Az Origo, a Magyar Nemzet és a Nemzeti Sport a kézisek kézisét keresi

Mondhatnánk, hogy a Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet és az Origo Pólósok pólósa akciójának nem várt sikere miatt indítjuk útjára a Kézisek kézise szavazást, de ez így nem igaz; mi azt a sikert igenis reméltük, és most is hasonlóban bízunk. Sőt, még többen, mert a sportági szövetség, az MKSZ is csatlakozik kezdeményezésünkhöz, annak rangját, tétjét tovább emelve: létrehozzák a Kézilabda Hírességek Csarnokát, és annak első húsz tagja a Kézisek kézise első tíz-tíz helyezettje, azaz minden idők húsz legjobbja lesz.

Először e kétszer tízes létszám szorul magyarázatra. Bár tulajdonképpen magától értetődik, hogy e sportágban külön női és férfi versenyt hirdetünk, hiszen

volt idő, amikor Magyarországon a női szakág népszerűségben egyértelműen megelőzte a férfit,

és ilyesmire legfeljebb Skandináviában akadt példa. Nálunk is a nők az elsők, mármint időrendben, velük rajtol e komoly játék. A korszakos egyéniségeknek, klasszisoknak se szeri, se száma, ezért ezúttal is érvényes az, amit a vízilabdás voksolásról állítottunk: nem születhet rossz döntés, de igazán jó sem.

A Faragó Tamás, Kásás Tamás, Gyarmati Dezső összetételű dobogót természetesen nem érhette kritika, a tízes listát is legfeljebb egy észrevétel. Ez úgy szólt, kár, hogy az 1930-as évek héroszai közül senki sem került fel rá, pedig minimum Németh „Jamesz" megérdemelte volna. Lehet, sőt bizonyára. Csak sajnos őt és „Komi bácsi", Komjádi Béla fiait senki sem látta, még csak mesélni sem nagyon tudtak róluk.

A kézisek kézise szavazás a vadiúj kézilabdázók Hírességek Csarnokába is bebocsátást enged a legjobbaknak Forrás: --

Most ez eleve kizárt, mert a kézilabda jóval fiatalabb sportág. Amikor Cséfay Sándor, az alapító atya hazahozta Csehszlovákiából ezt az új, kézzel és szárazon űzött játékot, a „hazenát", pólóban már javában formálódott az első aranycsapatunk.

A kispályás, azaz terem változat mindössze 1972 (a nőknél 1976) óta szerepel az olimpia műsorán, Európa-bajnokságot 1994-ben rendeztek először, a legrégibb versenyforma, a világbajnokság is az 1950-es évek második felében vált elismert és elfogadott eseménnyé.

A mi időszámításunk is innen kezdődik,

az 1965-ös vb-diadalt tekintjük az alfának, a kiindulópontnak.

Felidézzük majd, hogy válogatottunk némi viszontagságok árán, pénzfeldobással jutott ki az NSZK-ban rendezett tornára, erről és egyéb érdekességekről holnap induló történeti sorozatunkban számolunk be.

Az 1965-ös világbajnok női kézilabda-válogatott sikerét a mai napig nem sikerült megismételni Forrás: MTI/Kovács Gyula

A cím és a díj logikája, üzenete változatlan marad, a Kézisek kézise elnevezés kettős értelmet hordoz. Egyrészt a legkiválóbbakra utal, másrészt arra, hogy ismét a szakma választ. Míg azonban vízilabdában zömmel olimpiai bajnokok alkották a zsűrit, kézilabdában ezek hiányában igyekeztünk hasonló szakmai megalapozottságú és tekintélyű testületet felállítani. Adódott a megoldás:

a még élő, magyar nemzetiségű női szövetségi kapitányokat kértük fel a feladatra.

Ami részben, megint csak a pólóval összevetve, ugyancsak nemes és lehetetlen küldetés.

Mert igaz ugyan, hogy ezúttal kilencven helyett elegendő hatvan esztendőre rálátni, de ez a játék dinamikában, taktikában, technikában sokkal látványosabban és radikálisabban változott. Molnár Endre, Montreal olimpiai bajnok vízilabda kapusa azt találta mondani, azért roppant nehéz szavazni, mert az almát nem is a körtével, hanem a lopótökkel kell összehasonlítani;

hogyan jellemezhetnénk akkor a hajdani és a mai kézilabda közti, szakadéknyi különbséget?

Leginkább számokkal: az 1965-ös vb-döntőt 5-3-ra nyerték Török Bódog mester lányai a jugoszlávok ellen, a tavalyi, kumamotói vb-n pedig utolsó győztes meccsünk eredménye 34-26 Argentína ellen. Nyolc gól kontra hatvan gól. Ugye, hogy nem is ugyanaz a játék?

E megfontolásból hagytuk ki a nagypályás változatot. Annak dacára, hogy elődként, majd párhuzamosan sokáig élt és bizony virult is. 1949-ben, Budapesten női együttesünk világbajnoki címet is szerzett, de az e sportágban valóban a történelem előtti időnek számít. Amikor például jó pár esztendeje még interjút készíthettem a csapat egyik kulcsfigurájával, Molnár Máriával, Moli nénivel, ő elmesélte, milyen „ravasz" taktikával semlegesítette az osztrákok legjobbját: sok hagymát evett a meccs előtt, és állandóan a nyakában lihegett. Fogalmazzunk úgy, a modern felkészülésnek ilyesmi már nem lehet része.

A rajt előtt döntenünk kellett még egy kérdésben, amely vízilabdában nem merült fel:

Hová soroljuk a nem hazánkban és nem magyar nemzetiségűként született, más nemzet színeiben bemutatkozott, de később a mi válogatottjainkban tündöklő klasszisokat?

Hogy mást ne is említsünk, a 2003-as női és férfi vb gólkirályát, Bojana Radulovicsot és Carlos Pérezt? Azaz Bokit és Csárlit, hiszen így hívjuk őket. A mi hőseink is, illetve már elsősorban azok, részei kézilabdás múltunknak és jelenünknek, ezért természetesen választhatók.

A nem magyar születésű Bojana Radulovics (balra) már piros-fehér-zöld színekben lett a 2003-as vb gólkirálynője Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

A zsűritagok felkeresése javában zajlik, a válaszok is érkeznek, a felvezető és eredmény ismertető anyagokat a Nemzeti Sportban, a Magyar Nemzetben, az Origón, a regionális médiumokban is közöljük. Valamint a szövetség, az MKSZ honlapján és további fórumain is, mert – mint a logó is jelzi – a játék és az ügy közös.

Minden idők legjobbjai beköltöznek majd a sportág panteonjába, ami nem csupán képzeletbeli, éteri intézmény lesz, hanem a Hírességek Csarnoka.

A kézilabda szövetség és társadalom régen dédelgetett tervének megvalósításáról e heti, szerdai ülésén döntött az MKSZ elnöksége, már csak a tisztelt alapító tagok névsorára várunk – de arra sem sokáig.