Noha az ország 1921-ben még Montichiari városával csatlakozott Franciaországhoz a Grand Prix-versenyek rendezésében, egy évvel később – napra pontosan száz esztendeje – már a Milánó északi részén megépített Monza Circuit adhatott otthont az Olasz GP-nek. Az akkor még tíz kilométeres pálya már akkor rászolgált a "Sebesség temploma" elnevezésre, ennek azonban a korai években is komoly ára volt.
Összesen 52 pilóta halt meg balesetben a pályán, három alkalommal pedig szurkolók vagy hivatalos személyek is életüket veszítették.
Az első ilyen 1928-ban történt, amikor Emilio Materassi veszítette el az irányítást az autója felett, a kicsúszó jármű pedig átpattant a védőárkon és a kerítésen, és éppen a lelátóra vágódott, az olasz versenyző mellett így további 21 (más források szerint 27) néző is meghalt. Az eset után két évig nem rendeztek Olasz Nagydíjat, ami 1931-ben egy endurance (hosszútávú) versennyel tért vissza a naptárba.
Az 1928-as verseny 22 (vagy 28) halálos áldozata ellenére
az 1933-as futam napját nevezik „monzai fekete vasárnapnak",
ennek az az oka, hogy három pilóta is meghalt azon a nagydíjon. Előbb az élen haladó, operaénekesként is dolgozó Giuseppe Campari, majd közvetlenül ezután az őt üldöző Baconin Borzacchini csúszott meg ugyanazon az olajfolton, és a nagy sebességű kicsúszás után mindketten életüket veszítették. A verseny újraindítása után nem sokkal pedig szintén ezen a pályaszakaszon Stanisław Czaykowski motorja gyulladt ki, ami egy halálos balesetet eredményezett.
A tragédiák hatására jelentősen módosították és lerövidítették az aszfaltcsíkot, de 1937-ben így is Livornóba, majd a második világháborút követően egyszer Milánóba, egyszer pedig Torinóba kellett elvinni az Olasz Nagydíjat.
1949 óta azonban egyetlen kivétellel minden évben Monza adott otthont ennek a versenynek.
A Forma-1-ben az első igazán emlékezetes futamra 1953-ig kellett várni, amikor az élen Alberto Ascari és Giuseppe Farina ebben a sorrendben ért az utolsó kanyarhoz. Akkor azonban Ascari hibázott és kipördült, Farina pedig kényszerűségből a fűre kormányozta a Ferrariját, így az addig harmadik Juan Manuel Fangio ledolgozta a néhány másodperces hátrányát, és elsőként ért célba.
Az argentin a következő két évben könnyebben tudott nyerni Monzában, 1956-ban azonban eltört a felfüggesztése a szezonzáró Olasz Nagydíj elején, így Stirling Moss egy győzelemmel világbajnok lehetett volna. Moss meg is nyerte a versenyt, mégsem szerezte meg a címet,
Fangiónak ugyanis csapattársa, Peter Collins az akkori szabályokat kihasználva átadta a Ferrari volánját, és végül a második helyen célba érve Fangio szerezte meg az újabb vb-elsőségét.
Az ötvenes évek végén – elsősorban a tempófölénnyel rendelkező Ferrari kedvéért – még gyorsabbra építették át az aszfaltcsíkot, de szinte minden évben módosítottak valamit, ráadásul rendszeresen váltogatták, hogy éppen használják-e a hosszabb, ovális alakú pályaszakaszt – ami négy kilométerrel megnövelte a pálya hosszát –, vagy sem. 1961-ben éppen a hosszabbik verzión versenyeztek a pilóták, köztük a vb-címért csatázó Phil Hill és Wolfgang von Trips. A második kör végén a pole-ból induló németnek Jim Clark ment neki,
Von Trips elveszítette az uralmat az autója felett, a Ferrari pedig a pálya mentén álló kerítésnek vágódott. Az autójából kirepülő pilóta szörnyethalt, ráadásul mivel a kerítés eldeformálódott, és mögötte össze voltak zsúfolódva a nézők, így az ott állók közül további tizenöten meghaltak.
