A szíve vitte el a legnagyobb szívű rádiós sportriportert

Tizenöt évvel ezelőtt, 2003. március 26-án halt meg Molnár Dániel, a Magyar Rádió egykor volt és legendás sportszerkesztőségének tagja. Aki hallgatók millióinak volt a kedvence, akinek az egész életét a játék, a sport és a tanítás töltötte ki. Aki bárkivel képes volt beszélgetni félórát, aki Koreában koreaiul tanította énekelni a helyi taxisofőrt, és akinek halála a mai napig felfoghatatlan.

„Harminc éve dolgozom ezen a helyen. Milyen igazságtalanság. József Attila harminckét évet élt, én pedig már harminc éve itt ülök, pedig túl voltam már a huszonötön, amikor ide kerültem, a Magyar Rádióhoz. Életem legnagyobb adománya. Olyan ajándékot kaptam az élettől, a sorstól, a Jóistentől, ami nagyon keveseknek az osztályrésze. Csodálatos helyekre juthattam el, bejártam csaknem az egész világot, magyar gólokat, magyar sikereket, olimpiai bajnokságot közvetíthettem, azt csinálhattam, amit szeretek." (Molnár Dániel.)

Minden sportriporter – legyen ő tévés, vagy rádiós – exhibicionista. Van, aki tagadja, van, aki elismeri ezt. Van és volt olyan kollégám, aki számon tartotta azt, hogy hány olimpiai aranyérmet közvetített élete során. Van és volt olyan, aki akkor is közvetített, amikor nem neki kellett volna ott ülnie, hanem annak, aki két olimpia között foglalkozott a sportággal. Ez utóbbi a Magyar Rádió Sportosztályára soha nem volt jellemző. Mivel minden munkatársnak megvoltak azok a sportágai, amelyekkel az évek során foglalkozott, természetes volt, hogy az olimpiákon is azt közvetítették, amelyhez a legjobban értettek, amelyben elmélyültek.

Az egyetlen olimpiai aranyérem

Molnár Dánielnek ebben nem volt szerencséje. Az ő sportága volt az ökölvívás, a sportlövészet és a sakk. Utóbbi olimpiai versenyei külön zajlanak és nem is közvetíthető a rádióban, bár ő ezt is megpróbálta. Ami a lövészetet illeti, Molnár 1988-ban és 1992-ben is hasztalan ment ki a szöuli és a barcelonai lőtérre, nem termett ott egy fia aranyérem sem. 1996-ban, az olimpiára való indulás előtt két héttel betegség döntötte le a lábáról – szó szerint. Miközben Atlantában Kovács István aranyérmes lett, ő a János Kórházban a betegágyat nyomta. Amikor Kovács az 54 kg-os súlycsoport döntőjében a kubai Mesa ellen elkezdte a mérkőzést, Molnár bekapcsolt egy magnót és otthoni betegágyáról, a tévéről ő is közvetítette azt, ami a ringben történik. A rádióban mindezt Török László kommentálásában lehetett hallani, aztán később leadták a Daniét is. Mindkettő szívből jövő produkció volt.

Így érkeztünk el Sydney-be, a következő nyári olimpia helyszínére. Molnár ekkor már nem akart a lőtérre menni, a sportágat – így Igaly Diana bronzérmét is – Szepesi György kommentálta. Neki maradt a boksz – Erdei Zsolt, csakúgy, mint Kovács István 1992-ben – bronzérmet nyert. Cselgáncsban – ezt szintén Molnár Dániel közvetítette – nem esett le a fáról egy fia érem sem. Az utolsó naphoz úgy érkeztünk el, hogy Molnár Daninak még mindig nem volt aranyérmes közvetítése.

