Ott voltam a Kékszalagon

Vágólapra másolva!

Az alábbi írás nem az autista alkotó, Varga Máté naplója. Valójában nem lehet tudni pontosan, hogy egy autizmussal élő ember, mennyit ért meg a körülötte történő eseményekből. Ezért ez nem több, mint egy elképzelt napló.

Varga Máté vagyok. 40 éves. Olyan vagyok, mint te. Majdnem. Autista vagyok. És értelmi fogyatékos.

Kezdjük valami fontossal, mert ezt muszáj tisztázni.

Nem tudok beszélni. Sem írni, sem olvasni. Ez egy elképzelt napló. Az életemről, az érzéseimről, azokról, akik nem értettek meg, és azokról, akik megértettek és segítettek nekem. Utóbbiak által jutottam el oda, ahová nem is reméltem, hogy eljutok, a Kékszalagra. Nem vitorláztam, de mégis ott voltam. Az én grafikám szerepel a „Második" Kék Szalagon, melyet nagyon sok versenyző vásárolt meg az Autistic Art segítségével. Hihetetlen büszke vagyok erre. De hosszú volt az út idáig onnan, hogy tüdőelégtelenséggel születtem és oxigénhiány állt be nálam nem sokkal az után, hogy világra jöttem.

Az esélytelen élettől a Kékszalagig

Ahogy mondják nem álltam sorba a problémákért, melyeket kaptam rögtön a megszületésemkor. Tüdőelégtelenség, oxigénhiány, maradandó értelmi fogyatékosság. Nem egy bajnoki kezdés. De ami utána jött, az csak rosszabb volt. Senki nem értette, hogy pontosan mi a bajom. Nem kezdtem el beszélni, nem játszottam a többiekkel, nem akartam társaságot. Azt sejtették, hogy ez nemcsak értelmi fogyatékosság, hanem valami más is, de diagnózist senki nem tudott felállítani. Itt kell megjegyeznem, hogy az autisztikus állapot akkortájt még alig volt ismert. Születésem után 10 évet kellett várnom az Esőember című film megszületésére, amely az autizmusra irányította a világ figyelmét.

Addig nem tudtak velem mit kezdeni. Az igazság az, hogy én sem magammal. Gyakorlatilag a saját létezésem sem fogtam fel. Teljes sötétségben éltem az életem. Mások különcnek láttak, de én még a saját különcségem sem fogtam fel. Nem láttam semmit azokból az összefüggésekből, amit mások életnek hívnak. Nekem az élet olyan volt, és még sokszor ma is olyan, mint a rajzaim: labirintus. Még a veszélyeket sem ismertem fel, simán leléptem az autó elé. El tudom képzelni, hogy anyámnak mennyi rettegést okoztam. Ha suliba vitt, képtelen voltam vele haladni. Minden ajtón be akartam menni, mindenhová be akartam kukkantani, akár úgyis, hogy kitéptem magam anyu kezéből. A pillanatnak éltem. Velem tervezni lehetetlen volt. Nekem az iskolába menethez nem tartozott cél. Eljutni a suliba? Addig én nem látok. Most menjünk, rohanjunk, ide be, vagy nem is ide, át az út túloldalára! Minden szabályt felrúgtam. Buddha szerint a most-ban éltem, de mindezt persze nem tolerálta az iskolarendszer. Nem tudtak velem mit kezdeni. Senki nem értett meg, sem a tanárok, sem a diáktársaim. Rendszeridegen lettem. Valójában mindenki magányos, de én voltam a világ legmagányosabb gyereke. Az orvosok javíthatatlannak ítélték az értelmi fogyatékosságom, majd kamaszként az autizmust is diagnosztizálták.

Mindenkinek természetes, hogy képes beszélni, írni, olvasni. Ez jelenti a kapcsolatot a világgal, az emberekkel.

Nekem ez nem adatott meg. Falak között éltem, melyeket nem én húztam.

Az engem körülvevő csenden, csak egy dolog hatolt át. A szeretet. Mikor az elfogadást megtapasztaltam csodákra lettem képes. Szavak nélkül is képes lettem kommunikálni. Renitensnek ítélt magatartásom miatt kidobott magából a rendszer, de a családom türelme és szeretete soha nem fogyott el. Anyám szinte dacosan kereste a megoldást. Mindig azt mondta, hogy az emberek sokfélék. Én is közéjük tartozom, és ha más is vagyok, kell, hogy legyen egy rendszer, ahová be tudok illeszkedni.

