Azt hallottam, hogy Szekszárdon a helyi kosárlabdacsapat szurkolói őrséget állnak a városhatárnál, és azt figyelik, mikor érkezik meg Török Zoltán Studer Ágnesért. Mit szól mindehhez?
Viccnek jó, városi legendának még inkább. Sopronnak vannak tehetséges magyar játékosai, elég Weninger Virág, Dubei Debóra, Czukor Dalma vagy Határ Bernadett nevét említenem.
Jelen pillanatban nem a fiatal tehetségek átigazolása a célunk, hanem a fiatal, általunk is kinevelt kosarasok felnőtt csapatba menedzselése.
Studer Ágnes a magyar női kosárlabdázás egyik legnagyobb tehetsége, de jó helyen van most ő Szekszárdon.
Jó, hogy említette a 210 cm magas Határ Bernadettet, aki a magyar női kosárlabdázás egyik nagy talánya. Ilyen testi és fizikai adottságokkal rendelkezve miért nem tart előrébb Határ?
Azért, mert az alapok hiányoznak nála és erről legkevésbé Határ Bernadett tehet. 17 vagy 18 éves lehetett, amikor „felfedezte" őt a Vasas, egészen pontosan Farkas Balázs, így került Budapestre.
Aki csak ránézett, azt mondta, itt van egy 210 centis lány, küldjük fel a pályára, azt minden gond elillan. Csakhogy ez nem így működik. Az „iskolázás" hiánya nagyon látszik nála, Sopronban azon dolgozunk, hogy amit korábban elmulasztottak, azt mi helyrehozzuk. Ebben a tekintetben a Vasas kiváló nevelőmunkáját folytatjuk. Hiszek ebben a lányban, ha nem hinnék, már nem lenne a körünkben.
Térjünk még vissza egy gondolat erejéig Studer Ágnesre. Annyiban nem ördögtől való a tolnai szurkolók félelme, hogy a Sopron korábban előszeretettel csábított el a legnagyobb riválisaitól játékosokat.
Ezt most sem csináljuk másképpen, hiszen Dubei Debóra és Határ Bernadett sem itt kezdte a pályafutását. 18-19 éves korukban kerültek hozzánk, csak úgy, mint Aleksandra Crvendakic, vagy Ángela Salvadores. De még egyszer mondom, a Szekszárdnak ebben a tekintetben nem kell félnie.
Másban igen? Ha ránézünk a női bajnokság állására, a tolnai csapat veretlenül vezet, méghozzá úgy, hogy önökkel is játszott már.
Azért az elmúlt három évben a Sopron lett a magyar bajnok.
A magyar bajnokságot nem egyszerűsíteném le a Szekszárd és a Sopron csatájára.
Ott a Győr, ahonnan szintén vereséggel távoztunk, a Cegléd, akik tavaly három fronton is fantasztikusan szerepeltek és két éremmel gazdagodtak vagy a Diósgyőr.
Utóbbiak az elmúlt három év hat idehaza megszerezhető aranyából egyet elvettek tőlünk – két éve megnyerték a Magyar Kupát. Tehát itt messze nem Sopron-Szekszárd kérdésről van szó. A bajnokság kiegyensúlyozott, és ez nem feltétlenül tesz rosszat a csapatoknak.
Ha a Sopron kikap a Szekszárdtól vagy a Győrtől, még mindig képes más állapotba kerülni? Úgy is kérdezhetem, megőrül még Török Zoltán, ha az együttese vereséget szenved egy szimpla magyar bajnoki meccsen?
Régen nem – elmúltak már azok az évek, amikor egy-egy hazai vereséget követően ledobtam az ékszíjat. A Sopron tizenegyszeres magyar bajnokcsapat.
Nem ugyanazt jelenti motivációban versenyezni az egykori örök rivális Péccsel a klub első vagy második bajnoki aranyáért, mint most arra gondolni, hogy úristen, meglesz-e idén a tizenkettedik.
Mások lettek a prioritások – a csapatnak is és nekem is.
Nem hiányoznak azok az óriási csaták, amelyek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején a Sopron és a PVSK között zajlottak?
