Makray Katalinnal madarat lehetett volna fogatni a tokiói ezüstérem után

Olimpiai ezüstérmes tornász, háromgyermekes tévétorna-szereplő, a NOB-tag, nagykövet, a volt köztársasági elnök Schmitt Pál felesége. Makray Katalin a minap ünnepelte 75. születésnapját, és visszatekintve életére, arra a legbüszkébb, hogy mindvégig meg tudott maradni annak, akinek született: Makray Katalinnak. A jeles alkalomból a Magyar Nemzet készített vele interjú.

Részlet az interjúból:

Esélyes volt az olimpián?
Ducza Anikó talajon és gerendán volt éremesélyes, és nem akarok álszerény lenni, de benne volt a levegőben, hogy korláton én is jól szerepelhetek – annak ellenére, hogy a 168 centimmel én voltam a csapatunkban a legmagasabb, és nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábam ne súrolja a földet. Volt az olimpia előtt egy kéztörésem, ami kapóra jött, mert Soti bácsival, az edzőmmel – Solymosi Ottóval – kidolgoztunk egy vadonatúj, erős gyakorlatot, miközben nem kellett versenyeken indulnom. Harmadik helyen kerültem a döntőbe, az előttem álló Čáslavská elrontotta az egészcsavar-elemet, leesett.

Asztahova győzött, én lettem a második a nagy Latinyina előtt.

Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Főleg, hogy csapatban is ötödikek lettünk. Bőgtem a dobogón örömömben, mint egy kisbaba. Ellentétben az elhíresült mondással azt vallom, hogy sírni nem csak a győztesnek szabad. Mert boldogságában mindenki elérzékenyülhet. A szüleimre gondoltam, meg az edzőimre, Soti bácsira és Macus nénire, Kovács Lászlóné Csillik Margitra, akik nem lehettek kint Tokióban. Akkor még nem volt tévénk, a szüleim a szomszédban, az edzőim pedig a Lenin körúti Keravill kirakatában nézték az olimpiát.

Schmitt Pállal, a férjével mikor találtak egymásra?
Ó, hát a híres tatai edzőtáborban! Én tizenhét éves gimnazista voltam, Pali húsz, 1962-t írtunk. Beszélgettünk, de semmi több, csak amikor vége lett a nyárnak és elkezdődött a suli, mondtam a barátnőmnek, hogy találkoztam egy csinos fiúval, aki nagyon tetszik. Az olimpia évében Pali már udvarolgatott nekem; Tokióba ő még nem jutott ki.

Aztán komolyra fordultak a dolgok, és 1966. július 23-án megesküdtünk.

Alexa egy évre rá megszületett, Mexikóvárosban úgy lettem másodszor is az olimpiai ötödik csapatunk tagja, hogy a lányom egyéves volt. Nagyon örültem, hogy Palival együtt szerepelhettünk az olimpián, ahol ő először volt aranyérmes a csapattal.

Az olimpiai ezüstérmes tornásszal készült teljes interjú itt olvasható.