Amikor elkezdődik egy Grand Slam, mint most Wimbledon, akkor mindig előjönnek az emlékek? Az All England Clubra például, hogy gondol vissza?
Nagyon szerettem ott játszani. A versenyzőknek mindig egy kritikus pont az éves programban, mert nagyon rövid a füves pályás szezon, felkészülni sem tud rá senki, gyakorlatilag arról szól, ki tud jobban alkalmazkodni.
De én nagyon szerettem Wimbledonban játszani, nekem kedves verseny.
Nem volt soha fóbiája a fűtől? Sok teniszező azért nem tud eredményesen szerepelni az All England Clubban, mert úgy érzi, ott nem tud jól teljesíteni.
Nem, nekem egyáltalán nem. Ráadásul egy nagyon kedves rokonom Wimbledonban él és minden évben nála laktam, amitől szuper élmény volt az egész mindig.
Ha egy mérkőzést kellene felidézni Wimbledonból, amelyiket soha nem fogja elfelejteni, melyik lenne az? Akár győzelem vagy vereség.
2010-ben a kínai Zengtől kaptam ki a negyedik fordulóban, ami egy nagyon fájó vereség volt, mert ő utána nyert még egyet.
Egyébként annyira nem is fájó, mert remek meccs volt, és talán abban az évben játszottam a legjobban.
Az elmúlt öt évben egyszer sem érezte úgy, szeretnék visszamenni Wimbledonba, jó lenne ott újra teniszezni, vagy legalább ott lenni?
Nem mondom, hogy amikor a Grand Slameket nézem a tévében, nem jut eszembe, hogy én is tudnék ott játszani a korosztályommal, akik most sorra nyerik a versenyeket. De ez nem csak Wimbledonra igaz.
Nem lehet könnyű ezzel az érzéssel megbirkózni, mert egyrészt a kora alapján valóban bőven ott lehetne, másrészt egyre jobban kitolódik a játékosoknál a visszavonulás időpontja.
Igen, nagyon kitolódott, de előbb-utóbb csak jön a váltás. Sok jó játékos befejezte az elmúlt években, Gyementyjeva, Clijsters, Henin, Davenport, hogy csak néhányat említsek, és ezért is annyira vegyes most a társaság. Nagyon sok fiatal jön fel, lásd Osztapenko, tehát szerintem ez a helyzet elég gyorsan változni fog.
Ki tudja, hogy Serena Williams folytatja-e még a szülés után, még akkor is, ha most mindenhol azt nyilatkozza, alig várja, hogy ott üljön a páholyában a gyermeke a mérkőzésén.
De ezt sem lehet a végtelenségig folytatni, meglesz a teljes generációváltás.
Gyakran mondják manapság, hogy a mai női teniszben bármi megtörténhet. Hiszem, hogy ebben a mezőnyben egy egészséges, jó Szávay Ági lubickolt volna, mert egyszerre játszott stabilan és voltak extra fegyverei. Tehát, hogy látja a mai női teniszt?
Az én számból rosszul hangzana, ha most azt mondanám, hogy sokkal gyengébb a mezőny, mint amikor én játszottam.
De egyértelmű, hogy hiányoznak az igazi klasszisok.
Nagyon vegyes a mezőny és nincsenek kiugró, meghatározó játékosok, akik húznák a többieket. Mindenki összevissza ver mindenkit.
Ki lehet a következő domináns teniszező?
Itt van például Osztapenko, akinek mindene megvan ahhoz, hogy nagy teniszező legyen, de nehéz ezt megmondani, annyi mindentől függ. Kíváncsian várom például, hogy fog játszani Wimbledonban, mert a Roland Garroson semmi veszíteni valója nem volt és elképesztő teljesítményt nyújtott.
Ez most egy más helyzet lesz. Nagyobb nyomás, fokozott elvárás és mindenki őt akarja legyőzni.
Jobban felkészülnek a játékából, és ilyenkor derülnek ki az igazi mentális képességek.
Nehéz megmondani, hogy erre ki miként reagál.
Amikor látja Victoria Azarenka, Agnieszka Radwanska, vagy épp Bacsinszky Tímea sikereit, összeszorul a gyomra, úgy érzi, valamit elvett öntől az élet? Nem gondol arra, hogy ez nekem is sikerülhetett volna?
