Első ránézésre is hihetetlennek tűnhet, hogy az elmúlt hét évből hatszor világbajnoki címet nyerő Lewis Hamilton alig több mint két hónappal a 2021-es szezon kezdete előtt még nem rendelkezik érvényes szerződéssel a közelgő idényre. Bármennyire is legyen azonban furcsa, hogy ilyen sokáig húzza a megállapodást a Mercedes és a brit sztárpilóta, gyakorlatilag nincs olyan érv, ami a közös folytatás ellen szólna. Azt ugyanakkor mindkét félnek észben kell tartania, hogy elérkezett az az időszak, amikor már nem lehet gondolkodás nélkül fejest ugrani egy újabb több évre szóló szerződéshosszabbításba.
Nem ez azonban az első alkalom, hogy a mezőny legnagyobb sztárja olyan helyzetbe kerül, hogy nem biztosított számára az addigi, neki kedvező feltételek melletti folytatás lehetősége. Ayrton Sennával, Hamilton idoljával, valamint Michael Schumacherrel is megesett, hogy különböző okból ugyan, de válaszút elé érkeztek. Lehet, hogy soha, vagy csak sok év múlva fogjuk megtudni, hogy mi is zajlik jelenleg pontosan a háttérben Hamilton és a Mercedes között, egy azonban biztos: normál esetben egy ilyen kaliberű versenyző a szezon második felében aláírja az év végén lejáró szerződésének meghosszabbítását.
Persze mondhatjuk, hogy a 2020-as év minden volt, csak normális nem. A hosszabbítás elnapolását kezdetben Toto Wolff és Hamilton is azzal indokolta, hogy egyrészt a világbajnoki címek megnyerésére koncentrálnak (korábban volt már rá példa, hogy ezzel együtt meg tudták oldani a szezon közbeni hosszabbítást, Carlos Sainz Ferrarihoz szerződése pedig megmutatja, hogy videokonferencián is megoldható egy szerződés letárgyalása és aláírása), másrészt a koronavírus miatti óvintézkedések nehézkesebbé teszik, hogy leüljenek tárgyalni. Hamilton még azt is kiemelte, nem érzi úgy, hogy akkor van itt az ideje a szerződéséről egyezkedni, amikor a világon milliók szenvednek a járvány miatt.
A brit pilóta hetedik vb-címének bebiztosítása óta azonban már két hónap eltelt, az új szerződésről viszont továbbra sincs semmi hír, és könnyen lehet, hogy február végéig/március elejéig nem is lesz, hiszen Wolff szerint a szezon előtti tesztig ráérnek a megállapodással. Persze a késlekedés okaival kapcsolatban csak találgatni lehet.
Elképzelhető, hogy Hamilton és Wolff pusztán marketingfogásként halogatja a bejelentést, és már rég megállapodtak,
csupán nem közölték azt a nyilvánossággal, helyette mindketten elmentek pihenni és feltöltődni a minden korábbinál fárasztóbbnak ígérkező idei szezon előtt. De az is lehet, hogy a háttérben valóban komoly kötélhúzás zajlik, aminek a pénztől kezdve a szerződés hosszán át egyéb tényezőkig kismillió sarokpontja lehet.
Természetesen minden eset más, de a mostaninak vannak hasonlóságai a Hamilton egy csapattal elért sikereit egyedüliként megközelíteni tudó Michael Schumacher és a Ferrari különválásával. Mondhatnánk, hogy Hamilton visszavonulása most olyan lenne, mintha Schumacher a 2004-es szezon végén, zsinórban ötödik vb-címének megnyerése után akasztotta volna szögre a sisakját, hiszen semmi sem szólt amellett, hogy a Ferrari ne nyerhetné meg könnyedén a 2005-ös világbajnoki címet is (mint kiderült, a kerékcsere betiltása és a riválisok fejlődése végül véget vetett a maranellóiak sikerkorszakának).