A versenyt a szervezők indoklása szerint a még nagyobb pánik elkerülése és az akadálytalan mentés miatt nem szakították félbe, végül pedig Phil Hill a futamgyőzelem mellett a világbajnoki címet is megszerezte.
A tömegkatasztrófa ellenére folytatódtak a monzai versenyek, amelyeket a következő 12 évben pedig senkinek nem sikerült kétszer egymás után megnyernie. 1965-ben Jackie Stewart az első futamgyőzelmét szerezte a csapattársa, Graham Hill elleni szoros csata megnyerésével, majd két évvel később döbbenetes fordulatokat láthattak a nézők. A pole pozícióból induló Jim Clarkot az élen érte defekt a 12. körben, így mire a bokszban új gumikat kapott,
körhátrányba került. Clark azonban a folytatásban parádés előzésekkel felzárkózott, és a hajrában visszakerült az élre – mígnem az utolsó körben kifogyott az üzemanyag a Lotus-Fordjából,
így John Surteesnek jutott az első hely, két tizeddel megelőzve Jack Brabhamet.
Az autók egyre gyorsultak, a csaták egyre élesedtek, így szinte minden évben ezen a pályán dőlt meg a legnagyobb sebesség és a leggyorsabb verseny rekordja. 1969-ben és 1971-ben is négyen harcoltak óriásit a győzelemért: mindkét alkalommal
18 századmásodperc választotta el az első és a negyedik helyezettet a végén.
A két futam között egy újabb tragédia árnyékolta be az 1970-es Olasz Nagydíjat: Jochen Rindt Lotus-Fordja fékhiba miatt megcsúszott az edzés során, a hatalmas sebességgel korlátnak csapódó autóban ülő osztráknak pedig a rosszul rögzített biztonsági öv elvágta a torkát. A vb-éllovas Rindtet a hátralévő futamokon nem tudták már megelőzni a pontversenyben, így
máig ő a Forma-1 egyetlen posztumusz világbajnoka.
A baleset után sikánok segítségével tovább lassított pályán 1972-ben Emerson Fittipaldi a futamgyőzelmével a történelem addigi legfiatalabb világbajnokává vált, a következő két évben pedig Ronnie Peterson szintén a Lotus-Forddal tudott nyerni Monzában. A svédet azonban a nagy sikerek mellett a halál is ezen a pályán érte: a rajt utáni helyezkedésben James Hunt ütközött össze Petersonnal, akinek az autója a korlátnak vágódott és kigyulladt, a versenyző pedig nem tudott kiszállni. Néhány, szintén rajtbalesetet szenvedő pilótatársa kiszabadította őt,
a súlyos láb- és égési sérüléseit azonban több mint húsz perc után kezdték csak el kezelni a mentősök. A kórházban aztán kiderült, hogy összesen 27 csontja tört el, majd zsírembólia és veseelégtelenség alakult ki nála, Peterson így másnap reggel életét vesztette.
A versenyt mellesleg befejezték annak ellenére, hogy Peterson után Vittorio Brambillát és Jody Schecktert is komoly baleset érte, és ezek miatt többen is tiltakoztak az újraindítás ellen.
A nyolcvanas évek elején a baleset miatt ismét biztonsági intézkedéseket végeztek a pályán, és a paddockot is jelentősen fejlesztették, így
1980-ban Imolába kényszerült az Olasz Nagydíj, de azóta ismét szüntelenül Monza a helyszín.
1981-ben itt ütközött óriási sebességgel a falnak John Watson, akinek a korlátról visszapattanó McLarenje kigyulladt, majd Michele Alboreto Tyrrelljének vágódott, mégis sérülés nélkül szállt ki az autójából.
A McLarennek 1988-ban sem volt jó versenye annak ellenére, hogy az év során 16-ból 15 futamot megnyert a csapat. A kivétel azonban éppen a monzai volt, ahol Alain Prostnak a motorja hibásodott meg, a végig élen haladó Ayrton Senna pedig az utolsó előtti körben a lekörözésre váró Jean-Louis Schlesserrel ütközött össze. A győzelem így Gerhard Berger és a Ferrari ölébe hullott,
a Scuderia ráadásul kettős győzelmet szerzett a hazai pályáján, ami azért is volt különösen emlékezetes, mert négy héttel korábban veszítette életét a csapatot alapító Enzo Ferrari.
