A Vasas játékosai 25-20-as vereséggel tértek haza Kijevből, a BEK-elődöntő első felvonásáról, így félig-meddig már elsiratták a továbbjutást.
A szovjet sztárcsapat 1970 és '81 között nyolcszor söpörte be a serleget, e díszmenetnek az angyalföldiek többször is áldozatául estek.
Hol a negyeddöntőben (1977, 13-10 és 8-13), hol a fináléban (1979, 17-13 és 9-14), hol már az első fordulóban (1980, 14-19 és 14-11). Idegenben monoton öt gól oda. Mint 1982. március 21-én – az akkoriban lelkesen ünnepelt Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján -, amikor megint öttel győzött a „szovjet hatalom". Úgy tűnt, ez már mindig így marad.
Az új edzővel is, mert a régit,
Csík Jánost a hazai vb előtt elvitték szövetségi kapitánynak, és egy 27 éves „srácot" szerződtettek helyette.
A trénernél négy esztendővel idősebb csapatkapitány, Sterbinszky Amália, a magyar kézilabda nagyasszonya azt javasolta a társaknak, adjanak egy esélyt a fiúnak. Akit amúgy Mocsai Lajosnak hívtak.
A BEK-elődöntőig ment is minden szépen, de a kijevi mínusz öt mindenkit ledermesztett. Ráadásul hazaérve,
az első edzésen képtelenség volt a csarnok parkettáján megállni, úgy csúszott. Mint kiderült, azért, mert táncversenyt rendeztek rajta.
Na, még ez is! A társaság azonnal takarítókért kiáltott, de Mocsai és néhányan megjegyezték: várjunk picit, van egy hetünk rá, hogy hozzászokjunk, az ellenfélnek meg nem lesz egy napja sem.
A terv bevált. Az ihletett állapotban kézilabdázó Vasas a 12. percre ledolgozta a hátrányát, félidőben 16-7-re, a 39. percben 19-8-ra vezetett, a vendégek „korcsolyáztak". A tíz gólt vágó Gódorné Nagy Mariann ekkor azt kérte, hadd pihenjen egy picit - kétszer is hangsúlyozta, csak egy percet -, de nem volt megállás. A Szpartak trénere, a pukkancs Igor Turcsin őrjöngött, Sterbinszkyt letaglózták, de a 22-15-ös diadal és a továbbjutás mindenre gyógyírt jelentett.
A döntő visszavágója is kitüntetett dátumnak számított: május 9, a győzelem napja! Az lett a kézilabdában is, hiszen az idegenbeli 21-24 után a Vasas 29-19-re intézte el a Radnicski Beogradot.
A Fáy utcában így két BEK-serleget is megcsodálhatott a nép, a másikat a Honvéd-fiúk előző nap nyerték meg Svájcban, St. Gallenben.
Egyetlen hétvégén két magyar beteljesülés – korábban soha, egyetlen klubunk sem ért a csúcsra a legrangosabb kupában -, mesébe illő történet. Hát még úgy, hogy a Honvéd klasszisa, Őri Péter egy nappal azután, hogy nyolc gólt szórt, a lelátóról biztatta becses nejét, Győrvári Györgyit, aki a Vasas kapujában remekelt!
Bizony, ilyen családias légkör uralta a magyar kézilabdát.
1982 decemberében is, az első hazai vb alkalmával, a kacsalábon forgó kastélynak számító Budapest Sportcsarnokban.
Az előzetes aggályok – sikerül-e naponta megtölteni a bő tízezres arénát? – feleslegesnek bizonyultak, többször is kézitusa alakult ki a jegyekért. Már december 4-én, Tina Turner koncertjére is, hát még másnap, amikor még nagyobb sztárok jöttek: válogatottunk a vb-címvédő NDK-val csapott össze!
A 12 résztvevőt három négyes csoportba osztották, mindenhonnan ketten-ketten jutottak a hatos „nagykörbe", a mieink a keletnémetekkel vívták az első rangadót. Ami két és fél perccel a vége előtt, 14-17-nél veszni látszott, de Sterbinszky, Barna és Gódorné révén a duda pillanatára kiegyenlítettünk. Igaz, hetesből, amit utólag, már a döntő körmeccsben, a jugoszlávok ellen tanultunk meg igazán becsülni. Ekkor ugyanis mindkét fél hat büntetőt lőhetett; a plávik ezekből hat gólt értek el, mi egyet. A 17-16-os vereségre ez és a 33-51. perc közötti, egyoldalú gólcsend magyarázatot bőven adott, vigaszt nem.
A záró napi jugoszláv-keletnémet 17-17 azonban igen. Ezzel ugyanis ténnyé vált, hogy a Szovjetunió a világbajnok, és az is, ha lányaink legyőzik, másodikok. Ha ellenben nem, negyedikek. E két opció, az ellenfél kiléte és a pattanásig feszült hazai közönség már így is az egekbe emelte a tétet, ráadásként kimondatott, az első három utazhat az 1984-es olimpiára. Azaz mindent vagy semmit. A hajráig e kettő határán egyensúlyozott csapatunk. Aztán elindult a minden felé, és 15-13-as győzelemmel, Gódorné hét góljával meg is érkezett oda!
Jobbátlövőnk mellett Angyal Évát választották be a vb All-Star hetesébe, Sterbinszkyt pedig a legjobb védőjátékosként díjazták. Amál, a bombázó mint a legjobb védő – lecke az alázatról.
Az ezüstéremhez, a szovjetek legyőzéséhez ez is kellett; mert senki ne higgye, hogy világbajnokként „lefeküdtek". Ők, nekünk? Turcsin, bárkinek? Különösen a tavaszi BEK-elődöntő után? Ugyan már.
Innentől aranyos olimpiai álmokat szövögettünk, de
az 1984-es Los Angeles-i bojkott nemcsak a győzelem, hanem a részvétel esélyét is elvette.
Az iszonyatosan balszerencsés, 1986-os vb 8. helyezése után azt gondoltuk, nincs lejjebb, de volt: 1989, B-világbajnokság, 13. hely, és visszasüllyedés a C-vb-re, a harmadik vonalba.
A magyar kézilabda tudásban, rangban és lélekben természetesen soha nem tartozott oda. El is indult vissza, a csúcsra – de erről legközelebb.