Hogyan kerültek bele a tatabányai kézilabdázásba?
MAROSI LÁSZLÓ: Kisbéren születtem, ami kb. 30 kilométere van Tatabányától. Nem kérdés, hogy Komárom-Esztergom megyében a legnépszerűbb kézilabdacsapat már akkor is a Tatabánya volt. Innen indult az érdeklődés, aztán gimnazista koromban már olyan lehetőségem is volt, hogy ide járhattam edzeni.
KONTRA ZSOLT: Én hat-hét évvel idősebb vagyok Züminél (Marosi László beceneve – a szerk.), így én már 1976-ban idekerültem, amikor a székesfehérvári Szondi SE-ből átigazoltam.
Mi az, ami ennyi ideig itt tartotta önöket?
M.L.: Alapvetően nekem volt már rokoni kötődésem Tatabányával, így már pici gyermekkoromban is sokat jártunk ide. Már akkor is magaménak éreztem a várost, utána pedig a sporton keresztül végleg az otthonommá vált.
Mennyire volt nehéz bekerülni egy NB I-es topcsapathoz? Akkoriban azért mások voltak a viszonyok.
M.L.: Teljesen más korszak volt, már csak azért is, mert akkoriban még egy naptári évben volt megrendezve egy-egy bajnokság, nem pedig úgy, mint napjainkban, hogy szeptemberben kezdődik és következő év május-júniusában ér véget.
Régen óriási konkurenciával kellett szembenéznie annak, aki szeretett volna egy NB I-es csapatba bekerülni. Oda bejutni már önmagában nagyon magas szintet igényelt.
K.ZS.: Ahogyan az élet megváltozott és felgyorsult, az a sportra is jellemző. Talán kiegyenlítettebb volt a bajnokság, ahogyan a működtetéstől kezdve magáig a sportszakmai részéig az alapok is mások voltak abban a rendszerben.
M.L.: Annak idején nem is volt szerződése az embernek, hanem ha egyszer valahova leigazoltál, akkor utána vagy elengedtek önként, vagy egy évig nem játszottál és csak utána hagyhattad ott a csapatot. Mindenki jól ismerte a másikat, a csapattagok egyben családtagok is voltak. Ez azért a mai felgyorsult sportvilágban annyira már nincs így, pláne mert félévente-évente változnak a klubok keretei. Akkoriban, ha elkezdtél játszani valahol, akkor ott nyolc-tíz évig szinte nem, vagy csak apró változások voltak körülötted.
A tatabányai emberek mennyire voltak jelen a klub életében? Mennyire érezték magukénak a klub sikereit?
K.ZS.: Hihetetlen módon szerettek minket, az akkori sikeres futballcsapat mellett a kézilabdáért is megőrültek. 1976-ban kerültem a klub kötelékébe, és már akkor is remek hangulat volt a meccseken.
Többen zsúfolódtak be a Földi Imre Sportcsarnokba, mint amennyi ép ésszel felfogható lett volna.
Volt olyan mérkőzés, amikor a csarnok bejáratát az akkori rendőrkapitány és a tűzoltóparancsnok együtt zárta be, mondván, hogy ide már többen nem jöhetnek be, mert nem férnének el.
Jó érzés volt Tatabányán kézilabdázni.
Milyen volt a kapcsolatuk mondjuk Földi Imrével, a legendás súlyemelővel? Kijárt az önök meccseire?
K.ZS.: Egyszer-egyszer kint voltak a súlyemelők az európai kupameccseinken és bajnoki döntőinken, de inkább mi jártunk az ő versenyeikre szurkolni nekik. Ettől függetlenül kimondottan jó viszonyunk volt velük, az olimpiai felkészülés időszakában Tatán a válogatott edzőtáborokban sokat izzadtunk együtt a sikerért.
László, valószínű, hogy ön egy megdönthetetlen rekord gazdája azzal, hogy 1984 és 1990 között zsinórban hatszor lett az NB I gólkirálya. Minek volt köszönhető ez a fajta gólérzekenysége?
M.L.: Valaki vagy szeret gólt lőni, vagy nem. Én szerettem. (nevet) Pontosabban először azt szerettem, hogyha nyert a csapat. De egy csapat akkor lesz eredményes, hogyha jó egyéni teljesítmények vannak. Ezeket egy kicsit hiányoljuk a mai rendszerben. Manapság inkább azt vallják, hogy legyen két közel egyenlő sor 14-16 játékossal, akik majd elosztják maguk között a feladatokat.
Régebben sokkal jobban megvolt, hogy kiknek kellett folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, nem lehetett ennyire elosztani, mint ma és nem is feltétlenül akartuk.
Ennek a mentalitásnak egy részét visszahoznám, mert aki jól akar játszani és jó formában van, annak igenis a pályán a helye. Amikor bemondták annak idején, hogy Kontra Zsolt tíz gólt lőtt, akkor szinte mindig nyert a csapat.