Bántotta ez őt? Azt hiszem, igen, bár nem sokat beszélt róla. A zárónapon Dani Siklós Erikkel a kajak-kenu versenyekre ment. Siklós a kajak-kenu sportágfelelőseként közvetített, Molnár meg a versenyzőkkel készített riportot. Ott és akkor olyan dolog történt, amely sem előtte sem azóta nem esett meg a magyar sportrádiózás és sporttelevíziózás történetében. Siklós Erik ugyanis a férfi kajak kettesek 500 méteres döntőjének közvetítését átadta Molnár Dánielnek. Vajon hány kolléga cselekedte volna meg ugyanezt?

Kammerer Zoltán és Storcz Botond olimpiai bajnokságot nyert a férfi kajak kettesek versenyében Sydney-ben. Ez volt az egyetlen magyar aranyérem, amelyet a rádióban Molnár Dániel közvetített Forrás: AFP/Thomas Coex

Ez a gesztus és persze a Kammerer Zoltán, Storcz Botond kettős káprázatos győzelme jelentette azt, hogy Molnár Dániel mégis aranyérmet közvetíthetett a rádióban. Az utolsó métereken már falzettbe csapott át a riporter hangja, a végén ez a hatalmas termetű és zengő hangú ember nem tudta visszatartani a könnyeit – úgy fejezte be a közvetítést, hogy sírtunk valamennyien.

Akkor még nem tudhattuk, hogy Molnár Dánielnek ez lesz élete első és egyben utolsó olimpiai aranyérmes közvetítése.

„Gyakorta megkérdezik, hány nyelven beszélek. Magyarul. Talán magyarul elfogadhatóan. Emellett egész jól értek, merthogy van államvizsgám belőle: oroszul, németül és franciául, de konyhanyelvi szinten az angollal és a spanyollal is elboldogulok. 1990-ben a nápolyi villamoson, a futball-világbajnokságon harminc percig beszélgettem az olasz szurkolókkal – 30 percig ment a villamos a stadionba." (Molnár Dániel.)

Lékó, Kokó, Öcsi bácsi

„Hogy mi lesz a mai adásban? Fogalmam sincs, de mindjárt telefonálok hármat, felhívom a Lékót, a Kokót és az Öcsi bácsit, csak mondanak valami érdekeset, azzal meg is lesz a műsor."

Aztán tárcsázott is. Ilyen volt ő, soha nem jött zavarba. Felhívta a sakkozó Lékó Pétert, az ökölvívó olimpiai bajnok Kovács Istvánt, a Kokót és az edzőjét, Szántó Imrét (Öcsi bácsit), azok tényleg meséltek neki és meg is volt a műsor.

Molnár Dániel egy kisgyerekkel készít riportot a Magyar Rádió egyik műsorában Forrás: Fortepan

Molnár Dánielt a legtöbben sportriporterként ismerték, de ő mindig is azt hangsúlyozta, hogy magát sokkal többnek tartja ennél. Igazából soha nem szerette, ha csak sportkommentátorként tekintenek rá. Talán éppen ezért alkotott szinte minden műfajban maradandót. A Calypso Rádió műsorvezetőjeként elbűvölte a hallgatókat, a Kettőtől Ötig című legendás kívánságműsorban két konferálás között verseket szavalt, a Petőfi Rádió Délelőtt című műsorában szívesen merült el a keleti filozófia rejtelmeiben, az Ötödik sebességben ő volt a száguldó riporter, ha pedig sportot kellett közvetítenie, akkor igyekezett meggyőzni a mindenkori főnököt arról, hogy a sakknál fontosabb nincsen a világon.

„Kedves hallgatóink, itt az éjszakai sporthírek végén maradt még egy kis időnk, kérem, vegyenek elő papírt és ceruzát, mert diktálom a Kaszparov-Karpov sakkvilágbajnoki döntő mai mérkőzéseinek lépéseit."

És tényleg diktálni kezdte. Sötét, huszár G6, gyalogok. Mondta és mondta, mert imádta ezt a játékot, és imádott játszani. Legyen az póker vagy ulti, de őt ugyanúgy lekötötte az ország, város és az egyszerű szójáték. Egy Budapest és Zalaegerszeg közötti úton a Bródy Sándor utcától a ZTE-stadionig a kocsiban ment a műveltségi játék, mert imádott tanítani, imádta a fiatalokat és azt, ha ráfigyelnek.

