellett megtanulnom az autót és a pályát, mindenkit le kellett nyűgöznöm azon a versenyen.
A leggyorsabb módja, hogy megtanuljam az M23-as határait az volt, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban mentem át a kanyarokon, egészen addig, amíg meg nem pördültem. Ekkor már tudtam, hogy milyen gyors a túl gyors."
Végül a mezőny közepén, a 12. helyen végzett a teszten, ami elsőre nem számított rossznak.
Még ennél is többre futotta aztán a versenyhétvégén, az időmérőn a kilencedik helyet szerezte meg. Hunté lett a pole, Villeneuve azonban – a régebbi technika ellenére – megelőzte Masst, valamint a gyengébbik ferrarist, Carlos Reutemannt is. A huszadik és a tizenkettedik hely közé várta magát, így még őt is meglepte ez az eredmény. Hát még a nézőket mennyire meglephette a másnapi rajt, az első kör végén ugyanis már a hetedik helyen száguldott a 40-es rajtszámú McLaren.
Nem tartott azonban sokáig Villeneuve öröme, hamarosan ugyanis észrevette, hogy rohamosan kúszik felfelé a vízhőfok jelzője, a 10. körben a bokszba kényszerítve a kanadait.
A szerelők rohamtempóban kezdtek el a hiba után kutatni a motorban, majd megállapították, hogy a műszer romlott el, az autónak semmi baja.
Eközben viszont eltelt két kör a versenyből, Villeneuve a vezető hármas, John Watson, Lauda és Hunt mögé tért vissza a pályára, ám hamarosan el kellett engednie a Jody Scheckter, Mario Andretti, Gunnar Nilsson üldözőbojt.
Miután ez megtörtént, besorolt az élmezőny mögé, és ott is maradt egészen a 68 körös futam végéig, hogy az ötödik leggyorsabb kört megfutva a tizenegyedik helyen végezzen.
Ha nincs a hibás műszer, minden bizonnyal a negyedik lett volna. „Ha figyelmen kívül hagyom a mutatót és felrobban a motort, az egy buta kezdő hibája lett volna, aki nem nézi a műszereket. Nem akartam, hogy engem annak bélyegezzenek, ezért bementem a bokszba.
Miután visszatértem és elengedtem a többieket, a saját tempómat autóztam, és azt vettem észre, hogy tartom velük a lépést.
Azt mondtam magamnak, »ez Scheckter és Andretti, én pedig tudok velük menni«. Igen boldog voltam."
A váratlan ajánlat
Bemutatkozása után úgy tűnt, hogy minden sínen van, abban az évben még részt vesz pár versenyen, miközben odahaza a Formula Atlanticban is rajthoz áll, 1978-tól pedig főállású Forma-1-es pilóta lesz a McLarennél James Hunt mellett. Csakhogy Teddy Mayernek egészen más elképzelései voltak, hamarosan közölte újdonsült pilótájával, hogy meglévő szerződése ellenére nyugodtan tárgyalhat más csapatokkal, a McLaren ugyanis nem tart rá igényt a 78-as szezonra. Villeneuve-öt sokként érte a hír, nem értette, hogy miért mondanak le róla, úgy érezte, hogy F1-es álmai alighogy elkezdődtek, máris szertefoszlanak. Túl sokáig nem kellett azonban tépelődnie, hamarosan ugyanis jött a telefonhívás Maranellóból, Enzo Ferrari azt szerette volna megtudni, hogy érdekli-e egy versenyzői ülés.
Nem akarta elhinni, hogy egyetlen futam alatt felkeltette a legendás istálló figyelmét, először azt hitte, valaki csak ugratja, de amikor közölték vele, hogy várják Maranellóba egy látogatásra, már érezte, hogy ennek a fele sem tréfa. Első találkozása Enzo Ferrarival jól alakult, volt azonban egy kis bökkenő, érvényes szerződése volt a McLarennel. A Commendatore hiába nyugtatta, hogy ez nem jelenthet gondot, hiszen a riválisnál nem tartanak rá igényt, Villeneuve hazatérve mégis úgy érezte, talán az utolsó esélyét szalasztotta el azzal, hogy nem írt alá azonnal a Scuderiához, ahol minél hamarabb szerettek volna találni valakit az év végén várhatóan a Brabhamhez távozó Niki Lauda helyére.
