Rögbi-vb: francia betli, halovány britek, déli uralom

Pénteken óriási hidegzuhannyal kezdődött Párizsban a 6. rögbi-világbajnokság, amikor az ellenállhatatlan argentinok 17-12-re legyőzték az egyik legnagyobb esélyes, házigazda Franciaországot. Ezután a négy brit válogatott bukdácsolását, illetve a könyörtelen déli dominanciát figyelhettük a hétvégén.

Az angolok megnyerték a nyitómeccsüket, de több pozitívumot nem is nagyon lehet mondani róluk. Az Egyesült Államok többlé-kevésbé amatőr válogatottjáról annál inkább: sikerült elérniük, hogy az angolok csak három célt szerezzenek, így még egy bonusz ponttól is megfosztották a neves ellenfelet. Az USA persze nem sok jóra számíthat ezután, feltehetően négy vereséggel tér majd haza, de erre a 28-10-re nagyon büszkék lehetnek. Az angolok viszont Olly Barkleyra, aki megmutatta, hogy van élet a nagy Jonny Wilkinson után (a szupersztár irányító bokaszalag-húzódása miatt hagyta ki a meccset, és lehet, hogy Dél-Afrika ellen sem játszhat). Barkley nemcsak jól rúgott, vitt egy célt is, és mezőnyben is okosan adogatott, sőt, volt pár gyors áttörése is.

A dél-afrikaiak egy szikra könyörületet sem mutattak: a csoport meglepetéscsapatának várt Szamoát nyolc céllal, 59-7-re verték. Ha ez megfelelő bizonyíték, Anglia világbajnoki uralmának ezennel vége: pénteken a két nagyágyú találkozásakor - ha mindenki azt hozza, amit az első meccsen - megdöbbentő különbségű (a júniusi barátságos meccsekhez hasonló) déli győzelem várható. A mérkőzés hőse, Bryan Habana persze óva intett mindenkit attól, hogy elhiggye Angliának az USA elleni formát, de az első kör után még azt is meg lehet kockáztatni, hogy még ez a bátor Szamoa is elintézheti a címvédőt, és akkor a történelem legkorábbi vb-búcsújának néznek elébe a királynő lovagjai. A csendes-óceániak ugyani az első félidő nagy részében partiban volt a Springboksszal, akik aztán úgy jöttek ki a második félidőre, mint a vihar, tíz perc alatt elsöpörve az ellenfelüket. A nyers erő és tehetség tekintetében valóban egyenlők voltak a felek, de figyelemben, felkészültségben és fitnessben messze elmaradtak a szamoaiak. Továbbá nem volt velük olyan rakéta, mint a négy célt szerző Habana, aki az utolsó kettőt de facto a félelmetes gyorsaságának köszönhetett.

A déli hármasból Ausztrália aratta a legnagyobb különbségű győzelmet - a leggyengébb ellenféllel szemben. Egy 91-3-as siker azonban nem akármi, pláne nem a feltörekvő japánok ellenében, akik erősen kezdték a meccset, hogy aztán szétmorzsolódjanak az ausztrál tolongás ereje alatt, és végül szétfussa őket a szintén brutális külső szekció. A napsütéses, szélmentes időben számítani lehetett a kézipasszokra és sok futásra: a Kenguruk 13 célt rámoltak be a Cseresznyevirágoknak, akik a rossz kezdet után sok jóra nem számíthatnak: négy meccsük van 18 napa alatt (orvosi szempontból hat napon belül nem szabadna profi szinten két meccset játszani, ám a vb naptárja szűk), és nagy ellenfelük, Kanada megmutatta, hogy kiváló formában van.

Eredmények:

A-csoport:
Anglia - USA 28-10
Dél-Afrika - Szamoa 59-7

B-csoport:
Ausztrália - Japán 91-3
Wales - Kanada 42-17

C-csoport:
Új-Zéland - Olaszország 76-14
Skócia - Portugália 56-10

D-csoport:
Argentína - Franciaország 17-12
Írország - Namíbia 32-17

Skócia ugyanúgy megszerezte a cél bonuszt (ami a négy vagy több ötpontos akcióért jár - milyen furcsa: a 4 és a 13 ilyen szempontból egyenlő) a vb-debütáns Portugália ellen, de erre az 56-10-re inkább a Farkasok lehetnek büszkék: a himnuszoktól kezdve nagy bátorsággal és tűzzel küzdöttek az előbbi tulajdonságokat hagyományosan szívesen viselő skótokkal szemben, akik sokszor inkább kedvetlennek tűntek a meccs alatt. Ez persze edzőmeccs volt nekik csupán - a portugáloknak pedig nagy élmény, ahogy várhatóan az lesz a világranglista-első Új-Zéland elleni meccs is, aminek sok értelme nincs, hacsak az nem ,hogy aggódhat a világ a Farkasok testi épségéért.