Minszki magyar gólok - utólag

Ilyen ember volt ő. Na meg olyan, aki a Dinamo Minszk-Rába ETO labdarúgó UEFA Kupa mérkőzésen két győri gólt is utólag közvetített le. Amikor a valóságban az ETO gólt rúgott nem volt nála a szó, mert a körkapcsolásos közvetítésben éppen a másik kollégája beszélt. Sebaj, amikor végre hozzá került a szó, nekilátott – a néma csendben csak azt lehetett hallani, hogy egy szakállas magyar rádiós üvöltözik. A meccset nem adta a tévé, így a riporter simán megtehette, hogy utólag kommentálja a gólok születését. A mérkőzést – óriási meglepetésre – a Győr nyerte meg 4-2-re, Molnár Dánielnél boldogabb ember pedig nem volt akkor Minszkben. Hiszen gólokat közvetített - magyar gólokat.

A párbajtőr egyéni versenyen ezüstérmet szerzett Kolczonay Ernő (balra) nyilatkozik Radnóti Lászlónak (jobbra fejhallgatóval) és Molnár Dánielnek (középen) az 1980-as moszkvai olimpián Forrás: MTI/Manek Attila

„Hogy mi jut eszembe a kártyáról? Elég kellemetlen kérdés, mert gyakorta felteszik. Már kisgyerekkoromban nagyon szerettem játszani, pedig tudom, hogy most már kicsit vissza kellene venni belőle. Szeretek játszani, és persze nyerni, és nem is panaszkodhatok, mert legyen az bármilyen játék, többnyire majd mindegyikben a szerencsével próbálkozom. Bár a szerencse relatív fogalom. Van, aki az egészen parányi szerencsének is úgy tud örülni, hogy örömtüzeket gyújt meglétén. Van, akinek csak a nagyon nagy szerencse forog a fejében és az álmaiban, de az ilyen tulajdonképpen szerencsétlen ember. Aki tud örülni a kis szerencsének, annak, hogy nem éri nagy trauma, baleset, hogy egyáltalán normálisan végig tudja vinni az élete fonatát anélkül, hogy több helyen elszakadna, vagy fölfeslene, az szerencsés ember." (Molnár Dániel.)

„Mindig legyen nálad egy magnó"

Ez volt az az intelem, amelyet minden fiatalnak, kezdőnek minden nap elmondott. Mert – ahogy fogalmazott – soha nem lehetett tudni, mikor kivel találkozik az ember, hol készülhet egy jó riport. Ilyen volt ő. Beszélgetni – bárhol, bárkivel, bármikor. Igazán büszke lehetett arra, hogy 1990. szeptember 6-án, másfél évtizednyi hallgatást követően neki nyilatkozott először az öttusalegenda, Balczó András. Ha akkor lett volna internet, az egész "világ" átveszi azt az interjút. Négy nyelven kiáltozott, és tájékoztatta a helyszínre kilátogató nézőket a magyarországi Forma-1-es versenyeken. Ahová ő belépett, a helyiség megtelt élettel. Ha szomorúság ülte meg a szobát, elég volt csak Danit hívni, minden gond egy perc alatt illant el, mikor ő megérkezett. Aztán elővette a táskáját, kinyitotta a kockás füzetét, és ragyogó arccal mondta, hogy újabb verset írt.

Bolyongok a pálya peremén

Bolyongok a pálya peremén,
Ám a helyem nem találom én,
Mert már toronyban a fülke,
S a közvetítés olyan, mint egy rémregény.

Négy emelet, piszkos ablakok,
Fönn a cella s egyedül vagyok,
És már sólyomszem sem látja,
Hogy hol a bőr, s a lőrésen csak bámulok.