Ha két-három játékos az átlagnál jobb teljesítményt nyújtott, akkor mellettük annyit a többiek is biztosan hozzá tudnak tenni, hogy győzelem lesz a vége. Jól akartunk játszani, ez személyesen rám is igaz volt. Ennek az egyik fontos értékmérője nyilvánvalóan a gól.
Zsolt, ön is volt egyszer gólkirály 1980-ban, így ha jól sejtem ön is hasonlóképp gondolkodik erről...
K.ZS.: A játék öröme a gól, az adja a sava borsát a kézilabdázásnak. Viszont az is tény, hogy csak egy jó csapatban tudsz igazán kiteljesedni. Természetesen kellesz hozzá te magad is az adottságaiddal. Zümi képességeit senkinek sem kell bemutatni, magáért beszél, hogy hatszor lett gólkirály, és később a Bundesligában is hasonló teljesítményre volt képes. Azt mondhatom, hogy nem csak itt Tatabányán, de a válogatottban is megadatott nekünk, hogy jó csapatban szerepelhettünk.
M.L.: Ezzel kapcsolatosan legalább ennyire fontos belegondolni még egy dologba.
Az, hogy zsinórban hatszor gólkirály leszel, az azt jelenti, hogy hat évig folyamatosan a pályán voltál. Úgy kell hozzá élni és a napi dolgaid csinálni, hogy vigyázz magadra,
és legyen annyi eszed a pályán is, hogy az egyes helyzetekbe úgy menj bele, hogy még magadra is vigyázz és megúszd sérülés nélkül. Ez fej kérdése is, nem csak genetika.
A Bányász története során négyszer is magyar bajnok lett, de BEK-ben mégis elmaradt az átütő siker. Mi lehet az oka ennek?
K.ZS.: Ez egy nagyon érdekes kérdés.
Akkoriban még nem volt akkora rangja az európai kupáknak, mint a hazai versenysorozatoknak. Elég arra gondolni, hogy 1974-ben, miután a Tatabánya először megnyerte az NB I-et, akkor a válogatott érdekeire hivatkozva nem is engedték meg, hogy elinduljon a BEK-ben, mert nem tartották fontosnak.
A válogatott játékosoknak a nemzeti csapatnál volt elfoglaltságuk. Más világ volt egy más rendszerben, kicsit másképpen engedték a sportolókat versenyezni, mint nyugaton. Más volt akkoriban az értékrend.
M.L.: Ez még kicsit az én időszakom előtt volt, mert néhány év van köztünk, de akkoriban a magyar bajnokság volt az, ami mindent vitt és a hozzá szorosan kapcsolódó válogatott. Az európai kupáknak volt jelentősége, de az itthon uralkodó értékrendet a manapság Németországban látotthoz lehet hasonlítani. Ott a Bundesliga a legfontosabb, hiszen az fedi le az egész országot, az európai kupa pedig a hab a tortán.
Nem is volt annyira nagy presztízse a nemzetközi megméretéseknek és gyakorlata sem volt benne a magyar csapatoknak. Ma már egy Bajnokok Ligája és az Európa-liga is olyan, mintha az NB I-gyel megosztva két bajnokságban játszana párhuzamosan az ember.
Régen csak oda-visszavágós kieséses rendszer volt az európai kupákban, ami jóval kevesebb meccsel járt. Ha pedig szerencsétlen volt az ember, akkor egy párharcból olyan ellenfelet kapott ki, hogy nagyon hamar véget ért számára a szereplés.
K.ZS.: Az európai kupák gyerekcipőben is voltak, és a programjukkal is sokszor ütközött a válogatott felkészülés. Utóbbi nem csak nálunk, de a legtöbb országban prioritást élvezett.
1984 több szempontból is emlékezetes lehet az önök számára. A Bányásszal egymás oldalán nyerték meg a bajnokságot, ugyanakkor a válogatottat a keleti blokk bojkottja miatt egy nagy lehetőségtől fosztották meg. Mennyire fájó emlék az önöknek, hogy politikai okokból nem lehettek ott Los Angeles-i olimpián?
K.ZS.: Nagyon fájó emlék. Még úgy is, hogy én már az 1976-os montreali és az 1980-as moszkvai olimpián is kint lehettem előtte. Több akkori csapattársammal a mai napig vallom, hogy annak a régebbi generációnak, aminek Kovács Péterrel és Kenyeres Józseffel a tagja voltam, óriási lehetőség lett volna arra, hogy dobogóra állhasson.
Hozzátartozik, hogy az olimpián már akkor is könnyebb volt odaérni a legjobbak közé, mint a világbajnokságon. Sajnos nagyon fájó pont ezért, hogy 1984-ben nem adatott meg a lehetőség. Ezt nem lehet pótolni.
M.L.: Én abban a csapatban talán a legfiatalabb lettem volna, amelyik Los Angelesbe készült. Számomra is fájó belegondolni, hogy nem két, hanem három olimpián szerepelhettem volna, ráadásul egy ilyen jó csapatban.
