Richard Douglas Fosbury 1947. március 6-án született az Oregon állambeli Portlandben. A medfordi középiskolában kezdett magasugrással foglalkozni, de túl bonyolultnak találta az addigi stílusokat. Egy újfajta megoldáson gondolkodott, s végül továbbfejlesztette a flop-technikát. (Érdekesség, hogy nem ő találta ki, egy 1963-as fénykép tanúsága szerint Bruce Quande már így próbált átjutni a lécen.)
Ennek lényege, hogy köríven futott neki, felugráskor háttal fordult a lécnek a levegőben, és a hátával érkezett le a szivacsra.
"Amikor sportolni kezdtem, én is az ollózó technikát választottam, amely egyszerűnek, de elavultnak tűnt. 1963-ban, 16 évesen is így ugrottam, amikor középiskolai tanárom felvázolta ennek előnytelen oldalát, s azt javasolta, ha sikereket akarok elérni, változtatnom kell. Kipróbáltam a hasmánt stílust, de szörnyű eredményeket értem el, ez elkedvetlenített" - emlékezett vissza Fosbury.
"Egy délután aztán nagyot gondoltam, s visszatértem a régi jól bevált stílushoz, s egy oregoni versenyen így döntöttem meg egyéni csúcsomat, ami akkor 163 cm volt. Próbáltam még magasabbra jutni, s teljesen véletlenül jöttem rá arra, hogy a lécnek háttal ugorva még jobb lehetek. Egy délutánomba került, hogy az új technikát kidolgozzam, így 15 centivel nagyobbat ugrottam. Megszületett a flop."
"Tudtam, hogy valami különlegeset alkottam. A vetélytársak ügyet sem vetettek rám, hiszen nem tartoztam az élmezőnybe, én viszont folyamatosan tökéletesítettem a technikámat. Már kanyarban futottam a szőnyeg felé, be tudtam húzni a vállamat, csak az erőnlétemen kellett javítani, ehhez pedig az oregoni egyetemen edzőmtől, Bernie Wagnertől kaptam segítséget."
Az Oregon State University hallgatójaként 1968-ban már az új technikával lett egyetemi bajnok, majd a mexikóvárosi olimpián 224 centit ugorva meglepetésre elhozta az aranyérmet is.
"1968-ban elindultam az olimpiai válogatón, s bár akkor már a világ első hat magasugrója közé tartoztam, még csak nem is álmodtam az aranyéremről. Úgy éreztem, a döntőbe jutás már nagy dolog lenne. Mexikóvárosban viszont minden sikerült, 224 centiig nem rontottam ugrást, s amikor harmadszorra átvittem a lécet ezen a magasságon, már őrjöngött a közönség. Én voltam a mezőnyben az egyetlen, aki így ugrott, s én győztem. Hihetetlen fogadtatásban volt részem az olimpia után, szülővárosomban, Medfordban konfettiesővel fogadott a tömeg, meghívást kaptam a Johnny Carson-show-ba is."
Bár az akkori világcsúcsot 228 cm-rel a szovjet Valerij Brumel tartotta (azaz Fosbury nem tudta megdönteni), a technika rohamléptekkel terjedt el. Az 1980-as moszkvai játékok 16 döntőbe jutott versenyzője közül 13 már ezt alkalmazta.
"Az olimpia után visszatértem az egyetemre, büszke voltam arra, hogy a családomban én lehettem az első diplomás. A versenyszellem már nem hajtott, próbáltam ugyan kijutni az 1972-es játékokra, de már nem volt bennem tűz. 1977-ben megalapítottam saját cégemet Idahóban, emellett immáron egy évtizede gyerekeknek tartok atlétikai tábort Maine-ben"
A mérnök végzettségű atléta aktív pályafutása befejezése után sem szakadt el a sporttól, legutóbb 2007 októberében kapott komoly megbízást: Schmitt Pál után ő lett az Olimpikonok Világszövetségének (WOA) új elnöke.
"Nem lehet más a tervem és feladatom, mint képviselni a világ olimpikonjait. A szervezet jelmondata: Aki egyszer olimpikon, mindig olimpikon marad. Ezen csak akkor kell elgondolkodnunk, amikor csalással találkozunk. Fontos kérdés, hogy a jelmondat akkor is érvényben marad-e a vétkes sportolóval kapcsolatban. Már az ókori olimpiákon megbüntették a vétkes sportolókat, a kor követelményeinek megfelelően most is ezt kell tenni" - nyilatkozta Fosbury a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség magazinjában, hozzátéve, hisz az olimpiai mozgalomban, abban, hogy a sportolók elutasítják a doppingolást, s betartják a szabályokat.