Schumacher azonban maradt, és a végigszenvedett 2005-ös szezon során 2006-ban visszatért az élre, hogy az utolsó előtti versenyig öldöklő csatát folytasson Fernando Alonsóval a világbajnoki címért. Végül alulmaradt, de 37 évesen, már a csúcson túl is ő volt a mezőny egyik legjobbja, a tempóját és versenyképességét látva pedig senki sem lepődött volna meg azon, ha 2006 után is folytatja. Utólag már tudjuk, hogy 2007-ben és 2008-ban is a vb-címért harcolhatott volna a Ferrarival.
Luca di Montezemolónak azonban más tervei voltak, és még mielőtt Schumacher döntött volna a jövőjéről, leszerződtette Kimi Räikkönent, mintegy visszavonulásba taszítva az egyébként is vacilláló, az F1-es életmóddal járó örökös hajszába belefáradni látszó hétszeres világbajnokot. Schumachert választás elé állította a Ferrari elnöke: vagy marad, de akkor meg kell küzdenie a nála közel 11 évvel fiatalabb, ereje teljében levő Räikkönennel (illetve kiszorítja barátját és tanítványát, Felipe Massát), vagy visszavonul. A német pilóta utóbbi mellett döntött, ám 2010-es visszatérése is mutatja, a versenyzés iránti szenvedély még megvolt benne, és szíve szerint alighanem maradt volna pilótaként a Scuderiánál 2006 után is.
A sors fintora, hogy akár Hamilton vesztét is okozhatja egy nála fiatalabb, az utódjául kiszemelt pilóta, aki nem más, mint a 2022-ben alighanem a Mercedesnél ülést kapó George Russell.
Noha Hamilton csak másfél évvel fiatalabb, mint Schumacher volt 2006-os távozásakor, 36 évesen már ő sem nevezhető F1-es mércével mérve fiatalnak, a Mercedesnek így előbb-utóbb mindenképpen fel kell készülnie a pótlására,
még úgy is, hogy a némethez hasonlóan egyelőre rajta sem látszanak meg az évek.
Benne van a pakliban, hogy ha túl sokáig ragaszkodnak Hamiltonhoz, elszalasztják a lehetőségét a következő évek egyik sztárjának magukhoz láncolására, hiszen hiába a Mercedes juniorja, az örökkévalóságig Russell sem fog várni az előléptetésre, főleg ha más csapattól is kap ajánlatot.
Ha eddig nem, a Williamsnél versenyző ifjú titán Szahíri Nagydíjon mutatott teljesítményét látva Hamiltonban is megfogalmazódhatott: nem biztos, hogy érdemes a renoméját kockára téve pályafutása utolsó éveit egy gyors, sikerre éhes csapattárssal hadakozva töltenie, hiszen korántsem biztos, hogy ő jönne ki jól a párharcból.
Russell kezének el nem engedése tehát érdeke a Mercedesnek, Hamilton utódlásának biztosítása mellett pedig az is egy szempont lehet a brit sztár hosszabbítását meghatározó sokismeretlenes egyenletben, hogy Russell jóval olcsóbb a hétszeres világbajnoknál. A 2022-es érkezése hasonló helyzetbe hozhatja Hamiltont Schumacher 2006-os dilemmájához, a Mercedes pedig a Ferrari módszerét követve zavarhatja le a hatalomátvételt. Ez azonban még a jövő zenéje.
Schumacher mellett az F1 egy másik nagy bajnokával is vonhatunk párhuzamot Hamilton esetében. Hasonló, mégis nagyon más szituációba keveredett Ayrton Senna, Hamilton bálványa az 1993-as szezon előtt. A brazil a hatalmas csatában megnyert 1991-es világbajnoki cím után totálisan esélytelen volt az 1992-ben aktív felfüggesztéssel támadó Williamsekkel szemben, három éves kontraktusa lejártával pedig azzal a dilemmával szembesült, hogy vagy hosszabbít a McLarennel, és 1993-ban szinte biztosan kikap a grove-iakhoz igazoló Alain Prosttól, vagy kihagy egy évet, és megpróbál 1994-re a Williamshez szerződni.
A hasonlóságot az adja, hogy a szezon előtti hónapokban, sőt, Senna esetében hetekben szintén nem lehetett tudni, hogy mi lesz a mezőny legnagyobb sztárjának sorsa, a különbség azonban az volt a mostani szituációhoz képest, hogy a brazil pilóta a sikeresebb szereplés reményében egy másik csapathoz ácsingózott, míg Hamilton jelenleg a legjobb, legesélyesebbnek tartott istálló tagja.