Senna számára a következő évek Olasz Nagydíjai sem alakultak tökéletesen. 1989-ben ismét a hajrában kellett feladnia a futamot az első helyről, 1991-ben (Michael Schumacher első versenyén) pedig szintén sokáig esélyes volt a győzelemre, de meg kellett elégednie a második hellyel Nigel Mansell mögött. A brazil világbajnok kétszer így is nyert Monzában a sikerévei alatt. Alain Prostnak sem volt sokkal nagyobb szerencséje a hellyel, ahol noha háromszor győzött, még többször járt pórul dobogós pozícióból. 1993-ban is ez történt, amikor négy körrel a vége előtt újból elfüstölt a motorja, így Damon Hillnek a győzelem, Michael Andrettinek pedig a máig utolsó amerikai dobogós helyezés jutott.
Senna és Ratzenberger imolai tragédiája után 1994-től éveken keresztül folyamatos átépítés alatt állt a monzai pálya is, a versenyek azonban nem maradtak el. 1995-ben az időmérőt megnyerő David Coulthard a felvezető körben a falnak vágta a Williamsét, egy rajtbaleset miatt azonban újraindították a nagydíjat, így a skót mégis felállhatott a rajtrács végére. A szerencse azonban nem volt sokáig vele, a 14. körben ugyanis az élről kellett feladnia a futamot, miután az egyik kerékcsapágya meghibásodott. Csapattársa, Damon Hill sem járt jobban, aki nem sokkal később Michael Schumacherrel ütközött, mindkettejük kiesését eredményezve. A Ferrarik sem tudták kihasználni az adódó lehetőséget: előbb
a Jean Alesi hátsó szárnyáról lerepülő kamera tette tönkre Gerhard Berger felfüggesztését, majd maga Alesi esett ki az élről egy Coulthardéhoz kísértetiesen hasonló incidens után.
A fordulatos versenyt végül a Schumacherhez hasonlóan benettonos Johnny Herbert nyerte.
A hétszeres világbajnok egy évvel később már ferrarisként javított: ugyan több riválisához hasonlóan ő is nagyot hibázott, ráadásul gumifalnak is ütközött a futam során, mégis elsőként ért célba. Ugyanígy tett 1998-ban, amikor a McLaren könnyed kettős győzelme helyett a wokingiak műszaki hibája után Ferrari 1-2-nek örülhetett a közönség. A McLarenek sikerének az útjába ezekben az években többször is technikai probléma állt, az 1999-es Olasz Nagydíjon Mika Häkkinen mégsem emiatt, hanem a saját hibájából esett ki az élről, ezután pedig
a dühös finn a bokrok közé ment levezetni a dühét.
A 2000-es évek monzai hétvégéi egy tragédiával kezdődtek: az előző évben győztes
Heinz-Harald Frentzen jobb első kereke egy rajtbaleset után önálló életre kelt, és egyenesen Paolo Gislimberti pályabírónak vágódott, aki később a kórházban belehalt a sérüléseibe.
A futamot végül Michael Schumacher nyerte, aki győzelmek számában utolérte az örökranglistán Sennát, amit a német pilóta meg is könnyezett.
Három évvel később is a németet intették le elsőként, akkor minden idők leggyorsabb (247,585 kilométer per órás átlagsebességű) futamán győzött magabiztosan. A hétvége legizgalmasabb eseményeit Fernando Alonso szolgáltatta, aki az elrontott időmérő után a rajtnál a magasba repítette a Renault-ját, végül mégis pontszerző helyre tudott zárkózni.
