Odavágtam a bekötött Népsportokat a rettegett főszerkesztő lába elé
Július 15. és 23. között Budapest rendezi meg a vívó-világbajnokságot. Ebből az alkalomból az Origo sportrovata négy olyan újságírót kért meg visszaemlékezésre, akik hosszú évtizedeken keresztül kapcsolatban voltak a sportággal, több vívó-világbajnokságon is jelen lehettek. A Népsport és a Magyar Televízió egykori munkatársának, az aranytollas Dávid Sándornak a visszaemlékezése következik az 1959-es budapesti vb-re.
A civil státuszomat a mondott időben (1959) legtalálóbban két nagy ember véleményével tudnám meghatározni.
Az egyik, dr. Bay Béla szeretve tisztelt vívómesterem, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, aki szerint én voltam „az utóbbi tíz év legnagyobb kardtehetsége”
(a mondat második, negatív, részét az olvasó engedelmével, most elhagynám). A másik, nem kevésbé tisztelt barátom, későbbi mentorom, Szombathy István, aki, bárhová mentünk, most is könnyekig megható szavaival, mindig így mutatott be:
Dávid Lapaj, a Magyar Népköztársaság Szóra sem Érdemes sportolója!
Szombathy Istvánnal (akit mindenki csak Szundi néven ismert) egy évvel korábban, Bukarestben kötöttünk életre szóló barátságot az ifjúsági vívó-világbajnokság alkalmából, amelyen én még vívtam, ő pedig tudósított. Mindez jogtalan előnyhöz juttatta volna őt, a később világhírű énekesnő,
Lucky Marinescu iránti imádatunkban,
amennyiben nem lett volna született úriember, és nem igazította volna a saját lehetőségeit az én időbeli korlátaimhoz. De úr volt, és így egyikünk sem jutott túl közel a hölgy szívéhez.
Szombathy tehát a barátom volt, három idegen nyelven beszélő európai úr, remek újságíró, a tárgyunkat érintő egyetlen hibával:
a víváshoz körülbelül annyit értett, mint az a bizonyos hajdú a harangöntéshez.
Ez pedig súlyos hiba volt, lévén a Népsport akkori főszerkesztője Kutas István, aki abban az időben imádta, és mondhatni a „kezében is tartotta” a vívósportot. Amikor tehát napvilágra került, hogy Budapest, azaz a Magyar Vívó Szövetség kapta és rendezi az 1959. évi felnőtt világbajnokságot, az gyakorlatilag Szundi halálos ítéletét jelentette.
Hacsak!
Ez a hacsak pedig én voltam, és a másik, Elek Margit, az olimpiai bajnok Elek Ilona testvére, és fegyverhordozója, sőt tettestársa sok nagy eredményben.
A fentebb leírt nagy barátságnak volt ugyanis egy számomra érthetetlen pontja, (miután eszembe se jutott valaha is újságot írni), hogy Szombathy István barátom – gondoltam, lustaságból – állandóan megkért, hogy ugyan tudósítsam már ezt, meg azt a vívóversenyt a Népsportnak, ha már úgyis ott vagyok. És így suttyomban, mire föleszméltem, már szépen kiképezett a majd két év során, a lap tudósítójának.
Így aztán, amikor Kutas István éppen el akarta venni tőle a vívó-világbajnokság tudósításának a lehetőségét, Szombathynak már volt két aduja, mármint arra a kifogásra, hogy nem ártana, ha értene is a víváshoz: az egyik Elek Margit, akit világbajnok, magyar bajnok és még sok minden létére nem lehetett azzal meggyanúsítani, hogy nem ért ehhez a fehér ruhás sporthoz.
A másik pedig voltam én, akit Kutas jól ismert. Tudta, hogy felnőtt csapatbajnok voltam 1956-ban, 1957-ben meg Bukarest felnőtt kardbajnokságát nyertem a későbbi olimpiai bajnok, Pézsa Tibor előtt.
