Többször megjártam a poklot a ringben - videózás Erdei Zsolttal

Volt olyan meccse, amikor már leengedte a kezét, hogy inkább üssék ki, mégis megőrizte a veretlenségét Erdei Zsolt, aki harminchét évesen keményebben edz, mint valaha. Arra készül, hogy szilveszterkor, talán az utolsó mérkőzésén harmadszor is profi világbajnok legyen, ehhez azonban le kell győznie a bivalyerős Tavoris Cloudot. Miközben belenéztünk néhány emlékezetes mérkőzésbe, elmesélte, milyen érzés átélni egy KO-t, és hogyan fogadja, amikor Kovács István a tévében kritizálja a teljesítményét.

"Eléggé kivagyok, nemrég lett vége az erőnléti edzésnek. Ez most úgy néz ki, hogy egy percen keresztül például fekvőtámaszt nyomsz, aztán jön egy másik feladat újabb egy percig, aztán a következő, négy percig folyamatosan melózol, amitől kialakul némi oxigénadósság egy idő után. Ez erősítésnél egy kicsit szokatlan" - kezdi Erdei Zsolt, délelőtt negyed tizenegykor, talán az utolsó felkészülése helyszínének választott szálloda kávézójában.

"Pedig már közel egy éve készülök így, Klink Zoltán edzésterve alapján, merőben más ez, mint amit korábban csináltam. De én akartam váltani, mert régebben mindig úgy éreztem, hogy maradt bennem még valami, talán ezek a módszerek kihozzák belőlem, ami eddig nem tudott kijönni."

- Mindenesetre a legutóbbi, júniusi meccsén olyan szálkásnak tűnt, mint már nagyon régen nem, és láthatóan a kondíciójával sem volt probléma, ami azért nem mindig volt így a múltban.
- Igen, csak hát az embernek nem harminchét évesen kellene a legtöbbet edzenie. Világ életemben sokat melóztam, de ez most mindenen túlmegy. Most, hogy ilyen "vén trotty" lettem, mintha többet edzenék, mint húszévesen. Persze lehet, hogy csak a korom miatt érzem így.

- A jó kondira talán sohasem volt akkora szüksége, mint amikor 2009 novemberében félnehézsúlyú létére egy kategóriával feljebb, cirkálósúlyban világbajnok lett Giacobbe Fragomeni legyőzésével. Gyakran meg szokta nézni a saját meccseit?

- Előfordul, néha nagy szükségem van rá, hogy erőt merítsek valamiből, és az ilyen élményekből lehet. Most is, ahogy nézem ezeket a képeket, érzem, ahogy doppingolnak.

- Gondolta volna, hogy két évet kell majd várnia a következő címmeccsig?
- Nem, mert én akkor azt hittem, hogy az az utolsó meccsem, nem számítottam rá, hogy valaha még bokszkesztyűt fogok húzni. Akkor már tudtam, hogy az Universum nem fog tudni olyan meccset biztosítani, amely méltó lenne a számomra, én pedig világossá tettem, hogy ha fel is megyek cirkálósúlyba, biztosan csak azt az egy meccset vállalom, mert egészségesen szeretnék visszavonulni. Az gondoltam, megteszem, amit tudok, világbajnok leszek vagy nem, én abbahagyom. Aztán mégsem így történt, mert egyszer csak kinyílt előttem egy kapu, és kár lett volna kihagyni, hogy kipróbáljam magam Amerikában.

