"Lehet, hogy elfeledtek, de nem bánom" - interjú Csík János vb-ezüstérmes kéziedzővel

Felháborodik, amikor külföldi szakember szerződtetése kerül szóba a magyar kézilabda-válogatottaknál, szerinte inkább állandóságra, nyugalomra és olyan edzőre lenne szükség, akinek tekintélye van. Csík János tíz bajnoki aranyat szerzett a Vasassal, 1982-ben vb-ezüstéremig vezette a női válogatottat, dolgozott a férfiak mellett is, az utóbbi években azonban már csak az utánpótlás-nevelés foglalkoztatta. Három hete mégis elvállalta a Vác másodosztályú férficsapatának irányítását.

- 1997-ben még szövetségi kapitány volt, majd eltűnt a reflektorfényből. Dolgozott a Gyöngyös csapatánál, illetve a főiskolai válogatott szövetségi kapitányaként. Sohasem hiányzott a komolyabb felkérés?
- Nem, mert ezt a tíz évet ugyanúgy éltem meg, mint a pályafutásom első tíz évét. 1969 és 1975 között a Vasas Sportiskolában dolgoztam, a feladatom az volt, hogy a gyerekeket a felnőtt csapatig vittem, közülük nagyon sokan lettek tagjai a későbbi aranygenerációnak. Már akkor eldöntöttem, ha idősebb leszek, visszatérek az utánpótlás-neveléshez.

- Ezek után három hete váratlanul leült egy másodosztályú férficsapat kispadjára. Hogyan jött a váci ajánlat?
- Miután az elmúlt években már csak fiatalabb játékosokkal dolgoztam, nem terveztem komolyabb, élvonalbeli feladatot. De amikor a váciak megkerestek, láttam, ez a csapat is csupa fiatalból áll, gondoltam, hátha tudok nekik segíteni. Néhány éve ugyanez volt a helyzet Gyöngyösön, ott szintén kihívásként éltem meg a munkát. Vácon nem lesz egyszerű a feladatom, mert a cél a feljutás. A srácok ugyan lelkesek, de tapasztalatom szerint a nagy meccseket nem a fiatalok nyerik meg.

- Nem érzi úgy, hogy kicsit elfeledték?
- Lehet, hogy elfeledtek, de nem bánom. Engem most is ugyanannyi sikerélmény ér, mint korábban. Azt vallom, tudni kell abbahagyni a munkát. 64 éves vagyok, negyven éve dolgozom a kézilabdában, elégedett vagyok a helyzetemmel.

- Vácon élmény lehet szurkolóként mérkőzésre menni, hiszen az utóbbi években olyan edzői nagyságokat láthattak a hazai kispadon, mint Laurencz László, Zsiga Gyula és Csík János.
- Remélem, én leszek az, akivel a csapat feljut a legjobbak közé.

- Utánpótlásban is dolgozó szakemberként hogyan látja a magyar kézilabda jövőjét?
- Pesszimista vagyok, de nem azért, mert a gyerekek másmilyenek. A gyerek ugyanolyan, mint húsz-harminc éve. Egyszerűen megváltoztak a körülmények. Akkor tízéves korban kezdődött a sportiskolai képzés, most, ha hatévesen nem iskolázzák be, már nehezen lesz hadra fogható. Nem tetszik a versenyrendszer sem, nem igazságos, visszaveti a gyerekeket és az edzőket is. Bosszant, amikor azt mondják, miért nem dolgoznak az idősebb, rutinosabb edzők a fiatalokkal. Itt vagyok én mint élő példa.

- Komoly szaktekintélyként nem csapott soha az asztalra, nem próbálta jelezni, hogy változtatásra lenne szükség?
- Sokszor hangot adtam a véleményemnek, de úgy tűnik, nem találtam megértő fülekre.

- Annak idején a felesége is a tanítványa volt, most Vácon a fiát edzi. Okozott-e valaha nehézséget a családi kötelék a munkájában?
- Félő volt, hogy esetleg támadási felületet adhat, de sohasem volt belőle probléma. A fiam esete egyébként is más, ő munka mellett amatőrként kézilabdázik.

- Mi a véleménye az utóbbi évek magyar kézilabdájáról? Valóban rossz úton járunk és hanyatlunk?
- Az biztos, hogy az előző húsz évet nem tudjuk megközelíteni sikerességben, de látni kell azt is, hogy nagyobb lett a konkurencia. Gondok vannak az utánpótlásban, gyengébb a játékosállomány annak ellenére, hogy vannak jó kézilabdázóink. A legutóbbi junior világbajnokságon szereplő férfiválogatottban jó játékosok szerepeltek, mégis a 17. helyen végeztünk. Csapatként kell javulni, ezt bizonyította a felnőtt válogatott, amely Mocsai Lajos vezetésével, jobb menedzseléssel és csapatvezetéssel sikeresebbé vált korábbi formájához képest.

- A tavalyi, bécsújhelyi Eb-kiesést követően kritizálta a szövetséget, amiért Csoknyai Istvánt nevezte ki, mondván, tapasztalatlan edzőt nem szabad kapitánynak választani.
- Lelkiismeret-furdalásom is volt miatta, mert nem Csoknyait akartam ezzel megbántani. De igazam volt, olyan edző kell a válogatotthoz, akinek nagyobb a tekintélye.

- Ez a véleménye Mátéfi Eszter munkájáról is?
- Nagyon hasonló a helyzet.

