A Magyar Rádiónak voltak olyan műsorai, amelyek a mozdíthatatlan kategóriába estek. Ilyen volt a Petőfi Rádióban minden délben jelentkező Jó ebédhez szól a nóta. A mozdíthatatlanság azt jelentette, hogy történhetett bármi a világban, ezt a műsort nem lehetett levenni, az meg pláne nem fordulhatott elő, hogy valamilyen sportközvetítés miatt maradjanak el a nóták.
Ám 2003. február 1-én minden másképp történt. Ezen a napon magyar idő szerint délelőtt 10.30-kor kezdődött Lisszabonban a Magyarország-Jugoszlávia férfi kézilabda vb-meccs, amely a rájátszásban az 5-8. helyért zajlott. Azt lehetett tudni, hogy aki nyer, utazhat az egy év múlva esedékes athéni olimpiára. A 10.30-as kezdés ideális, másfél óra alatt vége van, aztán szólhat a nóta.
Gondoltuk mi. Mert 12.20-kor még mindig zajlott a dráma a portugál fővárosban, ahol éppen a második hosszabbításhoz készülődtek a csapatok. Az egészen hihetetlen forgatókönyv szerint zajló meccset végül 80 percnyi játékkal 34-33-ra nyerte meg a Skaliczki László vezette csapat, amely így – két olimpiai kihagyást követően – az athéni játékok résztvevője lett. Ez már csak azért is csodálatos volt, mert a csoportmeccsek utolsó mérkőzése után a játékosok visszamentek a madeirai hotelbe, hogy a hazautazáshoz összecsomagoljanak. A csoportban ugyanis az oroszoktól és a horvátoktól is egy góllal kaptunk ki (a franciáktól öttel), ám mivel az első körben Argentína megverte a horvátokat, úgy festett, nekünk Madeirán is „reszeltek". Egészen addig, amíg a legutolsó csoporttalálkozón Szaúd-Arábia 31-30-ra megverte a dél-amerikai csapatot, ezzel kikaparva a magyaroknak a középdöntős folytatást. A centizés a vb második szakaszában is folytatódott, mert miután a svédektől is sikerült egy góllal kikapni, a végén elég volt Szlovéniát hárommal verni. Ez is sikerült, hurrá, mehettünk az olimpiára!
Skaliczkin kívül volt még egy nagy matekos kapitányunk, Mocsai Lajos. Ő a 2011-es svédországi vb-n számolta ki, hogyan érhetnénk el az olimpiai selejtezőt. Ehhez a skandináv országban rendezett vb-n a legjobb hétben kellett végezni, mit ad Isten, a magyar csapat éppen a hetedik lett.
A csoport nyitányán simán kikaptunk az izlandiaktól, másnap viszont legyőztük a norvégokat. Eddig rendben. A középdöntőben a francia meccset feladtuk (24-37), hogy másnap katartikus összecsapáson megverjük 27-25-re a németeket.
Ez is megvan. Innentől már csak a lengyeleket kellett legázolni Kristianstadban, ami sikerült, 31-28 ide, a magyar csapat 7. lett, mehetett az egy év múlva esedékes olimpiai selejtezőre, ahol a brazilokat és Macedóniát megelőzve, Svédországgal együtt jutott el Londonba, a 2012-es olimpiára.
A két olimpia két legemlékezetesebb momentuma egészen biztosan a két negyeddöntő volt. Nem csak azért, mert ezeken lehetett a legjobb négy közé jutni, hanem azért is, mert előzetesen senki sem a magyarokat tartotta erre esélyesnek. 2004-ben Dél-Korea 30-25-ös legyőzése maga volt az álommeccs, amelyen Nagy László egymaga 9 gólt dobott. De mit mondjunk akkor a kétszeri hosszabbításba torkolló Magyarország-Izland olimpiai negyeddöntőről a 2012-es londoni olimpián?
Erről szinte mindent leírtak már, de a legfontosabb mégis az, amikor közvetlenül a lefújás előtt, egygólos izlandi vezetésnél Gudjonsson hétméterest dobott. Ha bemegy, mindennek vége, indulunk haza. Nem ment be, mert Fazekas kivédte, a lerohanó ellentámadásból Lékai Máté az utolsó pillanatban bevágta az egyenlítést. Jöhettek a hosszabbítások, amelyeknek a végén 34-33 lett az eredmény – ide. Úgy, mint 2003-ban Lisszabonban. Nagy László ezen az olimpiai negyeddöntőn is 9 gólt dobott – úgy, mint Athénban a koreaiak ellen. Fájdalom, a londoni olimpián is negyedik lett a válogatott – úgy, mint Athénban, mert sem 2004-ben, sem 2012-ben nem sikerült megnyerni sem az elődöntőt, sem pedig a bronzmérkőzést. Hogy melyik olimpián voltunk közelebb az éremszerzéshez? Talán Londonban – de csak egy hajszálnyival.
Athénban mind az elődöntőt, mind a bronzmeccset két-két góllal vesztettük el. Londonban a svédek elleni elődöntőben egy gól döntött az északiak javára – ez lehet az a bizonyos hajszál.
A két olimpiát két klasszis játékos, Nagy László és Carlos Pérez köti össze.
Athénban és nyolc évvel később, Londonban is ők vitték a hátukon a csapatot, amely az egész országot maga mellé állította. A férfi kézilabdázók igazi nemzetegyesítő csapatként játszottak – ezt különösen Londonban lehetett érezni, ahol már a férfi vízilabda-válogatott sem tudott érmet nyerni.
Ami a klubcsapatokat illeti, ennek az időszaknak a legnagyobb nemzetközi sikerei – és traumái – a Veszprém nevéhez fűződtek. A Mocsai Lajos vezette bakonyiak 2008-ban a német Löwen ellen egy hazai diadallal (37-32) és egy idegenbeli döntetlennel (28-28) történetük során másodszor nyerték meg a Kupagyőztesek Európa Kupáját. Mannheimben, abban a csarnokban ünnepelhettünk, ahol egy évvel korábban hatalmas csalással vették el a 2008-as olimpiai szereplés lehetőségét a férfi válogatottól az oroszok elleni összecsapáson. Ami a Bajnokok Ligája négyes döntőjét illeti, ott akadtak nagy sikerek és feldolgozhatatlan csalódások egyaránt. 2016-ban a lengyel Kielce ellen a 46. percben 28-19-re, azaz 9 góllal vezetett a Veszprém.
Ekkor valami megmagyarázhatatlan dolog történt, mert a végén két másodperccel a duda előtt a lengyelek 29-29-re egyenlítettek. A hosszabbítás végén 35-35 volt az állás, a heteseket meg nem mi dobtuk jobban. A fájdalom leírhatatlan volt, csakúgy, mint 2019-ben, amikor azt hittük, most már tényleg a miénk lesz a trófea.
Az elődöntőben a Kielce jött, a 33-30-as sikert másnap a döntő követte a Vardar Skopje ellen. Ott azonban nem sikerült az újabb bravúr, mert az egész mezőnyt elaltató macedónok taktikusabb játékkal 27-24-re megverték a magyar bajnokcsapatot. A két elvesztett döntő közül az első értelmezhetetlen volt, a második fájdalma azonban a mai napig érezhető.
Egy mondatot azért szóljunk arról is, hogy a Szeged 2014-ben a Montpellier 29-28-as legyőzésével megnyerte az EHF Kupát. A berlini Final Fourban a kapus, Mikler Roland lett a torna legjobb játékosa.