- A legnagyobb elismerést eddig mégis a Fragomeni elleni győzelem hozta meg. Tényleg ez volt a legjobb meccse?
- A legjobb semmiképpen, de az egyik legkeményebb. Itt is olyan poklokat jártam meg, amiből ha csak egyszer az életben sikerül győztesen kijönni, arra már büszke lehet az ember. Több ilyen meccsem is volt, például a Mehdi Sahnoune elleni csata, amikor törött bordával bokszoltam. A negyedik menettől kezdtem teljesen elfogyni, az ötödikben már végem volt, a hatodikban pedig azt gondoltam: ezt biztosan nem fogom tudni végigcsinálni. Úgy voltam vele, hogy szándékosan lefeküdni nem fogok, feladni nem fogom, úgyhogy inkább leteszem a kezem, és hagyom, hogy kiüssön. Le is engedtem a kezem, odadugtam a fejemet, és vártam a KO-t. Ütött is az ellenfél, ám akkor közbelépett a szervezet védekező mechanizmusa, amit nem tudtam irányítani, és elhúztam a fejemet. Aztán Sahnoune megint ütött, és megint elhúztam, miközben azt mondtam magamban, a fene egye meg, már ez se megy, akkor harcoljunk. Valahogy aztán átlendültem a holtponton, bár meccs közben ezt egyáltalán nem éreztem így, de a felvételek később azt mutatták, hogy igenis kikeveredtem belőle, és a 12. menetben tudtam egy olyan finist csinálni, amiben tényleg nem reménykedtem. Ezek az élmények utólag már összefolynak, de hasonló pokoljárást éltem át Fragomeni ellen is.

A teljes Sahnoune elleni meccsért ide kattintson!

- Melyik világbajnoki cím a kedvesebb: a cirkálósúlyú, vagy amit először nyert meg 2004-ben, Julio Cesar Gonzalez ellen?
- A Gonzalez elleni, ott nem volt mit veszítenem, ezért halálos nyugalommal léptem a ringbe. Meg is nyertem, ráadásul egy taktikailag nagyon jól felépített boksszal, technikai szempontból is életem egyik legnagyobb mérkőzése volt. Bár amikor megnézem a meccset, azért látom, hogy mit lehetett volna jobban csinálni. A mai Erdei Zsolt már másképp venné ezt az akadályt azt hiszem.

- Hogyan?
- Egyszer-kétszer, mintha kevesebbet csináltam volna a kelleténél, de végül is lehet, hogy nem is kellett több, talán abban a helyzetben ez így volt tökéletes.

- Sokat rágódik a meccsek után azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnia?
- Nem mondanám, hogy rágódós vagyok, inkább iszonyú kritikus, meglátom azonnal a hibákat, hogy mit és hogyan kellett volna még tennem. Nézem a felvételt, és mindig az van bennem, hogy "na most üss, most üss!", aztán, ha nem jön, akkor "bassza meg, hát ott kellett volna, miért hagytam ki ezt a lehetőséget?" Ugyanakkor, ha most kerülnék abba a szituációba, valószínűleg most is kihagynám, mert azt már nem tudom felidézni, ami éppen akkor lezajlott bennem. Azért sem szoktam a meccseket egyből visszanézni, mert el kell telnie egy-két hónapnak, hogy letisztuljon kicsit az egész.

- A következő két bunyós, gondolom, ismerős lesz. Az imént emlegetett Gonzalez és a szilveszteri ellenfél, Tavoris Cloud meccse 2008-ból. Nézzük meg csak az első menetet, az is elég sokat elmond Cloud stílusáról.

- Láttam a meccset, Gonzalez nagyon kiszámítható volt. Cloud egy nagyon erős, rakkolós, agilis fiú, aki próbálja kihasználni a fizikai erejét, egyszerűen fel akarja őrölni az ellenfelet.

- Gyakorlatilag nem is készít elő, folyamatosan ezeket az óriási horgokat üti, mintha az elejétől fogva arra menne, hogy egyetlen ütéssel befejezze.
- De érdemes megnézni, milyen luftokat is üt közben, és milyen lassúak a balhorgai. Mondjuk, ha valaki jó ütemben üt, akkor lényegtelen is, hogy mennyire gyors, akkor a lassú ütés is be tud találni. Gonzaleznek az a rossz ebben az egészben, hogy neki is hasonló a stílusa, megy és üt folyamatosan, de igazából borzalmasan lassú, sokkal lassabb, mint amikor ellenem bunyózott, pedig már akkor sem volt villámgyors. Cloud fizikumával nem tudta felvenni a versenyt, és nem is volt felkészülve rá, hogy nem ő fog irányítani, a saját stílusával verték meg. Az biztos, hogy én nem fogok így leállni Clouddal.