Kutasnak tehát nem volt ellenvetése az ellen, hogy mi ketten erősítsük szakmailag az amúgy kitűnő Szombathy-csapatot.
Ettől kezdve meg véletlenül sem hazudhatnék, mert minden, amit még mondandó vagyok, az ma is megtalálható nyomtatásban, az 1959-es Népsportokban. Mert ilyen ez a cudar világ: ...az írás, a „scripta” még mindig megmarad! Mondani meg mondhatsz, amit akarsz, amit még nem szégyellesz.
Ez a budapesti világbajnokság a magyar vívósport (egyik) aranykorában volt. Alig tizenöt évvel a világháború szörnyű dúlásának befejezése után, túl egy forradalmon, amelynek nyomán egy fél olimpiai bajnok kardcsapatunk és utánpótlásunk legjobbjainak egy jelentős csoportja, minden fegyvernemből, távozott nyugatra.
A háború után egyébként a vívás, ekkorra már óriási fejlődésnek indult világszerte. Pástra léptek és újból magukra találtak a világégés előtti legnagyobbak (nálunk Elek Ilona, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, Berczelly Tibor), a nyugatiaknál ugyancsak, és megjelentek az új trónkövetelők: a hirtelen nőtt nagyok, a szovjetek (Kuznyecov, Rilszkíj, Rakita, Zabelina, Habarov) és a lengyelek (Pawlowski, Zablocki, Ochyra, Zub).
Az egész vívóvilág forrongott, fejlődött tehát, (a németeknél is feloldották a háború utáni vívást tiltó zárlatot), és ennek a csodálatos világnak a tetején ott trónolt a magyar vívás.
Azzal, hogy a hagyományos kard, és esetleges női tőr győzelmek mellett ebben a tizenöt évben megszületett az első egyéni párbajtőr világbajnokunk (Sákovics József, 1953), az első férfi tőr egyéni világbajnokunk (Gyuricza József, 1955), a második egyéni férfi tőr világbajnokunk (Fülöp Mihály, 1957), az első férfitőr csapat világbajnokságunk (1957. Párizs).
Közben, 1955-ben, Rómából a magyar csapat hozta el a világbajnoki aranyérmek zömét: Dömölky Lídia, Gyuricza József, Gerevich Aladár az egyéniket, továbbá a kardcsapat és a női tőrcsapat is a magáét, a nyolcból ötöt, azaz máig a legtöbbet, amit sikerült egy alkalommal nyernünk.
Mindez persze nem valami isteni csoda, hanem ellenkezőleg,
az átgondolt és szervezett emberi munka eredménye volt. És annak a sportvezetői, sőt politikai bátorságnak, amely a háború után nem a süllyesztőbe tette a deklasszállt és kétes elemektől hemzsegő úri vívósportot, hanem élni engedte, sőt segítette.
Elek Ilonának köszönhettük, hogy
megnyerte vívómesternek, majd közfelkiáltással szövetségi kapitánynak a civil dr. Bay Bélát.
Bay azonnal elkezdte megerősíteni a negyedik fegyvernemet, a párbajtőrt.
Ilyen előzmények után természetesen óriási várakozással néztünk az első budapesti világbajnokság elé. Amely várakozásról harminc évvel később, amikor a magyar vívás 75 éves történetét összegző, Arany évtizedek című könyvemben így írtam:
Mindez azonban csak előjáték volt (amiről eddig fentebb írtam) a budapesti 1959-es világbajnoksághoz. Amelynek előkészületeit, nagyságát, és az iránta megnyilvánuló tömegérdeklődést (valamennyi verseny zsúfolt nézőtér előtt zajlott a Nemzeti Sportcsarnokban és a Jégszínházban) csak akkor tudjuk felmérni és megérteni, ha belegondolunk: ezt a világbajnokságot akkor a vívóvilág vezető hatalma rendezte, a korábbi világbajnokságokon elért nagy sikerei után. Az oroszlán hívta és engedte be akkor a barlangjába a vele mérkőzni kívánó ellenfeleket – hogy aztán elbánjon velük.