Aggodalma végül alaptalannak bizonyult, az Olasz Nagydíjon, ahol a Ferrari vendégeként volt jelen, megegyezett Teddy Mayerrel, hogy amennyiben a Ferrarihoz, és nem más istállóhoz igazol, kiléphet a meglévő szerződéséből.
Mielőtt a kontraktus létrejött volna, még jelenése volt Fioranóban, a Ferrari saját tesztpályáján, hogy megmutassa, mit tud az olaszok autójában. A teszt egyáltalán nem sikerült fényesen, többet töltött menetiránnyal szemben, mint orral előre, és az ideje sem volt különösebben egetrengető.
Rengeteg hibát vétett. Először megpördült, mert jócskán átlépte a kocsi határait, utána pedig olyan keményen fékezett, hogy majdnem megállt, mielőtt befordult volna a kanyarba"
– elevenítette fel a tesztet Mauro Forghieri, a Ferrari akkori technikai igazgatója.
Enzo Ferrarit mindez azonban nem tántorította el, látott valamit Villeneuve-ben, ami miatt mindenképpen a csapatában akarta tudni. „Itt tanulhat. Sokat kell dolgoznia, de látszik azon, ahogy befordul a kanyarba, hogy tudja, mit csinál. Nem ítélhetünk elhamarkodottan” – vélekedett, később pedig elárulta, az ösztöneire hallgatott, amikor ragaszkodott a kanadaihoz.
Csodáltam őt. Ő egy fogadás eredménye, amit saját magammal kötöttem. Amikor leigazoltam, azt gondoltam, soha senki nem tenne rá egy vasat sem.
Közismert tény, hogy az életben sokszor érzelmi alapon hozunk döntéseket a rideg számítás helyett. Özönlöttek a kritikák, amikor szerződtettem, mert senki nem ismerte. Figyelembe véve, hogy Laudát is ismeretlenül hoztam a csapathoz, úgy voltam vele, hogy lehetnek mások is, akik felérhetnek a csúcsra. Szeretem azt gondolni, hogy a Ferrari nemcsak autókat, hanem versenyzőket is felépíthet. Néhányan őrültnek tartották Villeneuve-öt, én viszont azt mondtam, »próbáljuk ki«."
Miután Lauda a világbajnoki címmel a zsebében már az 1977-es szezont sem fejezte be, Villeneuve-öt az eredetileg tervezettel ellentétben nem egy harmadik autóba ültették be, hanem Carlos Reutemann mellett a Kanadai Nagydíjtól ők alkották a vörösök versenyzői párosát. Bemutatkozása nem sikerült fényesre, a nehezen vezethető autóval csak a 17. rajtkockát szerezte meg, a futamról pedig kiesett, miután megcsúszott egy olajfolton.
A Ferrarinál végül három teljes idényt töltött el, 1978-ban szerezte első Forma-1-es győzelmét a hatból, a világbajnoki címhez pedig 1979-ben került a legközelebb, amikor 4 ponttal kapott ki csapattársától, Jody Schecktertől az év végi összesítésben, 1980-ban és 81-ben az autója nem tette lehetővé, hogy a vb-címért csatázzon, 1982-ben pedig hiába tűnt úgy, hogy közte és Didier Pironi között dőlhet el a küzdelem, a belgiumi Zolderban életét vesztette, amikor az időmérőn ráfutott Jochen Mass ideális ívről lehúzódó autójára, ami katapultálta a Ferrarit a levegőbe. Villeneuve kiesett az autóból, és a védősáv tövében ért földet. Hiába érkeztek meg azonnal az orvosok, nem tudtak rajta segíteni. Pár órán át gépek segítségével még életben tartották, aznap este negyed tízkor ment el.