- Fel lehet arra készülni lélekben, hogy ha valaki a meccs elején ekkora hátrányba kerül, akkor azt hogyan vészelje át? Sok sportolónak pszichológus segít abban, hogy ne zökkenjen ki akkor sem, ha nem úgy áll egy meccs, mint ahogy azt eltervezte. Működhet ez a bokszban is?
- Én nem készülök tudatosan erre a helyzetre. Azt azonban tudni kell, hogy ha az első menetet nagyon megnyomja valaki, de nem sikerül kiütéssel befejeznie, akkor az belőle általában több energiát vesz ki, mint az ellenfeléből. Ráadásul elég demoralizáló is. Úgyhogy a látszat néha csal, hiába nyeri meg valaki nagyon fölényesen az első menetet, könnyen el is pukkanhat benne. A negyedik meccsemen egy Henry Mobio Besse nevű elefántcsparti sráccal bokszoltam, az első menetben odaálltam, és úgy ütöttem, mint a géppuska, de a gyerek egyszerűen nem ment le. Úgy elfáradtam, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Aztán a negyedik menetben szerencsére egy jól helyezett ütéssel sikerült befejezni a meccset, de nagyon kell vigyázni ezzel a hirigelős kezdéssel, mert ha nem jön be, akkor jól kifárasztottad magad, és ott van még előtted tizenegy menet.

A képgalériáért ide kattintson!

- Ha valóban drámai a helyzet, mennyire lehet két menet között kiheverni az addigiakat?
- Ha az ember jól felkészült, és megfelelő fizikai állapotban van, akkor az egy perc nagyon sokat számíthat, sokat lehet pihenni közben. Vannak kivételes tehetségek, akik 12 meneten keresztül képesek menni előre, és ütni-vágni közben. Én sajnos nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges.

- Cloud nagy KO-királynak számít, huszonhárom meccsből tizenkilencet nyert kiütéssel. Mennyire építi az ember önbizalmát egy ilyen statisztika, illetve mennyire kelt félelmet az ellenfelében?
- Ez abszolút szubjektív, engem nem igazán érdekel. Az, hogy valaki veretlen, sokkal többet számít, mint hogy hány kiütése van. Persze le lehet vonni belőle, hogy ez egy erős fiú, aki jó nagyokat üt, vagyis figyelni kell a védekezésre, de hát a védekezésre mindig figyelni kell. Az is tud kiütéssel nyerni, akire amúgy nem jellemző a sok KO, hiszen ha pontosan találja el az ellenfelet, akkor nem kell nagy ütés ahhoz, hogy a padlóra küldje. Úgyhogy számomra a KO-kvóta nem jelent semmit.

- Ez a kiütés, gondolom, ismerős.

- Persze, azon a gálán volt, amelyen Onyango ellen bokszoltam. Ez iszonyú. Az a helyzet, hogy KO-ra sosem készül az ember. Van persze a technikai KO, amikor az ember egyszerűen lesarabolja az ellenfelet, és addig üti, amíg a bíró szét nem szedi őket, de egy klasszikus KO csak úgy kipattan az ember kezéből. Abból nem lesz KO, hogy teljesen befeszült izmokkal le akarom szakítani az ellenfél fejét. Ez csak könnyedén, laza izomzattal megy, olyannak kell lennie, mint az ostorcsapásnak, mindig csak a végét rántod meg. Az utolsó két centi a lényeg. Ezek az ütések maguktól jönnek, nem lehet rájuk felkészülni, a sok-sok éves gyakorlás következménye lehet, mint ahogy Martinez is tempóból megütötte az ellenfelét, aki teljesen védtelen volt. El akarta találni persze, de nem gondolt arra, hogy ezzel most kiüti, szerintem számára is meglepetés volt, hogy ilyen jól sikerült. Nekem rengetegszer volt ilyen, még amatőr koromban is, hogy hoppá, mit keres a kötelek között az ellenfél?

- Ha jól tudom, amatőrként szenvedő félként is volt KO-élménye.
- Egyszerűen beleszaladtam egy jobbegyenesbe, arra emlékszem, hogy a fejemet bevágtam a padlóba, és onnantól kezdve nem bírtam megmozdulni. Ez nem egy fájdalmas dolog, egyszerűen kihúzzák alólad a talajt.