Az All Blacks ugyanis olyan kitűnő formában van, hogy a nagy kiugrásra készülő Olaszországot egyszerűen lemosták a pályáról. Az Azzurri hamar lemondhatott arról, hogy akárcsak megközelítse azt, amit a Pumák bemutattak pénteken: 76-14 lett a vége, de már az első húsz percben minden eldőlt, sőt, a csapatkapitány Richie McCaw-nak mindössze 90 másodpercre volt szüksége, hogy az első célt betegye. Új-Zéland pusztító erővel csapott le a kékekre, akiknek a védelme csődöt mondott a találkozón. Doug Howlett egymaga szerzett három célt a 11-ből, Dan Carter megint csak a legjobbját hozta, Ali Williams és Chris Jack pedig a legtökéletesebb második soros teljesítményt mutatták fel. A meccs legjobbja mégis Leon MacDonald volt, a csapatba későn bekerült fullback, aki masszív védekezése mellett tündökölt a támadásokban, hatalmas tempót diktálva az egész mérkőzésen. Jó kritika volt a meccs az All Blacks kritikusainak, a nevetségesen könnyű csoportba sorsolt feketék megmutatták, milyen elszántan készülnek a világbajnoki cím "hazavitelére".

Írországot annál több kritika érheti: mindössze 32-17-re verték a messze-messze mögéjük sorolt Namíbiát. Az elején még minden rendben volt, hiszen Brian O'Driscoll és Andrew Trimble is célt szerzett, de az afrikaiak tíz pontra feljöttek negyedórával a vége előtt, miután az írek egyszerűen nem bírták a lépést tartani velük. Hiába szerette volna Eddie O'Sullivan gárdája megmutatni Argentínának és Franciaországnak, hogy félhetnek tőlük, inkább megnyugtathatták az utóbbiakat, hogy vereségük ellenére is van esélyük a csoportból továbblépni. Sőt, miután az ikonszerű cséká, "BOD" ismét megsérült, könnyen lehet, hogy az írek könnyű búcsúra készülhetnek.

A vb szenzációja viszont rögtön a nyitóünnepség után következett: Argentína legyőzte a házigazda Franciaországot! A Stade de France 80 ezer nézője elismerően tapsolhatott a dél-amerikaiaknak a 17-12-es, váratlan győzelem után, miközben elkezdhetett aggódni a sajátjaiért. Helyesebben, már korábban kezdhették. Mert már a himnuszok alatt látszott, hogy a Pumák sokkal nagyobb lángon égnek, sokkal több elszántság van bennük, és míg Raphael Ibanez és társai jobbára a labdát vagy az ütemet keresték, Agustín Pichot és csapata mindenhová odaért, minden percben küzdött, és minden támadást elképesztő energiával védett ki.

"Létezünk" - nyilatkozta a "Tábornok" a meccs után, egy szóban foglalva össze az üzenetet, amely azért ennél jóval több. A 33 éves Pichot-nak most először komoly sansza van valami igazán nagyot véghezvinni, akkor is, ha a "halálcsoportba" kerültek, akkor is, ha mindenki a franciák és az írek mögé várta a Pumákat. Hát, most a feje tetején minden, mert az argentinok az első perctől minden lehetséges helyzetüket kihasználták, ők vitték a meccs egyetlen célját, és kitartóan védekeztek, és mert a franciák olyan idegesek voltak, hogy célhelyzetben folyton hibáztak, és a meccs vége felé már két könnyű rúgást is kihagytak (a másodikkal fordíthattak volna, ha az első bemegy). A Pumák lelkesedése olykor szinte emberfeletti sebességet és erőt kölcsönzött nekik. A második félidő első tíz percét túlélni: aki már látott öt méteren belüli nyílt tolongást, tudja, ezt a legnehezebb kivédekezni. És a franciák ellen!

A meccs intenzitását jelzi, hogy 193 szerelés történt - ez mintegy 40-nel több annál, mint amennyit egy átlagos meccsen számlálnak -, és ebből 127-et az argentinok mutattak be, ami nemcsak azt mutatja, hogy a hazaiak támadtak többet, de azt is, hogy milyen fáradtságos munkával kellett begyűjteni ezt a meglepetéssikert. Egy gyengébb fizikumú csapat, ha megkapta volna ezt a fogás és ütközésmennyiséget, amit a Pumák kiosztottak, csonttörésekkel vitték volna le a játékosokat. (Persze, nem kapta volna meg.) De a franciákon is mintha a félelem, vagy minimum az aggodalom jelei látszottak volna 17-6-nál. És aztán nagy nehezen 17-12 lett, de akkor már teljesen szét voltak esve, véreztek, sántítottak, az argentinok pedig hullafáradtan bár, de égtek tovább. Pont nem esett az utolsó húsz percben, és bár bejött a félelmetes Sébastien Chabal, a legjellemzőbb a meccsre, hogy mi történt az első indulásánál: Felipe Contepomi egy felet oldalra lépett, majd elegáns mozdulattal átkarolta a lábát. Bár a labdát azért ki tudta adni emberhez, Chabal demoralizálóan nagyot esett, mert ez az elképesztően jól felkészített argentin gárda azt is tudta, értelmetlen testharcba belemenni ezzel az emberheggyel: nem véletlenül hívják más néven a szerelést mélyfogásnak.

Mindössze másodszor fordult elő, hogy a házigazda elvesztette a nyitómeccset: 1991-ben Anglia kapott ki Új-Zélandtól. Akkor furamód a vendéglátó döntőt játszott, legyőzője nem. Jó jel, monsieurs? Vagy kicsit aggasztó, hogy a nyolc között éppen az All Blacks vár majd önökre?