De, mert a képességeim, a hozzáállásom, a szorgalmam alapján abszolút bennem lett volna. Próbálom ugyanakkor ennek is a pozitív oldalát nézni.
Nagyon nem szerettem, hogy híres vagyok, megismernek az emberek. Mindig figyelnem kellett magamra.
Az élsportolóknak semmi magánéletük nincs. Akit jobban ismernek, mindig célkeresztben van, próbálnak rajta fogást találni, érdekes a bulvármédia számára. Most sokkal nyugodtabban tudom élni az életemet.
Amúgy pedig nem gondolom, hogy ez annyira rossz. Hiszek abban, hogy ez nem véletlenül alakult így.
Biztos lehetett volna másképp is, de nem szeretek a múlton keseregni. Csinálom a mostani életemet, nagyon szeretem, boldog vagyok.
Nem azt mondom, hogy nincs hiányérzetem, de abból a szempontból egyáltalán nincs, hogy mindig mindent megtettem az előbbre lépés érdekében. A körülmények, amik meg azt hozták, hogy lesérültem és nem folytathattam, azokról nem tehetek.
Melyik volt az a pillanat, amikor belátta, eddig tartott a teniszkarrierje és húzott egy vonalat, elfogadta, hogy ez ennyi volt, el kell engedni?
Amikor Spanyolországban kiderítették, hogy mi a baja a derekamnak és elmondták, nem csak el van repedve két csont, de el is van törve, ami nagyon súlyos, akkor még mindig bíztam a felépülésben, a visszatérésben.
Kihagytam fél évet, nagyon sokat rehabilitáltam és elkezdtem újra játszani.
Ez volt a londoni olimpia, majd elmentem az amerikai versenyekre, de ott, a US Openen tudatosult bennem, hogy igaziból itt nincs tovább. Nagyon sok országban jártam specialistáknál, azt mindenki mondta, hogy az élsportot hagyjam abba, de nem mindenki javasolta a műtétet. Leálltam, leépült az összes izmom, mert a gyógytorna még sem az, mint amikor napi hat órát edz az ember. Végül így is egyre rosszabb lett, ezért megműttettem, de sajnos egyáltalán nem lett jobb.
Nagyjából ugyanolyan, vagy még rosszabb a derekam most is, mint korábban.
De persze megfordult a fejemben, hogy ha hibátlanra sikerült volna a műtét, akkor még mindig játszanék.
Az kiderült, hogy mi okozta ezt a sérülést? Genetika vagy egyszerűen a késői pontos diagnosztika?
Nem születési rendellenesség. A terhelés miatt repedt el két csigolyaívem. Ilyen több teniszezővel is történt már, csak általában rögtön észre veszik, és a megfelelő kezeléssel, terápiával magától összeforr, mint egy rendes csont.
De nálam nem vették észre, három évig úgy versenyeztem, hogy el volt repedve a két csigolyaívem.
Mire kiderült, már nem lehetett visszafordítani.
Van, akire haragszik ezért?
Erről inkább nem szeretnék nyilatkozni, biztosan okkal történt így.
Az egy furcsa három év volt.
Nekem az egy nagyon nehéz időszak volt az életemben. Mindenki várta tőlem az eredményeket és nem jöttek.
Folyamatosan fájt a derekam, de mindenki azt mondta körülöttem, hogy megyünk orvosokhoz, és nincs semmi bajod.
Biztos, lusta vagy, nem akarsz edzeni, kifogásokat keresel.
Nekem ez egy óriási küzdelem volt, mert éreztem, hogy fáj. Folyamatosan fájdalomcsillapítókkal játszottam, ami tönkretette a gyomromat, a hormonháztartásomat. Elég sok problémám lett emiatt.
Amikor végül kiderült, mi bajom van, az egyik oldalon nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett, mert tisztázódott, hogy nem én tévedek és vagyok lusta.
Mi az, ami megmaradt a profi pályafutásából, a teniszből? Barátságok, emlékek, akár az anyagiak tekintetében.
