A részletekkel igazán nem szeretném untatni az olvasót, de a világbajnokság előtt fél évvel, azaz 2016 augusztusában már nem lehetett szállást foglalni a finn fővárostól 100 kilométerre fekvő kisvárosban. Lahtira kitették a megtelt táblát, így aztán két nappal ezelőtt egy Helsinkiből induló távolsági busszal érkeztem a helyszínre.
Már az is sokatmondó adat volt, hogy a járműre elővételben 2 euróért lehetett megvenni a menetjegyet.
Persze csak akkor, ha az ember résen volt, és 90 nappal az indulás előtt helyet foglalt magának.
Egy bakancslistás utazás esetében viszont nincs helye a késlekedésnek – amint lehetett hát, lecsaptam erre a jegyre. Ez az ár pontosan olyan volt, mint maga a verseny: hihetetlen.
Az indulás előtt még idehaza újra megnéztem az Eddie, a Sas című remekművet, amelyet először nem sokkal a bemutató után egy moziban ültem végig. Azóta többször is láttam a brit síugró legenda, Eddie Edwards feledhetetlen történetét.
Mivel néhány évvel ezelőtt az oslói Holmenkollen tetején lévő sáncról is lenézhettem, nagyjából volt némi sejtésem arról, mire vállalkoznak azok, akik ezt a sportágat választják.
Egyesek szerint síugrónak csak diliflepnivel rendelkező emberek mennek, magam viszont nem osztom ezt a cseppet sem kedves véleményt.
Számomra a síugrók a világ legbátrabb, legügyesebb repülő emberei.
A ragyogó napsütés, a mínusz három fokos hideg, a valószínűtlenül kék ég és a temérdek hó nagyszerű keretet adott ehhez a délutánhoz. Az autóbusz-állomástól gyalog indultam el a félóra járásnyira eső síközpontig. Azt már egy nappal korábban tudtam, hogy erre a szombatra a szervezők minden jegyet eladtak, azt viszont még nem, hogy mindez milyen következményekkel jár majd. Az akkreditációm felvétele után rögtön a médiaközpontba siettem, ahol két meglepetés is ért. Az első, hogy a sífutás legalább akkora felhördülést tud okozni, mint a labdarúgás, vagy éppen a kézilabda.
A csendes sajtóközpont egy emberként ordított fel – először azt gondoltam, valamelyik topligában egy hatalmas gól esett, és azt nézik.
Aztán kiderült, hogy a hangoskodásnak semmi köze nem volt a labdarúgáshoz, sokkal inkább a világbajnokság egyik nagy drámájához. Odakint a férfiak 30 kilométeres sífutó versenye zajlott, amelynek végén a norvég Martin Johnsrud Sundby éppen akkor bukott orra, amikor hosszas kínlódás után végre az élre állt.
Huszonkilenc és fél kilométer gyötrődést követően Sundby az utolsó emelkedőn valami hihetetlen erőtartalékokat mozgósítva az első helyre siklott. Ám a nagy akarásnak nyögés, akarom mondani, bottörés a vége. A norvég sportoló botja kettétört, ő meg elesett. Kapott új felszerelést, de közben az orosz Szergej Usztyugov az élre csúszott, és megnyerte a vb-t. Az ordítás tehát Sundby esésének szólt, magam viszont ezzel nem sokat törődve azt tudakoltam, hol lesz a síugrók versenyének sajtótribünje.
Az sehol”
– mosolygott rám az információs pult mögött álló önkéntes.
Sehol?”
– kérdeztem vissza hitetlenkedve.
Erre kiderült, hogy akkora volt a nézői érdeklődés, hogy az eredetileg a médiamunkásoknak fenntartott tribünt is eladták a fizető nézőknek. Határtalan elkeseredésemből a tovább mosolygó önkéntes mozdított ki, amikor azt mondta, hogy keressem meg az F3-as szektort. Ha időben odaérek, jó helyről láthatom a normálsánc küzdelmeit. Ekkor még két óra volt a verseny kezdetéig.
