A féllábú, sánta magyar csodás diadala a verhetetlennek hitt szovjet ellen

A potméterek kiakadtak, annyira kiabált Novotny Zoltán a svájci Martignyből 1989. augusztus 27-én vasárnap délután. A féllábú, az öregember, a sánta, azaz Komáromi Tibor legyőzte a legyőzhetetlennek hitt szovjet Mihail Mamiasvilit a kötöttfogású birkózó-vb 82 kg-os súlycsoportjának döntőjében. A magyar sportoló néhány perccel a döntő előtt szinte lábra sem tudott állni. Aztán olyan győzelmet aratott, amihez fogható kevés van a sportban. Novotny Zoltán írása az Origónak.

Harminc évvel ezelőtt a martigny-i birkózó-világbajnokságon – csakúgy, mint korábban mindig, ha tehettem -, a döntő előtt bementem a bemelegítő helyiségbe, hogy szót váltsak a „csatába" indulókkal, hogy csak figyeljek, ragadjon rám valami, hogyan telik a verseny előtti utolsó félóra-óra, mit csinálnak, miről beszélgetnek, mit tudhatok meg, amit aztán esetleg a közvetítésben felhasználhatok. Komáromi Tibor döntője előtt voltunk.

Akkoriban a nehézsúlyú szovjet Karelint és a két 82 kilóst, a szovjet-grúz Mamiasvilit és Komáromit tartották a világ legjobb kötöttfogású birkózóinak.

Tibitől mindenki visszavágást várt a szöuli olimpiai döntőben elszenvedett téves taktikát követő alapos vereségért. A bemelegítő helyiségbe lépve megláttam, hogy a szőnyegen ül, kissé hátradőlve, a könyökére támaszkodva. Egyáltalán nem melegít. Szemében a megszokott huncut csillogás, arcán mosoly. Nehéz eldönteni, hogy természetes-e vagy kényszeredett.

Komáromi Tibor (j) és a szovjet Mihail Mamiasvili küzdelme bevonult a birkózósport nagy klasszikusai közé Forrás: MTI/-

Kifordult a bokám. Nem tudok lábra állni. Voltunk kórházban is, megvizsgáltak, kaptam valami kezelést is. Vissza kellene lépnem, de megpróbálom. Ha nem megy, feladom"

- mondta halkan ugyanazzal a mosollyal, mondhatni pókerarccal. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy csak a frászt akarja rám hozni, vagy valóban beütött a mennykő. Beütött.

Komáromi pályafutása alatt három világbajnokságot nyert. Mindhárom különleges, emlékezetes valamiért. 1986-ban Budapesten a lengyel Darasszal együtt leléptették passzivitás miatt.

A közel tízezer néző közel egy óráig tüntetett, csak hosszú szünet után lehetett folytatni a világbajnokságot.

Hónapok múlva aztán a nemzetközi szövetség korifeusai belátták, őrültség azt hinni egy világbajnoki döntőben, hogy egyik birkózó sem akar aranyérmet nyerni. Mindketten megkapták. Egy év múlva Clermont-Ferrand-ban Komáromi végigszáguldott a mezőnyön. A döntőben azt a zsiványságot, mondhatni vagányságot, pimaszságot is elkövette, hogy a német Gössnert combtőnél, fejnél megragadta, összecsomagolta, és fordított kiemeléssel két vállra fektette. A rebúrt kis versenyeken, nagy előnynél, egyértelműen gyengébb birkózók ellen szokták alkalmazni, nem világbajnoki döntőben. A két arany után következett a szöuli olimpiai ezüst, majd 1989 augusztusában Martigny.

Ha a svájci kisvárosra gondolok, eszembe jut a Gianadda Múzeum, amelynek alagsorában fantasztikus autógyűjtemény található elsősorban oldtimerekkel, de a Formula-1 ősével, a száguldó szivarral is. A kertjében Henry Moore-kiállítás volt éppen. A huszadik század egyik legjelentősebb szobrászművésze, a modern művészet jelképe. Churchill óta a leginkább elismert angol. Roppant méretű figurái legjobban természeti környezetben érvényesülnek.

Martigny, Svájc. Itt lett világbajnok 1989-ben Komáromi Tibor Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

A kiállítás után egy ott is maradt állandóra a kertben. Mint ahogy Brancusi egy alkotása is. A világbajnokság ideje alatt a svájci síparadicsomok egyikében, Verbierben laktam. A közel 500 méter magasan fekvő Martignyból keskenypályás vonattal és autóbusszal mentem a hegyre 1400 métertől 3000 méterig felhúzódó Verbierbe, útközben láttam a 6 kilométer hosszú Olaszországba vezető Szent Bernát-alagút bejáratát, fenn pedig meglepődve tapasztaltam, hogy az ágyamon nyáron dunyha van takaróként, reggel pedig, amikor kiléptem az erkélyre, a Nagy-Szent Bernáthegy oldalát friss hó borította.