- Felfogja ilyenkor az ember, hogy mi történt vele, és mi folyik körülötte?
- Ez is teljesen egyéni, én például minden pillanatra emlékeztem, arra is, hogy egy csukafejest ugrottam a padlóba, a fejem ért először talajt, aztán ráestem a kezemre, sötét volt, és egy gongszó szólt a fejemben. Ki akartam venni a bal kezemet magam alól, de valahogy a karom nem követte az agyam utasítását. Mindez nagyon gyorsan zajlott le, mert öt-hat másodperc múlva már meghallottam, ahogyan morajlik a közönség. Ez Törökországban történt, és egy török fiú ütött ki, háromezer ember ünnepelt. Ekkor már képes voltam kihúzni a kezemet magam alól, de a bíró nagyon megijedt, úgyhogy tudtam, hogy már nem érdemes vele foglalkozni, úgyis vége a meccsnek. Ki is vettem a fogvédőmet, akkor már teljesen magamnál voltam. De vannak olyan bunyósok, akik gyakorlatilag ki vannak ütve, és mégis állva maradnak. Összevissza teszik a lábukat, még az is lehet, hogy kibírják állva az egész meccset, de később nem emlékeznek rá, egyszerűen kimarad az életükből pár másodperc. Sőt, láttam már olyat is, hogy valaki a meccs után arra sem emlékezett, hogy nyert vagy veszített.

- Folytassuk egy másik, igencsak emlékezetes KO-val. Ezt azért vettem ide, mert a magyar rajongók többsége néhány hazai ökölvívón keresztül ismerkedett meg közelebbről a profi boksszal, és mintha ezen 2001-es meccsen döbbent volna rá, hogy itt akár ez is megtörténhet.

http://www.youtube.com/embed/8r15l_OjmEQ

- Kokó valóban úgy volt elkönyvelve, hogy ő verhetetlen. Még én is így gondoltam rá, pedig én tisztában voltam vele, hogy ebben a sportban azért benne vannak a váratlanul nagy pofonok, pont ezen a gálán én is csináltam egy hátrabukfencet. De ami Kokóval történt, arra az égvilágon senki nem számított, én is úgy éltem meg, mint a többi magyar ember, tragédia volt. Pedig senki sem verhetetlen, és Kokó sajnos beleszaladt abba a jobbegyenesbe, amitől először a földre került. Az már meghatározta a továbbiakat, ott már lehet látni, hogy nem tiszta a szeme. És akkor jön az az iszonyatos balhorog, amiből aztán végképp nem tért magához, ahogy Öcsi bácsi is folyamatosan mondja, innen egyszerűen nem lett volna szabad tovább engedni a mérkőzést. Na, ez egy klasszikus kiütés volt, és hogy Kokó innen még fel tudott állni, az valami hihetetlen akaraterőre utal. Az előző videón Williams szinte ugyanilyet kapott, és meg sem mozdult többet. Normális embert ilyenkor simán kiszámolnak, Kokónak viszont olyan lelke van, hogy képes volt odatipegni a sarokba, sőt, a hatodik menetre is bement, aminek aztán semmi értelme nem volt. De neki meg kellett tennie, mert ő egy harcos, és ha edzője azt mondta volna, hogy nem, ő akkor is kitartott volna mellette, hogy de igen, visszamegyek, mert egy harcosnak a csatában kell elesni.