Gilles Villeneuve megítélése a mai napig kettős, sokan az eszelős őrültet látják benne, aki minden egyes körben – legyen szó versenyről, szabadedzésről, vagy csak egy sima tesztről – a leggyorsabb akart lenni, ennek eléréséhez pedig semmitől sem riadt vissza, és aki csak istenadta tehetségének és kivételes autókezelési képességeinek köszönheti, hogy annyi éven át megúszta a súlyos balesetet.
Mások zseninek tartották, akinek rengeteg balesete és kicsúszása csupán az eszköz volt ahhoz, hogy minél rövidebb idő alatt minél jobb legyen, a gyorsabb tanulás érdekében nem megfontoltan, a határokat alulról közelítve vezetett, hanem szinte rögtön átlépte azokat, így térképezve fel, hogy meddig mehet el.
Soha nem tudjuk meg, hogy kicsit több tapasztalattal egy napon így is világbajnok tudott-e volna lenni, egy dolgot viszont biztosan ki lehet jelenteni róla: egy olyan korban, amelyben a halál még rendszeres velejárója volt az F1-es szezonoknak, szinte semmilyen félelem nem volt benne, annyira bízott a képességeiben.
Gilles egyáltalán nem érezte a félelmet. Mindig nagyon gyorsan vezetett, a legvégső határon.
Mindig olyan gyorsan hajtott, vezessen bármit is, amennyire csak az adott járművel lehetett" – mondta róla egykoron az édesapja.
Sokan ezért is szerették. Egyike volt azon versenyzőknek, akik nem a pénzért, hanem a sport szeretetéért és a nézők szórakoztatásáért versenyeztek, akik amellett, hogy nyerni akartak, mindeközben élvezni is szerették volna, amit csinálnak. Gyorsnak lenni és annak látszani nem mindig ugyanaz, Gilles Villeneuve számára az utóbbi azonban minden körülmények között elsőbbséget élvezett, miközben azért lassúnak sem éppen lehetett titulálni, „Némileg őrült, de egészen biztosan egy zseni" – mondta róla a háromszoros világbajnok Nelson Piquet.
Valószínűleg abnormális bátorsága nélkül nem lett volna az, aki, könnyen lehet, hogy anélkül a Forma-1-be sem került volna be.
Keke Rosberg, 1982 világbajnoka már a Formula Atlanticban kerék a kerék elleni csatákat vívott vele, de amellett, hogy ámulatba ejtették kanadai vetélytársa képességei, el is borzasztotta az a félelmet nem ismerő stílus, amivel Villeneuve a versenyzésbe vetette magát. „Nagyon szerettem, mint versenyzőt, szerettem, ahogy versenyzett – mondta róla Rosberg. – Volt benne kurázsi, intelligencia, és megvoltak a képességei. A bátorsága messze túlmutatott a normális értékeken. Én egyáltalán nem voltam olyan, aki nem félt, Gilles viszont igen. A Formula Atlanticban talán ugyanakkora kockázatot vállaltam, mint ő, de a Forma-1-ben már nem. Szerintem ott nincs helye az efféle vezetésnek, az autók túl gyorsak és túl veszélyesek hozzá."
origo.hu
Nemzetek Ligája: ők lehetnek a magyar válogatott osztályozós ellenfelei
origo.hu
Szalai Ádámnak üzent Budapesten, kirúghatják a kapitányt
borsonline.hu
Bejelentette a válogatott magyar focista: ennyi volt, 15 év után elvált
hirtv.hu
Háború Ukrajnában különkiadás - Már csak Oroszország józanságában bízhatunk + videó
metropol.hu
Záporoznak a fekete szívek: gyászba borult Tóth Vera szíve
magyarnemzet.hu
Löködöd ám a k…rva anyádat!
origo.hu
Patrióta: Jön a III. világháború Donald Trump beiktatása előtt? - videó
origo.hu
Ne vegye fel, ha erről a számról hívják, sok pénzébe kerülhet
origo.hu
Mars: elpusztíthattuk az életet a bolygón
origo.hu
Korábban érkezik a decemberi nyugdíj, januárban pedig újra emelnek
origo.hu