2007-ben, a vb-ezüst 25 éves évfordulóján így emlékezett vissza a mester

- Mire a legbüszkébb a pályafutása során elért eredmények közül?
- Sok kellemes emlékem van, a legszebb talán az a tíz bajnoki aranyérem, amelyet a Vasassal nyertem, ezt senki más nem tudja felmutatni.

- Az 1982-es év majdnem két sikert is hozott az ön számára.
- Igen, távozásom után a Vasas megnyerte Mocsai Lajos irányításával a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, de sohasem gondolkodtam azon, miért nem velem sikerült. Így alakult. A hazai női világbajnokság azonban feledhetetlen volt, olyan hangulatra, mint ami akkor fogadott bennünket, sem előtte, sem utána nem emlékszem.

- Miben volt más az a vébé?
- Egyrészt más volt a lebonyolítás, hat csapat körmérkőzéses döntőt vívott, így mindenki megmérettetett, és nem egy rosszul kicsúszott meccs döntött sorsokról, mint most az egyenes kiesés során. A Budapest Sportcsarnok teljesen új volt, öt napon keresztül telt ház volt, a külföldi sztárok - akik közül többel később együtt is dolgoztam - nem is értették az egész felhajtást.

- A világbajnoki ezüstérem után esélyesként utazott volna a csapat a Los Angeles-i olimpiára?
- Egyértelműen, ha azt nem is merem kijelenteni, hogy elsők lettünk volna, de biztosan érmet nyert volna a válogatott. Ha van olyan pont az életemben, ami a legfájóbb, akkor ez az. Egész évben jól dolgoztunk, fiatal csapatom a legjobbakkal is felvette a versenyt. Fáj, hogy az 1985-ös németországi B világbajnokságot ennyire lenézik és elhallgatják. Azoknak a válogatottaknak, amelyek bojkottálták az 1984-es olimpiát, kötelezően el kellett indulnia a vébén. Jugoszláviát leszámítva ott volt az összes szocialista ország, a sportág legjobbjai az NDK-tól kezdve Csehszlovákián át a Szovjetunióig. Kiválóan szerepeltünk, döntőt játszottunk, csak ott kaptunk ki a keletnémetektől.

- Ilyen sikerek ellenére a világbajnokság után nem maradt kapitány, mi volt ennek az oka?
- Erről nem szeretnék beszélni. Legyen elég annyi, hogy távoztam. Dolgoztam két évet a Borsodi Bányásznál, majd két évet az osztrák Hypónál. Onnan az 1989-es BEK-döntő előtt távoztam, mert nézeteltérésem támad Gunnar Prokoppal, aki taktikai változtatást kért. Én csökönyös ember vagyok, ebbe nem mentem bele, inkább szerződést bontottam. Lemaradtam a BEK-győzelemről, amely a Hypónak az első nagy nemzetközi sikere volt. Nem bántam meg, mert a munkát elvégeztem.

Fotó: Lénárt Márton/Heol.hu

- Mocsai Lajos és Hajdu János mellett ön a harmadik olyan magyar szövetségi kapitány, aki férfi és női csapatnál is dolgozhatott.
- Sőt én voltam az első, aki ezt így bevállalta, Ausztriából hazatértem, és mivel Mocsai akkor szerződött a Bundesligába, nem volt kapitány a férfiválogatottnál. Felkértek, elvállaltam. Nagyon szerettem a munkát, kiváló társaságba csöppentem.

- Hogyan tudná megfogalmazni a különbséget a férfi és a női játékosok között?
- A lányok lelkiismeretesebbek, ők mindig tudják hozni azt a biztos szintet, amit elvárunk tőlük. A fiúk sokkal vagányabbak, képesek váratlan pluszt hozzátenni a játékhoz.

- 1997-ben ismét a női válogatott élén találta magát.
- Nehéz időszak volt, Laurencz László távozása után keresett meg a szövetség. Egyből egy kőkemény világbajnoki selejtezőt kellett vívnunk Jugoszlávia ellen, idegenben öt góllal kikaptunk, de itthon, Nyíregyházán nyolccal nyertünk. A németországi vébére már nem a legjobb előjelekkel utaztunk ki, meghatározó embereink közül többen sérültek voltak, se Kökény Beatrix, se Siti Beáta nem játszhatott, ennek ellenére nagyon jó teljesítményt nyújtottunk. Pechünkre a másik ágon a dánok botladoztak, az egyenes kiesésben velük kerültünk össze, miután nyertek, meg sem álltak az aranyéremig, nekünk pedig maradt a 9. hely. Ez volt az a világverseny, ahol először gondoltam arra, a sikerhez micsoda szerencse szükséges. Nekünk ez hiányzott a leginkább.

- Miért nem maradt a kapitányi poszton?
- Mert úgy éreztem, eleget edzősködtem már. Voltak és vannak ambícióim, de már akkor úgy véltem, jöjjenek a fiatalok.

- Az utóbbi évek állandó kérdése, melyik válogatottnál ki legyen a kapitány. Sohasem merült fel a neve?
- Az elmúlt évtizedben nem kérdeztek erről. Nem is szeretnék belefolyni, szerencsére nem az én feladatom megoldani a kérdést.

- Akad jó szakember itthon, vagy valóban el kell gondolkodni külföldi szakember alkalmazásán?
- Amikor azt hallom, külföldi edző kell, mindig felháborodom. Az elmúlt ötven évben a magyar edzők is sok eredményt letettek az asztalra, egyszerűen csak a folyamatosságot és nyugalmat kellene biztosítani a munkához.