A gyors elköszönés után az F3-as szektor keresésére indultam. Meg is találtam a hóval borított domboldalt, ahol addigra már szépen gyülekezni kezdett a nép.
Az utolsó pillanatban a korlát mellett sikerült elcsípni egy helyet.
Balra tőlem egy idősebb úr az otthonról hozott kempingszékén üldögélt, jobbra két idősebb finn asszony mázolta kék-fehérre az arcát.
Ekkor még 100 perc volt a kezdésig, de a tömeg egyre nagyobb lett, nem sokkal később pedig moccanni sem lehetett. Az élelmesebbek a hóban ülve várták az első ugrást, a kevésbé szerencsések az egyre nagyobb hidegben topogva ütötték el az időt. Mielőtt elfelejtem, gyorsan elmondom, hogy a belépőjegy erre az estére 130 euró volt. Azaz csaknem 40 ezer forint.
Ezért a bagatell összegért kapta az ember a havas domboldalt, a színpadon ugráló lengyel táncosokat, az üvöltő konferansziét, aki legalább százszor elmondta, hogy Finnország ebben az évben ünnepli függetlenségének századik évfordulóját, és hogy Finnországban élnek a világ legszuperebb emberei.
Meg a leghülyébbek – gondolhatja az egyszeri olvasó. Pedig nem azok.
Egyszerűen csak szeretik a sportot.
Képesek ennyi pénzt kifizetni azért, hogy aztán az osztrák, a német, vagy éppen a lengyel síugrókat ünnepeljék egy behavazott domboldalon, ahol a lengedező finn lobogók simogatták a heringek módjára összezsúfolódott emberek arcát.
Ráadásul a finnek manapság egyáltalán nem egyeduralkodói ennek a sportágnak
– ez már nem a Nykänen-, Puikkonen-féle korszak, amikor csak az volt a kérdés, hogy melyik finn nyeri az éppen aktuális világbajnokságot.
Ennek ellenére a harmincezer hazai néző úgy ünnepelte a finn ugrókat, hogy attól az embernek menten végigszaladt volna az arcán a könny – ha nem fagyott volna rögvest a képére.
Amikor a síugrás Michael Schumacherjének nevezett Janne Ahonen ugrott, abba szinte beleremegett a völgy.
Ez az ember ötször nyerte meg a Négysáncversenyt, ötször volt világbajnok, ebből kétszer egyéniben. Tessék megnézni az ünneplését.
Csak az olimpiai aranyérem hiányzik neki – be kellett érnie két ezüsttel. 1977-ben született, idén 40 éves.
Úgy fogadták őt, mintha megnyerte volna a világbajnokságot.
Pedig csak a 25. helyen fejezte be a normálsánc versenyét. Ez a 25. helyezés volt a finn síugrók legjobb eredménye szombat este.
Talán ekkor, Ahonen második ugrásának pillanatában értettem meg igazán, hogy mit is jelent ez a sportág Finnországnak. Itt nem az volt a fontos, hogy egy finn nyerjen, itt az volt a lényeg, hogy a sportoló és a szurkoló újra meg újra egymásra találjon.
A fergeteges hangulatban zajló másfél órás küzdelemsorozat valami egészen különleges atmoszférájú esemény volt.
Olyan, ami nem jön át a tévén, amit csak az érthet meg igazán, aki egyszer a helyszínen látott egy versenyt. Nekem ez volt az első – erős kezdés egy északisí-vb, de még vége sem volt a viadalnak, máris azon törtem a fejem, hogy mikor láthatok ismét élőben síugrást.
Mikor nézhetem a most 44 éves japán Noriaki Kaszait, aki 2014-ben, 41 évesen ezüstérmes lett a téli olimpia nagysáncversenyén Szocsiban.
Ezt az ötven felé közelítő japán versenyzőt egészen különleges tisztelet övezi mindenhol.
Már az is kuriózum, hogy ennyi idősen elindult. Első Világkupa-versenyét 1989-ben a kanadai Thunder Bay-ben ugrotta. Akkortájt, amikor a bakancslistámra felkerült a síugrás megtekintése.