A hegyi kolostorban képezik ki hegyimentésre egyébként a híres bernáthegyi kutyákat.

A döntő napján is Verbierből ereszkedtem le Martignyba. Akkor még nem egy nap alatt bonyolították le egy súlycsoport versenyeit, így aztán Komáromi már túl volt öt győzelmen. Koreai és a három év múlva Farkas Péterrel olimpiai döntőt vívó lengyel ellenfelét leléptették, görög riválisát könnyedén, nagy fölénnyel, a jugoszlávot szűken, de biztosan verte. A finn Niemivel mindig nagy csatát vívott, de ezúttal nem volt probléma, 5:1-gyel ezt is besöpörte a zsákba. Már túl voltunk Major betlijén, már dohogtam, hogy a korábban Európa-bajnokságot is nyert Repka csak a negyedik, Bódy pedig az ötödik helyen végzett. Túl Sike András bronzérmén, akinek minden mérkőzése előtt vagy után elismételtem, ha nem szerez érmet, senki sem mossa le róla, hogy egy évvel korábban szerencsével nyerte meg a szöuli olimpiai aranyat. Elkönyveltem a nehézsúlyú Klauz második helyét, a 13 éves veretlenségi sorozat második évében járó Karelinnel szemben esélye sem volt. S akkor következett Komáromi!

Bebicegett középre, kezet fogott a bíróval és Mamiasvilivel. Később elmondta, a kézfogásnál érezte, hogy ellenfele fél tőle.

Szemmel láthatóan óriási erőfeszítésébe került Tibinek, hogy állva maradjon. Éppen ezért igyekezett, amint csak lehetett, földharcra váltani, lent pedig szétterpesztett karokkal és lábakkal, kígyómozgással védekezni. Ha pedig ő volt jobb pozícióban, elszöszmötölni, böjtölni a lehetőségre. Álló helyzetben Mamiasvili egy indítását már a földön megkontrázta, s megszerezte a vezetést. 1 perc 40 másodperccel a befejezés előtt viszont nem úszta meg, hogy a szovjet ne kerüljön mögé. Az a száz másodperc az elszánt védekezés magasiskolája volt, a szív, a küzdeni tudás diadala.

A közvetítésben már rég túltettem magam az ijedtségen, már én is Mamiasvili fogását bontottam, az ő kezét, karját szorongattam, már tudtam, hogy nem csúfos vereség lesz a vége, már-már a csodában, a győzelemben is reménykedtem. Következett a hosszabbítás.

Komáromi Tibor (j) és a szovjet Mihail Mamiasvili küzdelme Forrás: MTI/Németh Ferenc

S ekkor Tibi mindent egy lapra feltéve, minden erejét, ravaszságát összegyűjtve kibillentette egyensúlyi helyzetéből Mamiasvilit, estükben befogta ellenfele fejét, derekát szorosan átnyalábolta, földhöz vágta, s föléje került, uralta.

Megvolt a fényes győzelem én pedig harsogtam: ez a fáradt, beteg, megtört, féllábú, sánta öregember, Komáromi Tibi legyőzte Mamiasvilit.

A negatív, irreális, ellentétes jelzőkkel azt akartam jelezni, hogy milyen nagy tettet hajtott végre a magyar birkózó, aki nemcsak ellenfelét győzte le, hanem önmagát is, aki millió magyarnak szerzett örömöt 1989-ben, a magyar történelemnek különben is jelentős évében.

Aztán megtudtam azt is, hogy a kórház után az amerikai csapat orvosa is megnézte Komáromi sérült bokáját, varázstapintásokkal, enyhe masszírozással segítette, saját, speciális krémjével bekente, beborogatta, bekötötte, s elhitette a magyar fiúval, hogy képes lesz kiállni a nagy harcra. Sidó Zoli, a magyarok orvosa, biztos, ami biztos, az egészet még megfejelte egy injekcióval. De a győzelemhez kellett Komáromi is.

Nem volt fáradt, hanem elszánt. Nem volt beteg, csak fájt a bokája, amit tíz percig leküzdött, tűrt, elfelejtett. Nem volt megtört, hanem erős. Nem volt féllábú, sánta, hanem céltudatos, a körülményekhez alkalmazkodó, taktikus. Nem volt öreg, hanem erőtől duzzadó fiatalember.

Három világbajnoki címe közül alighanem erre a legbüszkébb!