Senna tulajdonképpen 1990-ben döntött rosszul, amikor a lehetőség ellenére nem igazolt a Williamshez, ahol esélye lett volna a következő években mindegyik világbajnoki címre. Ehelyett ott találta magát a Honda távozása után a japánok gyári támogatását elveszítő, a Ford partnerévé váló McLarennél. Hosszas huzavona után végül úgy döntött, hogy nem megy szabadságra (sokak szerint nem is bírta volna ki, hogy egész évben ne versenyezzen), helyette futamról futamra szerződik le Ron Denisszel.
Az év elején gyakorlatilag az adott verseny hetében határozott arról, hogy rajthoz áll-e (Imolába percekkel az első szabadedzés kezdete előtt érkezett csak meg), majd később elkötelezte magát a teljes szezon mellett.
Hamilton esetében persze kizárható egy ilyen forgatókönyv, hiszen mindkét félnek a közös folytatás az érdeke, de akárcsak Sennának 93-ban, neki sincs alternatívája jelenlegi csapata helyett, ami szintén nem erősíti Hamilton alkupozícióját, aki sikereket rövid- és középtávon is csak a Mercedesnél remélhet.
Senna egyébként nem csak az 1993-as szezon előtt került a figyelem középpontjába a szerződése körüli huzavona miatt, hanem 1991 elején is, amikor nem volt hajlandó hároméves szerződéshosszabbítást aláírni a McLarennel, mivel felismerte, hogy a csapat 1988 óta tartó sikeres korszaka a vége felé közeledik. Már az 1990-es szezonban is keményen meghajtották harmadik vb-címéért, ő pedig jól érezte meg, hogy az egyre erősödő Williams ragadhatja magához a kezdeményezést. Nem véletlen, hogy eltervezte, amint lehet, csatlakozik a grove-iakhoz, ezért is nem akart három évre elköteleződni a McLaren mellett.
Ahogy az lenni szokott, közte és Dennis között is a pénzen ment a vita: Senna évi 20 millió dollárt akart, Dennis azonban 12 milliót ajánlott neki. Annyit, amennyit a Williamshez szerződő Nigel Mansell keresett. A McLaren csapatfőnöke ügyesen kihasználta, hogy Sennának nem volt hová mennie.
Nem ugyanaz a szituáció, mint amiben most Hamilton van, de két korábbi világbajnok esete is megmutatja, hogy még a világbajnok státusz sem garantál semmit a jövőre nézve. Persze vastagon benne volt ebben a William-istálló és a háttérben zajló politikai játszmák is, de Nigel Mansell 1992-es, majd Damon Hill 1996-os világbajnokként történt távozása is abba a kategóriába tartozott, amit a külső szemlélők nem igazán láttak előre.
Mansell az 1992-es szezon közepén, még magyarországi világbajnokká avatása előtt tudta meg, hogy a Williams szerződtette az egy évet kihagyó Alain Prostot 1993-ra. A brit oroszlánnak ez nyilván nem tetszett, de a Magyar Nagydíj idején így is meghosszabbította a szerződését abban a tudatban, hogy a következő szezonban egyenlő bánásmód mellett csaphat össze a háromszoros világbajnokkal. Óriási tűzijáték lett volna, ha megvalósul, tekintve a két pilóta finoman szólva sem ápolt jó kapcsolatot egymással, és így kellett volna a vb-címért csatázzanak az 1993-ban is verhetetlen Williamsszel.
Senna azonban bekavart a képbe, amikor nem sokkal a Magyar Nagydíj után ingyen felajánlotta szolgálatait a grove-iaknak az 1993-as szezonra.
Mindössze négy nappal a megegyezés után a Williams visszatáncolt a Mansell-lel kötött megállapodásból, hogy aztán az Olasz Nagydíjon (miután Prost megvétózta Senna érkezését) a világbajnok brit bejelentse: az év végén távozik a Forma-1-ből.