- Úgy tudni, a mai napig jó barátságban vannak. Nem okozott még feszültséget önök között, hogy Kovács többször is szakértőként elemzi a mérkőzéseit? Az Onyango elleni meccs után például sok fórumozó megharagudott rá, amiért kritikusan beszélt a teljesítményéről.
- Van már olyan kapcsolat közöttünk, hogy ez ne legyen gond. Ő szakkommentátorként abszolút objektíven nézi a meccset, a legtöbb emberrel szemben el tud vonatkoztatni a személyes érzésektől. Azt hiszem, jó ez így, mert a néző a szakkommentátortól azt várja el, hogy mondja el a véleményét a szakmáról, és nem azt, hogy az érzéseiről beszéljen. Én is direkt megnéztem ezt a közvetítést, mert sokan mondták nekem a meccs után, milyen szemét volt a Kokó, de szerintem jól elemezte a meccset. Nem mint egy barát, hanem mint egy szakértő. Talán lehetett volna finomítani, de megfelelt a valóságnak, amit elmondott. Ő mindig egyenesen közli a véleményét, ami miatt sokan nem szeretik. Ha valakinek büdös a szája, ő azt megmondja neki, én meg inkább odébb húzódok, vagy megkínálom egy rágóval. Ő ilyen, és nekem nincsen semmi bajom ezzel. Kokó egész életemben a mentorom volt, bizonyos szempontokból túlszárnyaltam őt, bizonyos szempontokból soha nem fogom őt túlszárnyalni. Nekem még mindig nagyon fontos az ő véleménye, bár nem mindig értek vele egyet. Én sokkal érzelmesebb vagyok, nem tudom olyan hidegen és tisztán látni a dolgokat, ahogy ő. Ezért irigylem is őt, mert sokszor nekem is szükségem lenne erre a tisztánlátásra, én mégis inkább az érzelmeimre hagyatkozom, és elég gyakran rosszul döntök.

- Ha már az érzelmeknél tartunk, úgy tudom, van egy erős vonzódása a Rocky-filmekhez. Bár az igazi bokszhoz nyilván nem sok közük van, de mégis, vissza tudnak ezek a jelenetek adni valamit abból, ami a ringben történik?

- A belső harcokat, az érzelmeket nagyon jól visszaadja. Ugyanilyen hullámhegyeket és hullámvölgyeket lehet megélni egy meccsen. Meg aztán ahogy Rocky bevág az ellenfelének, ahogy üti a balegyenest, és vicsorog közben. Annyira jól meg van csinálva ez a film! Nem maga a boksz része, az csak táncelőadás, hanem ami közben történik.

- A másik, amiért sokan oda vannak a Rockyért, az a felkészülésének a romantikája, ahogy arra a lelkesítő zenére végzi a különféle önsanyargató gyakorlatait. Tényleg lehet ilyen felemelő élmény egy edzés, vagy valójában nem szól másról, mint kőkemény szenvedésről?
- El lehet kapni ezt a hangulatot, és irtó motiváló, ha az ember a Rocky zenéjét hallgatja, sokkal jobban megy tőle az edzés. Nemcsak azért, mert piszok jó a zene, hanem mert lejátszódnak közben bennem ezek a képsorok, ez a küzdés, az elszántság. Ez a film olyan érzéseket mozgat meg, hogy az ember egyszerűen új erőre kap tőle.

- Ez a jelenet is inkább filmre való, de a várva várt Hopkins-Dawson meccs fejeződött be így a második menetben. Nemcsak maga a meccs volt botrányos, a két fél azóta útszéli stílusban pocskondiázza egymást a médián keresztül. Korábban mindkettőjük a célkeresztjében volt, de a történtek fényében talán nem is baj, hogy nem került össze velük.

- Ez szerintem egy mesterségesen szított konfliktus, olyan műbalhé, aminek aztán az lett a következménye, hogy valóban megutálták egymást, annyira bebeszélték maguknak. Ez a végkimenetel is azt mutatja, hogy óriási volt a feszültség közöttük, mert az, hogy valaki így elveszítse a fejét, hogy felkapja és eldobja a másikat, az nem teljesen normális. Aztán persze lehet azon vitatkozni, hogy Hopkins valóban megsérült-e, vagy csak eljátszotta.

- Ön szerint?
- Fogalmam sincs. Az orvosi szakvélemény azt mondja, hogy megsérült, de ezt kívülről nem lehet megítélni. Azt azonban egyértelműen elítélem, hogy valaki a ringben ilyen gusztusztalanul viselkedjen, ez számomra elfogadhatatlan.