Ott voltak viszont az 1986-os vb-n, ahol a mai napig legjobb eredménynek számító ezüstérem lett az önöké. Megnyert ezüst vagy elveszített aranyérem volt?
K.ZS.: Hál' istennek tényleg jól sikerült az a világbajnokság. Jó társaság gyűlt össze, a régebbiek és a fiatalok jó elegye volt az a keret. Rajtunk kívül már Gyurka Jánosék és Iváncsik Mihályék is benne voltak, egy fiatal ambiciózus edzővel, Mocsai Lajossal, aki fiatalabb volt, mint egyik-másik játékos.
Hihetetlen győzni akarás volt a társaságban, ami jól sült el, nagyot meneteltünk. Nyilván nem volt jó elveszíteni a Jugoszlávia elleni döntőt, de nagyjából három döntőt játszottunk azon a tornán, mielőtt odaértünk az utolsó meccsre.
László, mikor jött a felkérés, hogy a klub elnöke lehet?
M.L.: Igazából nem is valódi felkérés volt. Amikor 2001-ben hazatértem Németországból, akkor ugyan nagyon vékony lábakon állt, de szerencsére még volt kézilabda Tatabányán.
K.ZS.: Igaz, hogy romokban hevert, de volt.
M.L.: Még annak idején Zsolt mellett Kanyó Antal afféle mindenesként tartotta fent a csapatot.
K.ZS.: Miután Zümi hazatért Németországból, a dunaújvárosi kitérője után az ő alapgondolata volt, hogy csinálni kéne Tatabányán valami komoly kézilabdacsapatot. Páran itt éltünk már akkor is a városban, de egy eléggé romokban heverő csapat volt. Laci volt az, aki azt mondta, hogy jó lenne ezen „komolyítani", amin azonnal el is kezdett dolgozni. Egy ideje már látjuk az eredményét annak, ami akkor az irányításával elindult.
Mit tart a legnagyobb sikernek azóta, amióta átvette az elnöki pozíciót?
M.L.:
Nem is egy konkrét eseményhez kötném, hanem az elmúlt hét-nyolc évet emelném ki. Az előző két szezonban ugyan kicsit döcögősen ment a szekér, de mégis kialakult egy olyan stabil klub, ami most már elég hosszú idő óta a meghatározó két kirakatcsapat, a Veszprém és a Szeged mögött ott tud lenni.
Nagyon sokszor velünk kezdik a felsorolást ez után a két klub után, és ezt egy nagyon komoly eredménynek tartom.
Hogyan sikerül(he)t kilábalni abból a pénzügyi válságból, amiben a hírek szerint voltak?
M.L.: Nem is tudjuk, hogyan éltük túl. (nevet) Itt mindenki a klubért dolgozik, a csapatért. Talán emiatt is van, hogy amikor már majdnem azt hittük, hogy nincs tovább, mindig odaállt mögénk valaki. Az a stabilitás, ami körülöttünk mindig megszokott volt az elmúlt két évet leszámítva, az pont az egyik legnagyobb értékünk. Szerencsére sokan gondolják úgy errefelé, hogy az nem lehet, hogy Tatabányán nincsen jó kézilabda.
Megépült az új aréna, mennyit adhat ez a klub fejlődéséhez?
M.L.: Ez egy teljesen más dimenzió, ami sokkal jobb lehetőségeket rejteget magában, mint amiben eddig voltunk. Egyre többen voltak úgy, hogy a régi csarnokunkba az ott uralkodó körülmények miatt nem járnak ki.
Ezzel szemben itt 6000 nézőig mindenkit ki tudunk szolgálni, végre mi is tudunk nyújtani egy mai kornak megfelelő fantasztikus meccsélményt a nézőknek, akik még intenzívebben kezdenek mellénk állni.
Mindenki lehet a csapat szponzora, akár már egy 1500 forintos belépőjegy megvásárlásával is támogatni lehet az egyesületet. Mindenkinek a saját lehetőségei szerint tudunk nyújtani valamit, ami miatt érdemes minket támogatni.
Óriási lehetőségeket nyit ez a csarnok. Már csak kívülről is, ha valaki idejön, azt mondhatja, hogy ide érdemes bejönni. Aki pedig bejött, tudomásunk szerint mindenki úgy ment haza, hogy ide érdemes még visszatérnie.
Milyen átalakulások jönnek a nyáron? Mi lenne a következő szint, amit el szeretnének érni a klubbal?
M.L.: Ugyan az elmúlt két évbe egy kicsit mindenki belefáradt, ami a teljesítményünkre is kihatással volt, de a nyári felfrissülés nagyon sokat dobhat a csapaton. Az, amit most elveszítettünk, hogy a nagyok mögé egyből odasoroltak bennünket, oda szeretnénk visszajutni.
A harmadik helyért reálisan tudunk küzdeni, és szeretnénk a nagyokkal jó és szoros meccseket játszani, sőt Tatabányán zavarba is hozni őket. Ha ez sikerül, akkor az Európa-ligában lehet felfelé mozgásterünk, nagyon szeretnénk ott a négyes döntőbe jutni.