Gyönyörű világbajnokság volt!
Amikor az első reggel (1959. július 14.) kimentünk a Sportcsarnokba, még nem sejtettünk semmit. A csatatervünk világos volt: Elek Margit munkája a „felső tízezer” tagjaira korlátozódik, a nemzetközi szövetség küldötteire, és a többi külföldi nagyság hasfájásainak a kezelésére: az olasz és francia grófok, bárók, és mindenféle nagyiparosokkal való beszélgetésre, és azok formába öntésére. Amit végig nagyszerűen meg is csinált. Hiszen a saját korábbi versenyzőtársai körében kellett tereferélnie.
Én viszont a „kötél” másik végét fogtam, igaz, szerencsére én is az enyéim között mozogtam, mert hiszen a magyar csapatban atyai barátaim mellett már a saját kortársaim vívtak, és nem csak közöttük, de a nemzetközi mezőnyben sem volt egyetlen olyan vívó sem, akit ne ismertem volna.
Az én feladatom volt ugyanis a szakma megjelenítése a tudósításban, amelyet, illetve amelynek „lírai meséjét” természetesen a kiváló tollú mester, Szombathy István mondta el.
Így is volt. Én naphosszat, sőt éjjel is ott ültem a pást mellett (amelyekből 12 volt), és végigjegyzeteltem minden fontos csörtét az egész világbajnokságon, és különösen azokat, amelyekben magyar versenyző vívott. Ehhez kitaláltam, megszerkesztettem egy olyan rovásírást, vagy gyorsírást, a vívó akciók jeleinek a kombinációját, amellyel minden egyes találatot le tudtam írni, majd amikor a tudósítást adtam le telefonon, vissza tudtam olvasni, és a vevőmnek le tudtam diktálni.
Délben, az ebédszünetben, de kaja nélkül, már ezen az első napon, sötét felhők kezdtek gyülekezni a fejünk felett. Én csak tébláboltam, leírtam a délelőtti csörtéket, leadtam, vártam.
Szombathyra, aki természetesen nekiült, és ontotta a teleírt oldalakat, igyekezvén a legjobb formáját futni.
És amikor úgy érezte, kész van, futott a Kutashoz a szobájába bemutatni a tudósítást. Aztán, mire visszaért hozzánk, addigra a leadott kézirata is visszaérkezett vele, vagy közvetlenül utána azzal a rövid megjegyzéssel:
Ez szar!
Majd ez ismétlődött folyamatosan, tizenötször a délután folyamán. Szombathy Istvánnak tizenhatszor kellett egymás után átírnia a világbajnokság kezdő napjának a tudósítását. Az újabb és újabb változatot vagy maga Kutas hozta vissza és dobta be az ajtón, hogy repültek az oldalak, vagy csak küldte, ez volt a szerencsésebb megoldás.
A tizenötödik menet után viszont Kutasnak ki kellett mennie egy kézilabdameccsre, ezért a tizenhatodik változatot oda kérte elolvasásra. Szombathy megírta, de ekkor már indigót tett két papír közé, és másolattal.
Étlen-szomjan kicaplatott a kézilabdára, megkereste a Kutast,
meg is találta az egyik lelátón. De nem kellett felmennie hozzá. A főszerkesztő ugyanis csak előkelően intett, hogy ezzel már rendben van a dolog, mehet a kézirat.
Amit nem is látott.
Mi meg folytathattuk a munkát. Éjfélig. Mert elhúzódott kissé a verseny. De az tény, hogy amikor az eredményhirdetés befejeződött, mi akkor már éppen letettük a telefont, mert befejeztük a tudósítást. Mert Szombathy ebben azért ennyire profi volt.
A szerkesztőségbe menet, úgy éjféltájban, a Rákóczi úton a villamos nyitott peronján viszont elhányta magát,
(nyilván a gyomrára ment az egész napos dili), azaz elhányta volna, ha lett volna a gyomrában mit kihánynia, de egész nap nem evett semmit.