Az eset pikantériája az volt, hogy a verseny napján erről tartott sajtótájékoztatója előtti percekben a Williams egyik alkalmazottja Mansell fülébe súgott egy üzenetet, amiről az 1992-es világbajnok több mint 10 évvel később a Motorsport Magazine-nak elárulta, totális kapituláció volt a csapat részéről, azaz minden feltételébe belementek. Ő azonban ennek ellenére nem változtatott a terven és megtette a bejelentést, mert már nem érezte a bizalmat a csapat részéről. Mansell távozása akkora hullámokat vert, hogy a feldühödött brit drukkerek a Williams-gyár előtt is tüntettek kedvencük kiebrudalása ellen.
„Hogy őszinte legyek, visszatekintve nemcsak Frank [Williams] volt benne. A motorgyártó francia volt, az üzemanyag beszállítója szintén. Voltak más tényezők is – elevenítette fel a történteket Mansell. – A világbajnoki cím megnyerése mindennek a csúcspontja volt, amiről hét éves korom óta álmodtam. Hogy aztán kihúzták alólam a szőnyeget, és nem volt lehetőségem megvédeni a címemet, azt nagyon nehéz volt elviselni. Még ennyi évvel később, az F1 körüli politikát sokkal jobban értve is azt mondom, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie."
Damon Hill 1996-os esete sem volt sokkal felemelőbb. Az önéletrajzi könyvében Hill arról írt, Frank Williams és a társtulajdonos technikai igazgató Patrick Head egyáltalán nem voltak kibékülve az 1995-ös szezonban mutatott teljesítményével, a szezonzáró Ausztrál Nagydíjon aratott fölényes győzelme azonban mintha megnyugtatta volna őket azzal kapcsolatban, hogy 1996-ra nem lesz probléma.
Nem is volt, Hill a mezőnyből kimagasló, Adrian Newey által a lehető legjobban rászabott FW18-cal simán világbajnok lett, az egyetlen veszélyes ellenfele újonc csapattársa, Jacques Villeneuve volt. A háttérben azonban már 1995-ben megindultak a pletykák – amelyeket Hill is hallott – arról, hogy Heinz-Harald Frentzen érkezhet a helyére, az 1996-os szezon közben, egészen pontosan a Német Nagydíj alatt pedig kiborult a bili.
Egy kissé felbosszantott, amikor a Williams motorhome-jába lépve azt olvastam az Autosport legfrissebb számában (amit valaki gondosan elöl hagyott), hogy ki fognak rúgni az év végén.
Azt gondoltam, hogy minden olyan jól megy (Hill ekkor közel két futamgyőzelemnek megfelelő pontelőnnyel vezette a vb-t - a szerk.)! Az első gondolatom az volt, hogy csak egy újságíró próbál meg szenzációt kreálni, mivel nem sok minden történt éppen. Találkoztam Andrew Bensonnal, a cikk szerzőjével és dühösen kérdőre vontam. Úgy éreztem, hogy nagyon nem hazafihoz méltó megpróbálni kihúzni alólam a szőnyeget. Egy másik brit alól, aki éppen a világbajnoki cím megnyerése felé tart. De természetesen egy újságírónak kötelessége utánajárni a dolgoknak, és mint később kiderült, jó nyomon volt."
A sajtóban később megjelent találgatásokkal ellentétben Hillnek nem is ajánlott a csapat új szerződést 1997-re. Ha megtették volna, pilótájuk saját elmondása szerint boldogan aláírt volna ugyanolyan feltételek mellett, mint amilyenek mellett 1996-ban versenyzett.
Ehelyett a Belga Nagydíj után közölték vele, amit egy ideje már ő is sejtett: 1997-re lecserélik őt Frentzenre.
Könyvében Hill úgy véli, ennek semmi köze nem volt a formájához (ha 95 végén cserélik le, azt teljes mértékben megértette volna), hanem inkább azért történt, mert a csapat már a BMW-motorok 2000-es érkezését készítette elő egy német pilóta leigazolásával. A sors fintora, hogy Frentzen csak két évet töltött a Williamsnél, a BMW érkezését pedig már egy másik némettel, az 1999-ben a csapathoz igazoló Ralf Schumacherrel várták a grove-iak.