De. Vannak olyan elemei, amelyek nem, de ettől eltekintve ezek tényleg klasszikus nagy meccsek voltak. Most viszont az Euroliga-szereplésünk sokkal fontosabb, mint az, hogy mi történik a magyar bajnokságban.
Ezzel nem szeretném leszólni a hazai pontvadászatot, csak arról van szó, hogy
szeretnénk újra nemzetközi szinten is értékadó eredményeket elérni.
A Sopronnak most ez a legfontosabb célkitűzése. Ahhoz, hogy ezt elérjük, hogy az elveszett presztízsünket visszaszerezzük, olyan minőségi légiósokat kellett igazolnunk, akikkel ez a cél megvalósítható.
Kényes témához érkeztünk ezzel. A női kézilabda-válogatott decemberi világbajnoki szereplése, a tizenötödik helyezés után lángolt fel a vita, hogy jó-e az, ha a rengeteg minőségi idegenlégiós elveszi a helyet a magyar játékosok elől. Ön pedig most arról beszél, hogy egy magas szintű nemzetközi társaság nélkül nem lehet sikert elérni Európában.
Miközben megértem a kézilabda-szurkolók elkeseredettségét, azért nem vonnék párhuzamot a két sportág között.
Női kosárlabdában Szerbia 2015-ben úgy lett Európa-bajnok, hogy a szerb női bajnokság teljesen jelentéktelen.
De meghatározó nemzetközi kupacsapata sincs Szerbiának. Mindenki légiós, 18-19 évesen kikerülnek Európába, majd olimpiai bronzérmesek lesznek. Ez az egyik lehetséges út.
Az ellenpélda: Törökország és Oroszország ma a két legerősebb női bajnoksággal rendelkező ország, miközben válogatott szinten nem tudnak komoly eredményt elérni.
A válogatott sikereit vagy sikertelenségét nem kizárólag a klubokon kell számon kérni.
Egyébként én azt gondolom, hogy az útlevél színétől függetlenül az igazi tehetség mindig megtalálja magának a csúcsra vezető utat.
Akkor ne is mondjunk olyat, hogy milyen jó lenne, ha a Sopron magyar fiataljai többet játszanának a minőségi légiósok helyett?
Lehet ilyet mondani, csak akkor a klubnak fel kellene adnia az álmait, azt, hogy kiemelkedően szerepeljen a nemzetközi porondon.
Három évvel ezelőtt mi megpróbálkoztunk ezzel.
Sterbenz László akkori vezetőedzővel volt is egy olyan megállapodás, amely szerint a magyar játékosok az Euroliga-meccseken is annyi szerepet kapnak, mint a magyar bajnokságban. Lehet ilyen mesterséges szabályokat hozni, csak éppen mi most nem ebben a fázisban vagyunk.
Egy magyar játékos fejlődik azzal, ha a padon ül?
Nyilvánvalóan nem. Sopronban most az a helyzet, hogy a fiatal magyar kosaras az Euroligában a padon ül, vagy keveset játszik, de a hétvégi bajnokikon ott van a pályán.
Az Euroligában a magyar fiatalokat menedzselni a mi jelenlegi célkitűzéseink mellett nem egyszerű feladat.
Mi tehát a cél? Az Euroliga Final Four?
Aki kicsit is ismeri a mezőnyt, az tudja, hogy ez jelenleg nem reális. A cél a csoportból való továbbjutás lenne. Aztán, hogy mi jöhet utána, ha elérjük, kiderül.
Vagy Euroliga-negyeddöntő, vagy Európa Kupa-rájátszás.
A Sopronnal 1993 óta folyamatosan ott vagyunk valamelyik FIBA-sorozatban. Ez azért talán valami, de nekünk nem elég.
A Sopron több mint tízszer szerepelt az Euroliga-rájátszásban, 2009-ben Salamancában négyes döntőt játszott, 1998-ban Ronchetti Kupát nyert.