Holtfáradtan kullogtunk föl a szerkesztőségbe, kint esős, borús este, bent jó hodály meleg, és boldogok voltunk, óriási munkán voltunk túl, fáradtak voltunk, de dagadt a keblünk. Egészen addig, amíg oda nem ért hozzánk, a tanácsterembe, amelynek közepén egy pingpongasztal állt, s ahol már a kollégáink közül is többen ott lebzseltek, maga a főszerkesztő, a Kutas.
Aki, amikor meglátta a gyülekezetet, annak központjában Szombathyt, amint néhányan gratulálnak neki,
arcán kigyúltak az általunk jól ismert lila hullafoltok, a düh jelei, és éktelenül elkezdte szapulni az újságíró aznapi teljesítményét.
És mondta, és mondta, és mondta...
Engem meg elöntött az epe. Eddig a háttérben álltam, most fölkaptam a félévnyi összefűzött legalább tízkilós Népsport gyűjteményt, előrefurakodtam szembe Kutassal, Szombathy mellé, fölemeltem a pakkot, és levágtam a pingpongasztalra, csak úgy döngött, és nekikezdtem a Kutasnak szánt monológomat, valahogy imígyen:
Én itt helyben kinyalom a seggét, ha maga mutat nekem ebben a k...a Népsportban egyetlen olyan tudósítást, amely csak megközelítően olyan jó lenne, mint az, amit mi ma leadtunk.
A hullafoltok ekkor már izzani kezdtek a nyakán: „Dávid ! Magának itt nem osztottunk lapot! Ha nem teszik le is út, fel is út, már mehet is!”
Rendben van, de akkor holnap ki írja le, hogy mi is történt a vívóival?! Én elüldögélek nyugodtan a Népsport nélkül
(egyébként a világbajnokság fogadó és elszállásoló bizottságának a tagja voltam), de magát majd megüti a guta.”
Szegény Szombathy csak hallgatott, néhányan alig titkoltan fuldokoltak a röhögéstől, és titkon várták a keresztre feszítésemet, de
a Kutas fogta magát, és szó nélkül bement a szobájába. Nekünk pedig tényleg csodálatos két hetünk volt. Kritika nélkül.
A férfi tőrrel kezdődött, mint mindig, amelyben nekünk két friss fiatal világbajnokunk volt, Gyuricza József és Fülöp Mihály, mögöttük pedig a két évvel azelőtti, történelmi jelentőségű világbajnoki címet nyerte a csapat. Ennek ellenére az egyéni versenyben nem jutottak még a tűz, azaz a győzelem közelébe sem, a csapat viszont, elhozta legalább a bronzérmet
Nagy meglepetés volt az egyéni verseny végeredménye, amelyet az egész világ elképedésére nem valamelyik nagy esélyes magyar, francia, olasz, nyugatnémet, belga, vagy lengyel, szovjet vívó nyerte, hanem
egy kopasz, tülökorrú, lomha mozgású, de kötélidegzetű angol ügyvéd, Alan Jay.
De nem volt elég férfi tőrvívóink mérsékeltnek mondott eredménye, amelyet ma komoly sikernek könyvelnénk el, az egyéni versenyükben még vívónőink sem remekeltek. Csak Juhász Katalin került döntőbe, és lett ötödik. És ekkor már ott jártunk az első hét végén, már csak a női csapatverseny volt hátra, és ha az is...
De ebben végre nem volt „ha”.
Ebben nagyszerű vívás volt. Végre nemcsak Juhász Kati, a csapat esze (civilben vegyészmérnök) hozta a valós tudását, hanem mind, a többiek is. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy sorra verjék az útjukba kerülő jobbnál jobb csapatokat: a holland, a román, a német lányokat, majd végül a szovjeteket! Ellenük most is Juhász Kati volt a legjobb, három győzelemmel. De Dömölky Lídia és Rejtő Ildikó is hozott kettőt-kettőt, Kovácsné Nyári Magda meg azt az egyet, amely még kellett a győzelemhez: 8:6. Azért csak ennyi, mert annyival jobb volt a találatarányunk, hogy nem kellett tovább vívni.