Nagyon érdekes, mert a befejezés óta úgy pörög az életem, mintha egy teljesen új életet kezdtem volna, és mintha a profi pályafutásom az nem is ebben az életemben történik, történt volna. Természetesen nagyon sok hozománya van, és biztosan nem lennék az az ember, aki ma vagyok.
Barátságokról szerintem nem lehet beszélni az élsportnál, főleg azért sem, mert ez egyéni sport.
Mindennapi kapcsolatom egyetlen teniszezővel sincs. Az orosz Szafinával tartom valamennyire a kapcsolatot.
Az soha nem fordult meg a fejében, hogy teljesen szakít a tenisszel?
Volt bennem egy kettősség, de én ebben vagyok otthon, ez a hazai pálya, nagyon szeretem csinálni.
Imádom a gyerekeket, nagyon szeretem őket tanítani.
Nagyon jó nézni őket, ahogy fejlődnek, ahogy szeretik a teniszt. Nem feltétlenül az a célom, hogy élsportolókat neveljek, inkább olyan gyerekeket, akik megszeretik annyira a teniszt, hogy életük végéig kitartanak mellette.
Erre a munkára alkalmas a dereka? Fel tud menni a pályára bemutatni a tenyerest?
Most már ettől is el vagyok tiltva, mert hajolgatni egyáltalán nem tudok.
De így is elcsábulok, kimegyek a pályára, mert ott vagyok velük mindig és megfűznek, hogy álljak be.
Utána zsibbad kicsit a lábam, nem kellemes, de azért csinálom.
Ezt el kell fogadnia, hogy így fogja leélni az életét? Ahhoz azért elég fiatal...
Nem tudom. Remélem, azért idővel javulni fog a helyzet.
Mi hiányzik a legjobban a korábbi életéből?
A játék. Nem a versenyzés, maga a tenisz.
Nem játszanék minden nap, az eszembe sem jut, de a játék nagyon hiányzik.
Amit egyébként nagyon szeretek és viszonylag hasonló, az a pingpong. Imádok asztaliteniszezni. Abban is megvan a rafinéria, a játékosság, a kihívás, hogy minél jobban üsse az ember a labdát.
Ha egy meccset kellene kiemelni a pályafutásából, ami akár másképp is alakíthatta volna a karrierjét, ha megnyeri, melyik lenne az? Vagy nem szokott ilyeneken gondolkodni?
Nem szoktam, de most, ahogy így végig pörgettem az elmúlt éveket egy Cibulkova elleni vereség ugrott be, mint legfájóbb. A Roland Garroson történt, 2009-ben, a legjobb 16 között, úgy hogy előtte Venus Williamst megvertem. Ő aztán az elődöntőig jutott.
Ez azért is bánt annyira, mert addig hatból hatszor legyőztem őt. Mi már a juniorban is együtt játszottunk, és az volt az egyetlen, amikor ő nyert.
Van még egy meccs, amit nagyon sajnálok. Li Na ellen, az Australian Openen, 2010-ben, két meccslabdáról kaptam ki.
Ő akkor a négybe ment, a következő évben pedig döntős volt. Nekem az Australian Open a szívem csücske, de valahogy soha nem játszottam ott igazán jól, ma sem tudom az okát.
Összességében mondhatjuk azt, hogy elégedett és boldog ember?
Igen. Szeretem a munkám, csodás barátaim vannak és kinyílt a világ számomra.
Kielégíti, amit csinál, vagy szíve szerint vállalna többet is?
Rengeteget dolgozom, illetve egyetemre járok, de azt gondolom, tudnék segíteni sokkal több fronton a hazai teniszben. Nem feltétlenül vállalnék egyetlen versenyzőt, de kiegészítésként nagyon sokat hozzá tudnék tenni a fejlődésükhöz, mert én végig mentem már ezen az úton, és átéltem azt, amiben most ők vannak. Mindent megadtam volna azért anno, hogy valaki beszélgessen velem ilyenekről.
Több fiatal játékosnak is felajánlottam már a segítségemet, ahogyan a teniszszövetségnek is.
A versenyrendezéstől a Fed kupáig sok területen segítenék szívesen, de egyelőre nem kért meg senki semmire.”