Kaszai a 28. helyen zárta Lahtiban a versenyt, mégis úgy ünnepelték őt, mintha győztes lett volna. Finnországban e különleges és veszélyes sportág valamennyi képviselője megkapta a neki kijáró tiszteletet és elismerést.
Az a szlovén Domen Prevc is, aki néhány héttel ezelőtt 17 évesen vezette az összetett Világkupát.
Lahtiban a legjobb 30 közé sem tudott beugrani, azaz az első sorozatot követően befejezte a versenyt. Meséljek a négyszeres (!) olimpiai bajnok svájci Simon Ammanról?
A 21. helyen végzett, azaz ugrott még. Harmincöt évesen, a világ egyik legnagyobb síugrójaként.
Elképesztő taps fogadta, ő pedig csak mosolygott, élvezte, hogy itt lehetett.
Mikor az első sorozat véget ért, már három órája álltam a hóban. A lábamat nem éreztem, a gyorsan hűlő levegő olykor az arcomba vágott – a mögöttem álló meg hátba egy zászlórúddal, hiába, ez a síugrás. A második sorozatban csak harmincan ugrottak, miközben a helyi disc-jockey minden alkalommal olyan számot be a gépbe, amely az éppen ugró nemzetiségére utalt.
Így lett ezen a szombat estén Lahtiban a legnagyobb sláger ifjabb Johann Strauss 1866-ban komponált remekműve, a Kék Duna-keringő.
Ennek persze egy speciális, síugrásra kitalált változata, amikor a klasszikus ismétlődő részében a zene elhalkul, a nép pedig boldogan trombitál. Ezt a játékot háromszor is eljátszotta a kikiáltó, tekintettel arra, hogy a világbajnoki címet egy mindössze 24 éves osztrák repülőember, Stefan Kraft nyerte meg.
A Schwarzach im Pongauban született sportoló idén négy Vk-versenyen is győzni tudott. Mielőtt megnyerte volna a világbajnokságot, a jövő évi téli olimpia színhelyén, Pjongcsangban is első helyen végzett a Vk-versenyen. Akkor azt mondta, hogy ez élete legszebb napja volt. Egészen szombat estig, amikor Lahtiban legyőzte a világot.
A Stefan Kraftot megtapsoló harmincezer ember a verseny után sem mozdult el a helyéről, mert következett a szervezők által beígért tűzijáték, amely színes fénybe vonta a várost.
Néhány perces lábemelgetést és masszírozást követően sikerült a teljesen elfagyott testemet újra üzemi hőmérsékletre felfűteni, ez pedig azt jelentette, hogy elindulhattam a buszállomásra.
Kifelé menet egy sztrájkolóba botlottam, aki vigyázzállásban cövekelve egy táblát tartott a feje fölé.
Láthatják, a doppingoló norvégokról és a mindig tiszta finnekről akart üzenni. Ennek részletezésébe most nem mennék bele, a jóembert talán éppen az bosszantotta fel, hogy a Lahtiban tizenötödik világbajnoki címét begyűjtő norvég sífutó, Marit Björgen a győzelmét a doppingoló és tizenhárom hónapra eltiltott csapattársának, Therese Johaugnak ajánlotta.
Mindezt azonban már nem volt időm kideríteni, mert ahogyan az egyszeri szurkoló énekelni szokta, indult a busz.
Miközben a jármű a főváros, Helsinki felé száguldott az éjszakában, rá kellett jönnöm, hogy a mögöttem lévő 28 esztendős sportújságírói pályafutás legnagyobb sportélményét adta ez az este Lahtiban.
A síugrás lámpafénynél a világ legjobb, legbátrabb és legügyesebb repülő embereinek vetélkedése. Mikor pedig befejeztem ennek a cikknek a megírását, az első dolgom az volt, hogy megnézzem, mikor és hol lesz a sírepülő-világbajnokság. Március 25-én és 26-án a szomszédos Szlovéniában, Planicán. Azt hiszem, nem lehet kétséges, hogy ott a helyem nekem is.