Szombathy a Népsportban (július 20-án) így írt:
A közönség ujjongva ünnepelte a kitűnő csapatot, és a magyar lányok örömtől könnyes szemmel álltak fel a győzelmi dobogóra. Rejtő Ildikó, aki addig nem sokat nyilatkozott, most csak úgy ontotta magából a szavakat: »Az én boldogságom kettős. Örülök, hogy nyertünk, és külön örülök annak, hogy először vagyok világbajnok csapattag.«
Juhász Katit is kézről kézre adták a gratulálók. Úgy beszélt, hogy valaki éppen veregette a vállát, vagy szorongatta a kezét: »Nagyon féltem a németektől, mert tavaly Philadelphiában betliztem, egyetlen győzelmet sem arattam ellenük. Képzelhetik, hogy milyen boldog vagyok, hogy most sikerült!«”
Aranyos vasárnap. Utána szünnap, szerdán meg, már a párbajtőr egyéni döntő. A párbajtőr, amelytől szinte mindenki tartott. A franciák például (meg a többi „latin”) azért, amiért a férfi tőr után is keseregtek: „Az eddigi 63 év során, eddig mindössze háromszor fordult elő, hogy nem latin vívó nyert tőrben. (1904-ben Fonst kubai, 1955-ben és 57-ben Gyuricza és Fülöp, magyarok), most pedig mintha ránk szakadt volna az ég!”
A döntőben kiderült, hogy egy fecske, azaz Sákovics József nem csinál nyarat,
pláne, ha olyan héják is ellene vannak, mint a szovjet Habarov és Csernyikov, és a grúz fiatal ideg nélküli Kosztava, továbbá a robusztus olasz Delfino, meg a kétméteres lengyel Glos az elnyűhetetlen angol egyéni aranyérmes Jayjel megtoldva. Válogatott legénység. Aki innen élve kikerül...
Az Bruno Habarov volt. Könnyed, elegáns, intelligens vívással, ami nem sok jót ígért a csapatversenyre a többieknek. Nekünk sem.
Viszont mi vívtuk velük a döntőt.
Előtte, a döntőbe jutásért leléptük a franciákat 9:4-re, és amikor most felidézem a döntőt, a magyar csapat vezet a szovjetek ellen 8:7-re. Kausz István indul az utolsó csörtére Habarov, az újdonsült világbajnok ellen. Kausznak két győzelme és egy veresége van eddig, rajta áll, vagy bukik a világ. Gábor Tamás, a nagy taktikus és számolóművész már a fejébe táplálta a pontos adatokat. Tehát: Kausz esetleg kikaphat, de csak 5:4-re, mert akkor a találatarány éppen egyenlő, pénz az ablakban, újra kell vívni a csapatgyőzelemért. Vagy lehet 5:5, ez kettős vereség, mert ilyen is van, akkor viszont már mi nyerünk! Ha 5:3 oda, az maga a halál, ők nyernek.
Kausz István nekiment Habarovnak, és simán vezetett is 4:2-re. Akkor viszont, ahogy később maga is elmondta, annyira megtáltosodott, hogy hamar be akarta fejezni az egész cirkuszt, ezért aztán pillanatok alatt 4:4 lett. Ezzel ott álltak egymással szemben, a döntés mázsás felelősségével a vállukon. Innen már megint magamat idézem, hiszen azért ültem ott szinte megkövülten a pást mellett.
Aki látta ezeket a másodperceket, amíg él, nem felejti el. Kausz mereven kinyújtott, elöl tartott tőrrel lépeget, lépeget, vár, vár és közben figyel. Habarovnak egyszer jönnie kell! És jön is. Pengét fogna! De Kausz kitér a pengefogás elől, a hegye ott marad elöl, és Habarov szinte felszúrja önmagát.