Engedjék már meg nekünk, hogy az Euroliga kőkemény világában újra versenybe szállhassunk. Nagy mélységből jövünk fel úgy, hogy soha nem adtuk fel, soha nem jelentettünk csődöt, soha nem akartunk ügyeskedve kibújni a ránk nehezedő gazdasági bajok hatása alatt sem.
Az elmúlt években hiába domináltunk idehaza, a nemzetközi porondon nem tudtunk áttörést elérni. Talán most sikerül.
Ha már áttörést emlegetett, a közönség kapcsán mikor jön el mindez? Mert Sopronban eltűntek a szurkolók. Pedig ebben a szezonban nem akármilyen eredményeket érnek el az Euroligában. Mást ne mondjak, jelenleg második helyen állnak a csoportban.
Egy időben nagyon sokat gondolkodtam ezen, hogy mit kellene tenni, miközben
próbáltam megfejteni a soproni közönség lélektanát. Mára ez utóbbit feladtam.
Miközben a városban mindenki ismeri az eredményeinket, miközben szeretnek és tisztelnek bennünket, a csarnokban azzal szembesülök, hogy sok szék marad üresen. Hogy visszatérnek-e a korábbi abszolút telt házas meccsek, azt nem tudom. Nincs már olyan nagy riválisunk, mint a Pécs volt, lehet, hogy a korábbi eredményeink elkényeztették a nézőket.
Egy biztos, a soproni közönség felettébb igényes és rettenetesen kritikus – nagyon nehéz nekik megfelelni. De azt sem szabad elfelejteni, hogy kevés klub büszkélkedhet olyan kimagasló elismerésben saját városától, mint amilyet mi az idén kaptunk azzal, hogy „Civitas Fidelissima" díjat adományozott nekünk Sopron, a leghűségesebb város.
Az sem mindennapos, hogy a soproni Euroliga-meccseket nem adja egyetlen magyarországi televízió sem.
Nézze, úgy tűnik, nem kellünk senkinek. Legalábbis, amikor megkerestem a tévéket, senki nem kapkodott irántunk. Talán nem bíztak bennünk, nem gondolták azt, hogy ebben a szezonban ennyire jól szerepelünk majd az Euroligában.
Még most sem lenne késő, a jogok most is itt vannak, lesznek még hazai meccseink, de én már nem szeretnék könyörögni egyetlen tévének sem.
Lehet, hogy a női kosárlabdázás perifériára szorult a magyar sportban?
De miről beszélünk akkor, amikor a Galatasaray elleni győzelem kapcsán nem az az első reakció, hogy úristen, egy magyar csapat nyert Törökországban, hanem az, hogy miként tudott a Sopron Isztambulban húszpontos előnyt elherdálni.
Ez a negatív gondolkodás jellemző ránk.
Nem azt nézzük, hogy kik csinálták meg azon a meccsen a húszpontos előnyt, hanem azt, hogy majdnem sikerült kikapnunk. Hát bocsánat, hogy mégsem.
Edzőjük az a baszk Roberto Íñiguez, aki a Valenciával korábban megnyerte az Euroligát, majd háromszor döntőt játszott ebben a sorozatban a Fenerbache és az Orenburg együttesével. Hogyan tudta őt ide csábítani?
Úgy, hogy összességében a miénk volt a legcsábítóbb ajánlat a részére, amit én is megdöbbenéssel fogadtam. Ez az ember reggeltől estig minden egyes nap itt van a csarnokban – kivéve azt a két órát, amikor délben elmegy sziesztázni. Idejött és éjjel-nappal azon dolgozik, hogy minden elvárásunknak megfeleljen.
Talán ez a mentalitás a sikerei kulcsa.
Amikor Sterbenz László vezetőedzőtől és teljes stábjától egy magyar bajnoki - és kupagyőzelem után 2017 nyarán elköszöntünk, senki nem értette a dolgot. Miért tettük ezt? Mert szerettünk volna, szeretnénk minden területen előre lépni.
Ezért hoztuk ide Íñiguezt és teljes csapatát – hiszen most négy spanyol edző dolgozik nálunk. Kérem, ne értse félre, ezzel nem az előző edzői stáb ellen beszélek. Csupán a Sopron fejlődésében hiszek - rendületlenül.