Nem a koronavírus, hanem a NOB döntötte be az ifjúsági olimpiát

Valahogy elsikkadt a sporthírek között a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a rendező ország, Szenegál közös döntése, miszerint a 2022-es dakari ifjúsági olimpiát négy évvel elhalasztják, 2026-ra. Ez csak egy ifjúsági olimpia, nem a „nagy", különben is, alig tíz évre nyúlnak vissza a hagyományai, az elsőt csak 2010-ben rendezték, megleszünk nélküle. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű.

Gondoljuk mi, a helyzet azonban ennél jóval súlyosabb, mint az első pillantásra tűnik. Ha ugyanis egy két év múlva esedékes sporteseményt el kellett halasztani – és a halasztás puszta tényét Thomas Bach NOB-elnök hivatalos közleményben üdvözölte –, akkor cseppet sem eretnekség azt feltételezni, hogy a 2020-ról 2021-re elnapolt „igazi„ olimpia, a tokiói megrendezése is veszélyben van.

Bár azt sem szabad elfelejteni, hogy a koronavírus-helyzet inkább csak ürügy volt a 2022-es dakari rendezvény törlésére, az igazi ok a nyugat-afrikai ország felkészületlensége.

Akkor most vegyük a halasztás/törlés érzelmi oldalát. Jómagam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy 2010 augusztusában jelen lehettem az első ifjúsági olimpián Szingapúrban. Minden túlzás nélkül állíthatom: remek kis rendezvény volt, nem is olyan kicsi. A résztvevők közül sokaknak fényes, dicsőséges pályafutásuk kezdőpontja volt az ázsiai városállam, vegyük csak Tony Yokát, a francia ökölvívót, aki hat évvel később Rióban szupernehézsúlyban felnőtt olimpiai bajnok lett, vagy a kubai Robeisy Ramírez, szintén ökölvívásban, aki Londonban és Rióban is a dobogó tetejére állt 54 kilóban. De a mi bunyósunknak, Harcsa Zoltánnak is Szingapúr volt a kezdet egy szép bronzéremmel, a két aranyérmet szerző Kapás Boglárkáról nem is beszélve, aki ma a magyar sport egyik legfényesebb csillaga, nemcsak az úszásban, hanem úgy általában. S azt se felejtsük el, hogy Babos Tímea és Fucsovics Márton is teniszezett Szingapúrban, sőt, Babos már akkor bronzérmet szerzett specialitásában, párosban.

Szóval, az ifjúsági olimpia fontos állomás egy fiatal sportoló életében, ahogy

Bernek Péter, Biczó Bence, Esztergályos Patrik, Gercsák Szabina, Grátz Benjámin, Kenderesi Tamás, Milák Kristóf, Özbas Szofi, Péni István, Szilágyi Liliána és Tótka Sándor életében, pályafutásában is az volt.

(Ők a mind ifjúsági olimpiai bajnokaink, természetesen Kapás Boglárkával együtt.) Illetve, pontosítok. Nem fontos, hanem meghatározó. Mi több, néhányuknak – azoknak, akik később, felnőttként valamilyen oknál fogva nem lesznek világklasszisok – kis túlzással sportolói pályafutásuk egyetlen olyan állomása, élménye, amiről majd az unokáiknak is mesélhetnek. Hiszen cseppet sem törvényszerű az, hogy minden ifjúsági olimpiai érmesből felnőtt olimpikon, pláne olimpiai bajnok lesz. Tőlük ezt az egyszeri és megismételhetetlen élmény vette el most a NOB – nem is annyira a dakari esemény törlésével, sokkal inkább azzal a felelőtlen döntéssel, hogy egy felkészületlen országnak adta oda a rendezés jogát.

Most egy generációnak kiesik ez az élmény, ez a kezdőpont. Pótolhatatlan veszteség.