- Hopkins a napokban önről is nyilatkozott, nagyon jó és ravasz bunyósnak nevezte. Helytállónak tartja a jellemzését?
- Ravasznak mindenképpen ravasz vagyok. Beképzeltség nélkül mondhatom, hogy én szinte mindent tudok a bunyóról. A boksz nekem 27 éve az életem, nagyon megtanultam, nemcsak a technikát és az ütéseket, hanem hogy az ember mit, miért, hogyan csinál a szorítóban. Ezért nevezhetett ravasznak, meg talán a korom miatt is. Amikor találkoztunk Atlantic Cityben, megkérdezte, hány éves vagyok. Mondtam neki, hogy harminchét, mire kijelentette, hogy mindenki barát, aki harminc fölött van. Nekem ő egy kellemes meglepetés volt, a nagy balhéi ellenére egy igazi úriember, ezek a showelemek, meg ez a hóhérmaszk csak álca nála.

- Sokáig őt emlegette afféle álomellenfélként, de biztos, hogy annyira jó lett volna egy ilyen párosítás? Hopkins rakkolós is, technikás is, valahogy mégis nagyon sok unalmas meccse volt.
- Neki nincs igazi stílusa, illetve bármilyen stílusba bele tud bújni. Az a bunyós, aki mindent tud a bokszról. Mindent meg tud csinálni, ha kell verekszik, ha kell, elmozog, ha kell, gusztustalankodik. Az ő stílusa megfoghatatlan, mert minden ellenfél ellen más harcmodort választ.

- Hopkins ma már legendának számít, a világ legjobb bokszolójának viszont szinte egyöntetűen Manny Pacquiaót tartják manapság. Egyetért ezzel?

- Igen, egyértelműen. El kell ismerni, ő most egyszerűen legyőzhetetlen. Ha valaki ennyi súlycsoportot megjár, és ennyi mindent megnyer, akkor csak kiválasztott lehet. Ilyen ember csak egy születik évszázadonként.

- Végezetül nézzünk meg egy igazi klasszikust a születésének évéből, Ali-Foreman, 1974.

- Több párhuzamot is lehet találni a Cloud elleni meccsel. Ali jóval idősebb volt a világbajnok Foremannél, ő volt technikásabb, de az esélytelenebb is, Foreman pedig bivalyerős volt, aki általában már a meccs elején kiütötte az ellenfeleit. Ali állítólag tudatosan engedte közel nyolc meneten keresztül gyepálni magát, kivárva a megfelelő pillanatot, amíg egy pontos kombinációval leterítheti a világbajnokot. Létezik, hogy valaki ennyire tudatosan valóra váltson egy ilyen stratégiát?
- Igen, de az biztos, hogy Ali órási kockázatot vállalt azzal, hogy ezt így végigcsinálta. Létezik ilyen taktika, hogy valaki egyetlen alkalomra vár, de iszonyú rizikós nyolc meneten keresztül üttetni magad, mert nem mindig jön el az az alkalom. Ali itt mindent egy lapra tett fel. Állítólag nagyon nagy hőség volt, Foremannek ugye nem voltak hosszú meccsei, és Ali sarkában észrevették, hogy már nem is izzad, annyira kiadott magából mindent. Az egyik verzió szerint Ali csak erre várt, lehet, hogy tényleg ez volt a taktikája, de az is lehet, hogy egyszerűen csak így jött ki neki. Nem vagyok benne biztos, hogy eleve így találta ki az egészet, utólag persze már bármit lehet mondani. Ha tényleg taktika volt, akkor nagyon szépen bejött neki.

- Ön is szokott készülni ilyen furfangos stratégiával? Meg lehet egyáltalán taktikával nyerni egy meccset, ha egyébként jobb az ellenfél?
- Lehet, de én nem szeretek ennyit kockáztatni, nem szeretem direkt üttetni magam, még ha nagyrészt ki is védem az ütéseket. Vannak persze menetek, amikor az ember kivesz egy kis szünetet, olyankor hagyom, hogy inkább az ellenfél üssön, és meg elmozgok inkább, de én ezt az Ali-féle taktikát nem vállalnám be, valószínűleg alkalmatlan lennék rá. Annyira félek veszíteni, hogy inkább az elejétől fogva próbálom megnyerni a meccset.