20 évig az ő bölcs szeretete volt a legfőbb iskolám, de érezte, hogy bennem több van. Valami, amit csak szakemberek hozhatnak ki. Ehhez már a szeretet is kevés. 1998-ban találkozott egy sorstárssal a Miskolci Autista Alapítvány vezetőjével, akinek szintén volt egy autista fia. Mivel a társadalom nem nagyon tudott mit kezdeni, az autizmussal élőkkel, a sorstárs édesanya elhatározta, hogy akkor ő segít rajtuk.

Öt fő bentlakásával kezdte, ma pedig már hetven autista fiatal életét teszi jobbá, emberibbé az alapítvány. Vannak angyalok. Szükség is van rájuk, ugyanis, csak Magyarországon 70-100.000 embert érint az autizmus. Sokukkal még mindig nem tud mit kezdeni a rendszer.

Varga Máté rajzából sál is készült, amit meg lehetett vásárolni Forrás: Erdős Géza

Húsz évig kerestem a helyem, húsz évig éltem az értetlenség falai között, mire megtapasztaltam, hogy a családomon kívül van még hely, ahol elfogadnak. Még mindig nem tudok sem beszélni, sem írni, sem olvasni. Az otthonban mégis megértették, hogy mire van szükségem. Feladatokra, értelmes célokra, hogy ne érezzem azt, hogy teher vagyok mindenki számára.

Nemcsak elfogadják, de meg is értik, hogy én más vagyok

Már kiskoromban is szerettem rajzolni. Persze senki nem értette, így leginkább csak magamnak rajzoltam. Az otthonban viszont bátorítanak. Akkor is, ha minden rajzom úgy néz ki, mint egy labirintus.

Mint az életem, melynek volt kezdőpontja, lesz végpontja és a kettő között semmi mást nem akarok, csak azt, hogy legyen értelme a létezésemnek. Még akkor is, ha sokaknak csak krikszkraksznak tűnik. A rajzaim is, az életem is.

Varga Máté a Miskolci Autista Alapítványnál Forrás: Miskolci Autista Alapítvány

Örökre hálás leszek annak a bölcs szeretetnek, amit a Miskolci Autista Alapítvány ad nekem és sorstársaimnak. Az Autistic Art Alapítvány pedig még magasabb szinten folytatta, amit Miskolcon elkezdtek. Több mint 10 éve foglalkoznak velünk. El se tudom mondani, hány művészeti foglalkozást, kiállítást, aukciót szerveztek nekünk. Szinte hihetetlen, de 2011-ben egy olyan kiállítást hoztak össze, ahol kortárs művészekkel együtt állították ki műveinket. A Magyar Nemzeti Galériában. Húsz évig szinte mindenhonnan eltanácsoltak, mert sehová sem voltam kompatibilis. Ma pedig már a kortárs alkotók között jelennek meg műveim.

Ha lenne rá szavam, akkor se lenne

Pedig igaz. Túl vagyok sok kiállításon, még díjat is nyertem. Alkotásaim és társaim alkotásai megjelennek naptárokon, ruhákon, ékszereken, borospalackokon, albumokban, sőt tavaly még a híres futóverseny, a Vivicittá hivatalos pólóján is szerepelt művem.

Telekom Vivicittá 2017 Forrás: BSI (Budapest Sportiroda)

Most pedig az 50. Kékszalagra is eljutatta rajzom az Autistic Art. Fel sem tudom fogni. Egy olyan neves vitorlásverseny, ami már jóval előttem megszületett az én grafikámat használja. Láttam a végeredményt. Az egyik képen a kék ég előtt ott lobog az „én kék szalagom". Rajta a szignóm.
Vonalak, hullámok. Az én labirintusom.

Jótékonysági Szalag Forrás: Cserta Gábor/MVSZ

Nem baj, ha nem érted, éppen elég, ha valami miatt szépnek találod. Köszönöm, ha megvetted. Köszönöm, ha figyelmedre érdemesnek találtad. Kívánom, hogy emlékeztessen ránk és emlékeztessen a saját életedre is.

Mindannyian labirintusban élünk. Egy szép labirintusban.

Nem hajózom. Nem tudom a vitorlákat állítani. Ahogy „mondtam", még beszélni sem tudok.

De ott voltam a Kékszalagon. Az ötvenediken. Nekem ettől is szebb lett az életem, a saját labirintusom.
Varga Máté vagyok. Autista. Egy kis kék szalag boldog megálmodója.

Varga Máté Forrás: Miskolci Autista Alapítvány

Az 50. Jubileumi Kékszalag Erste Nagydíj indulói nevezéskor vásárolhattak egy második kék szalagot, mely összeggel 3-6 hónapig támogatták egy-egy autista alkotó számára a művészetterápiás foglalkozást. Az Autistic Art kezdeményezése egyöntetű siker volt a vitorlázók körében. A Kékszalag versenyzői közel másfélmillió forint extra nevezési díjjal támogatták az autizmussal élőket.