Mizsér sajtóhibának köszönheti becenevét

Rovatunkban olyan olimpiai, világ és Európa-bajnoki érmes, illetve helyezett sportolókat szólaltatunk meg, akikről rég hallottunk, és talán az utóbbi időben méltánytalanul keveset olvashattunk róluk. E heti interjúalanyunk Mizsér Attila öttusázó, aki 1988-ban Szöulban olimpiai bajnok lett, és sportpályafutása során számtalan aranyérmet nyert még, hiszen öt alkalommal állhatott dobogóra a világbajnokságokon, és kétszer hallgathatta a magyar himnuszt Európa-bajnokságokon. A volt  kiváló sportoló napjainkban egy teljesen más pályán igyekszik helytállni.

- Egy bankban dolgozom üzletvezetőként, a vállalatok árfolyam- és kockázatviselésében nyújtok segítséget az ügyfeleink részére.

- Hogyan került erre a területre?
- Egy szomszédom még évekkel megkérdezte, hogy lenne-e kedvem kipróbálni magam a banki szférában, és miután abban az időben szerettem volna befejezni az öttusát, belevágtam. Kezdetben napi hat órát dolgoztam, és tanulgattam a rendszert, aztán fokozatosan egyre többet vállaltam magamra.

- Amikor búcsút intett az öttusának, új sportágba kóstolt: a sportlövészetbe. Többszörös aranyérmesnek vallhatja magát sportlövőként is. Nem okozott gondot, hogy a sportot összeegyeztesse a munkájával?

- Azok az aranyérmek csapatbajnoki címek voltak, és a győzelmeket többek között Papanitz Zoltánnak és Karacs Zsoltnak köszönhettük. Az összeegyeztetés nem okozott problémát, mert az edzéseken nem volt kötelező mindennap megjelennem, így munkahelyemen is helyt tudtam állni. Idővel aztán maradt csak a munkahely, és ha jól emlékszem, talán a 2003-as magyar bajnokságon indultam utoljára versenyen.

- A lövészet volt öttusában a kedvenc száma?
- Eleinte igen, aztán a lovaglás átvette a helyét. A lövészet egy idő után unalmassá vált a számomra, annak ellenére, hogy jó lövőnek számítottam. A lovaglás viszont igazi kihívás volt. Sajnos, mostanában évente csak kétszer-háromszor nyílik alkalmam arra, hogy elmenjek lovagolni. Túlságosan időigényes, én pedig inkább a családomnak szentelem ezt az időd, a gyerekeimmel foglalkozom.

- Meglepődtem, amikor a lovaglást említette, hiszen az öttusázók egyik rémálma, amikor a versenyeken rossz lovat sorsolnak nekik.
- Ez igaz, de az embernek a ló iránt szeretetét mindez nem befolyásolhatja. Ha egyszer megkedveli az állatot, akkor is szeretni fogja, ha az olykor ledobja magáról.

A szöuli aranycsapat: Török Ferenc, Martinek János, Mizsér Attila, Fábián László

- Miként kapta a klasszikus "Rizsa" becenevét?
- Egy sajtóhibának köszönhetem. 12 éves lehettem, amikor a sportsajtóban megjelent a hétvége eredménysora, és a Mizsér nevet, nem tudom, miért, Rizsának írta a tudósító. Ez a csapattársaknak rendkívül tetszett, és rám ragadt a név. Sokan azt hiszik, azért hívnak így, mert nagy dumás vagyok, pedig ennek pont az ellenkezője az igaz.

- A nyolcvanas években ismerhette meg a nevét az egész ország, hiszen a Fábián, Martinek, Mizsér trió sikert sikerre halmozott. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?
- Nagyon jó időszaka és meghatározó része volt az életemnek, de kijelenthetem, hogy mindannyian így vélekedünk abból a csapatból. Nemcsak a sikerek kovácsoltak minket össze, hanem az a szeretet, amelyet az emberektől kaptunk. Eszembe jut az 1989-es budapesti világbajnokság, amikor úgy futottunk, hogy a szurkolók élő falat álltak mellettünk.

- Melyik versenyek emlékszik a legszívesebben?
- A sort a melbourne-i világbajnoksággal nyitom, ahol egyéni világbajnok lettem úgy, hogy futás közben a sárba tapadt az egyik cipőm, és így kellett végigfutnom a verseny fél távját, végül nyertem. Ami talán még nagyobb élmény volt számomra, hogy Moulins-ben a lovaglás után az utolsó helyen állt a csapatunk, ami egy magyar öttusaválogatottól nem volt megszokott. Ebből a vert helyzetből sikerült felállnunk, és megnyertük a világbajnokságot. Katartikus élmény volt. Az 1988-as olimpiát is ide sorolom és a már említett hazai világbajnokságot is.

- Mi volt a titka az önök hármasának, túl azon, hogy mindannyian kiváló sportolók voltak?
- Az öttusa egyéni sportág. Egészen különböző figurák voltunk, és igazán mély barátság nem alakult ki közöttünk. Potenciálisan mindegyikünk nyerő egyéniség volt, és a rivalizálás akarva-akaratlanul megvolt köztünk, ami mindig jobb és jobb eredmény elérésére sarkallt bennünket. Tiszteltük és becsültük a másikat, és ha valaki verseny közben mélyponton volt, például én vívásban, akkor Joel (Fábián László) és Jani (Martinek János) biztosan odajöttek hozzám, és biztattak, de ez fordítva is így történt. Ezért volt remek a csapatunk.

- A pályafutása végén nem gondolt arra, hogy edző legyen?
- Gondoltam rá, de elvetettem. Amikor jött a banki lehetőség, és már mindhárom gyermekem megszületett, akkor a kiszámíthatóság került előtérbe és a család. Ha edzőnek állok, folytatódott volna tovább a sportéletem, edzőtáborok, versenyek, és sehol egy szabad hétvége.

Tomka Tivadar