Kausz még áll ugyanebben a tartásban, leveszi a fejvédjét, fáradtan elmosolyodik: Jönnie kellett!, Jönnie kellett!... – mondogatja boldogan.”
A gép jelzett, döbbent csend, majd elszabadult a pokol. Mindenki berohant a pástra, Kausz már fent kapálódzott a tömeg feje fölött, ott adták kézről kézre,
először lett világbajnok magyar párbajtőrcsapat. Bárány Árpád, dr. Berzsenyi Barnabás, Gábor Tamás, dr. Kausz István, Marosi József, Sákovics József, és dr.Balthazár Lajos. Ahogy mondani szokás, hosszú küzdelem és várakozás után, végre kinyílt egy ajtó. Amely azóta is nyitva van, ha nem is mindig tárva.
Eredetileg ez a babona úgy szól, hogy amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Én most a fegyvernemek kötött egymásutánja miatt kénytelen voltam fölcserélni a sorrendet, kinyitottam egy ajtót, de ettől a mágia még igaz. Mert az ajtónyílás másnapján, a kardcsapat döntőben már be is csukódott egy másik ajtó, a babona rendje szerint.
Napokkal korábban még boldogan örülhettünk Kárpáti Rudolf nagyszerű vívásának
és aranyának, mögötte a két fiatal, a második Mendelényi Tamás, és az ötödik Horváth Zoltán remek szereplésének, illetve annak, hogy a Nagy Öregek legnagyobbika, Gerevich Aladár még most is simán döntőbe jutott. (Kovács Pál megsérült.) A számunkra sikeres döntő egészen más csapatversenyt ígért, mint az a hideg zuhany, amelyet a lengyel kardvívók, Kevey János mester tanítványai zúdítottak a mieink nyakába, és a nép, a közönség, a magyar kard örök dicsőségében bízók és fürdők nyakába is.
Miután egyéniben a kardhegemóniánk már két évvel ezelőtt elfüstölt, most a 35 éve fennálló kardcsapat veretlenségünk is léggé vált. Némi mentséget talán jelenthet, hogy ezt a füstölőt egy olyan csodálatos tehetségű, és szellemi képességű vívó kezelte, mint
Jerzy Pawlowski.
Aki a kalandos életét, mint amatőr festőművész fejezte be, de vívásának, személyének nagyszerűségét semmi nem tudta elhomályosítani sem. Persze, akkor még, a magyar kardvívásét sem. (Egy év múlva Rómában már megint mi voltunk az olimpiai bajnokok.)
Végül, engedjenek meg egy személyes közlést: ez a világbajnokság számomra is becsukott egy kaput, a kardvívásét, de megnyitott egy másikat, az újságírásét.
Egy év múlva már nem vívtam, de átvevője voltam a római olimpiának, a Népsport munkatársaként. Aztán még éppen harminc olimpiai és világbajnokság résztvevője lehettem, mint tudósító, vagy tv-kommentátor, vagy mind a kettő.
Talán ezért is kérték tőlem ezt a néhány sort. Annak ellenére, hogy ha őszinte akarok lenni, a mai vívás, már nem annyira szívügyem, mint volt, ami volt.
origo.hu
Amerika választ - minden fontos hír az elnökválasztásról
origo.hu
Forgács Gábor élete képekben
borsonline.hu
Csalás történt? Megérkezett a TV2 válasza a Megasztáros botrányra
magyarnemzet.hu
Szalai Attila váratlan esélyt kaphat, Dárdai lehet előtte a példa
metropol.hu
Most jött: Utasokkal teli villamos balesetezett Budapesten, súlyos a baj
mandiner.hu
Hoppá: mégsem törölték mindenhol Lakatos Márk előadását?
origo.hu
Azahriah hivatalosan is visszavonult
origo.hu
Váratlan üzenetet küldtek az oroszok
origo.hu
Nézze meg a Dancing with the Stars legjobb képeit! - galéria
origo.hu
Meghalt Forgács Gábor
origo.hu
HPV: Halálos veszélyben lehetnek ezek a férfiak
origo.hu