Ugyanez a két pilóta főszerepet játszott a következő három Olasz Nagydíjon is, de a legemlékezetesebb pillanatok 2006-ban történtek. Akkor a vb-címért zajló csatájuk egyik utolsó állomásán a spanyolnak ki kellett állnia motorhiba miatt, így a futamgyőzelem és a nyolcadik vb-elsőség esélye Schumacher ölébe pottyant, aki a verseny utáni sajtótájékoztatón bejelentette a visszavonulását. Alonsót a vb-cím után 2007-ben egy monzai győzelemmel is kárpótolta a sors – akkor már a McLarennel –, csapattársát és a későbbi világbajnok Kimi Räikkönent megelőzve.
A következő évek leginkább Sebastian Vettelről szóltak, aki kezdésként
a 2008-as esős hétvégén a legfiatalabb pole pozícióssá, majd a legfiatalabb futamgyőztessé vált a Toro Rossóval,
a folytatásban pedig a 2012-es műszaki hibáját leszámítva mindig az élmezőnyben zárt. Nyerni azonban "csak" 2011-ben és 2013-ban sikerült még itt a németnek, előbbi alkalommal egy elképesztően bátor mozdulat után került az élre Alonsóval szemben, amit a spanyol egy évvel később sikertelenül próbált viszonozni.
Lewis Hamilton számára mclarenesként kevésbé volt sikeres a monzai helyszín, a számos győzelmi esélyből csak egyet tudott kihasználni. 2009-ben és 2010-ben is látványos baleset után esett ki a versenyből: előbb az utolsó körben a fallal, egy évre rá Felipe Massával találkozott a brit. A monzai rendezés az előző évtized elején veszélybe került, mert
Róma szerette volna átvenni az Olasz Nagydíj helyét, ám a főváros végül visszakozott az ötlettől
– a Mercedes egyeduralmának éveiben így aztán Hamiltonnak lehetősége volt bebizonyítani, hogy tud alkalmazkodni a legendás pályához. Ezt ki is használta, hiszen négyszer is győzött Monzában, ám ehhez olykor kellett a szerencse is: 2014-ben például a rajtnál nagyon beragadt, és később csak azért került vissza az élre, mert Nico Rosberg elfékezte a Mercedest az egyes kanyarban.
A brit az utolsó sikerét 2018-ban szerezte a pályán, amikor a start után Vettellel ütközött, ám a hétvége inkább Marcus Ericsson óriási balesetéről maradt emlékezetes.
Az azóta megrendezett három monzai versenyen óriási meglepetés született, és Hamilton mindháromban komoly szerepet játszott.
2019-ben hatalmas küzdelmet vívott Charles Leclerc-rel, végül a számos oda-vissza előzésből a monacói jött ki jobban.
2020-ban szintén némileg keresztbe tett a Ferrari pilótája Hamiltonnak, aki kétszer is rosszul időzítette a bokszkiállását: először piros lámpánál ment kereket cserélni, majd később Leclerc balesetét követően jelentősen visszacsúszott a mezőnyben. A győzelem végül a hibátlan stratégiát választó Pierre Gaslyé lett, aki önmaga és az AlphaTauri máig egyetlen sikerének örülhetett.
Tavaly aztán ismét szenzációt láthatott a közönség, hiszen Daniel Ricciardo már a rajtnál átvette a vezetést, és szinte rajt-cél győzelmet aratott a McLarennel, ráadásul Lando Norris második helye miatt kettős sikernek örülhetett a csapat. Ehhez azonban valószínűleg az is kellett, hogy
a vb-címért öldöklő csatát vívó Hamilton Max Verstappennel összeakadjon a bokszkiállása után, így egymás hátán megállva fel kellett adniuk a futamot.
A tendencia alapján ezúttal is meglepetés lehet Monzában, és mellette szól az is, hogy Verstappen eddigi hét Olasz Nagydíján az ötödik hely volt a legjobb eredménye – a holland formája és a pálya karakterisztikája alapján ugyanis az övén kívül bárki más győzelme annak számítana, még a rajthelybüntetés ellenére is. A monzai helyszín azonban nemcsak a hőskorban, de a közelmúltban is számos drámai pillanatot adott, így joggal reménykedhetünk egy újabb izgalmas versenyben, amin a vasárnap reggelre jósolt eső is segíthetne.