Hátul a mezszám csak parányi folt,
S találgatom, hogy ki lőtte a gólt,
Helyette villámgyorsan tovább kapcsolok,
Aztán egy újabb körig mindent megtudok. – ha megtudok, ha megtudok.

Egyedül csak azon güzülök,
Miért olyan a hatos, mint az öt?
Néhány szám oly tarka-barka,
Hogy ebbe bizony lassan beleőrülök.

A gól, a drága gól, magyar gyepen már nem terem,
Beszáll a gólvadász, cipője, mint cipó, kovász,
A lába lagymatag, igaz talán a back lökött,
De szombaton a rangadón, milyen szomorúan
Mond csütörtököt.

Az utolsó nap

Tizenöt évvel ezelőtt, 2003. március 26-án ő volt a rádióban az ügyeletes, miközben a közelgő lengyel-magyar labdarúgó Eb-selejtező közvetítésére készült. A Déli Krónikában még elmondta a sporthíreket. Nem volt semmi lényeges, kényszerből másod-, meg harmadrangú híreket sorolt. Az adás után kapott egy telefont, újságíró kollégája, Harle Tamás hívta fel, hogy hallgatta őt. „Hogyan maradhatott ki a Lékó Peti?" – tette fel a kérdést Harle, hiszen a fiatal sakkozó egy nappal korábban két meccset is nyert a spanyolországi Linaresben. „Az tegnapi hír, de igazad van, mindig vannak új hallgatók, egykor a Petőfin elmondom" – felelte és valóban 13 órakor ezzel az egynapos hírrel búcsúzott el a hallgatóktól – örökre.

Fél háromkor a szobájában ülve éppen a következő, 15 órai sporthíreket szerkesztette, amikor rosszul lett és lefordult a székről. A földön fekve a szívét fogva kiáltott segítségért. A kollégák értek oda elsőként. Azt mondta: „Most meg fogok halni". A mentők szirénázva vágtattak át vele a városon a Kútvölgyi utcai klinikáig. Molnár Dániel ekkor még élt. Mire este a Kossuth Rádióban 19.25-kor befejeződött a Sportvilág, már halott volt. A lengyel-magyar meccset Deák Horváth Péter közvetítette helyette. A tévében pedig az a Knézy Jenő, akinek ez volt az utolsó válogatott mérkőzése, mert Lengyelországból hazatérve, húsvét után ő is kórházba került, hogy június 17-én ő is kövesse Molnár Dánielt az Angyalok Stadionjába.

„Nagyon nehéz kiválasztani egyetlen szót a magyar nyelvből. Tartalmilag a legszebb szó számomra a remény. Elvesztheted a ruhádat – de a reményt sohasem – mondja az orosz. És amikor az ember a reményét, vagy a hitét elveszti, akkor vesztette el mindazt, amiért élni érdemes." (Molnár Dániel.)

Molnár Dániel 15 éve, 2003. március 26-án halt meg Forrás: MTI/Hámor Szabolcs

Molnár Dániel halálakor 58 éves volt. Ha ma élne, 73 lenne. Emlékét a barátok egy minden év március 26-án rendezett és róla elnevezett ultibajnoksággal ápolják és őrzik. A Magyar Rádió 2004-ben alapította meg a Molnár Dániel díjat – a díj 2006-ban megszűnt, és azóta sem éledt újjá. Pedig 2007-ben megpróbálkoztunk azzal, hogy ne sorvadjon el. A Magyar Labdarúgó Szövetség az év újságírójának egy időben szintén Molnár Dániel díjat adott át. A mogyoródi Forma-1-es pályán róla nevezték el az egyik sajtótermet. Ennyi maradt utána.

Meg a közvetítései, a versei, az örök életigenlése, a szeretet, amelyet a rádióhallgatóknak adott, és amit tőlük kapott.

Molnár Dániel gondolatait Harle Tamás Egy nap, egy szó című műsorában mondta el, az idézeteket onnan vettük.