Válogatott focista is lehetett volna, de inkább végigverte a világot

Édesapját sosem ismerte, az anyja pedig nem tudott gondoskodni róla, ezért árvaházba adta. A szülők nélküli gyerekkor mellett azzal is meg kellett birkóznia, hogy az iskolatársai rendszeresen bántalmazták vézna testalkata miatt. Később profi futballista is lehetett volna belőle, de ő a küzdősportokat választotta. A legnagyobb súlycsoportban az egyik legkisebbként lett halhatatlan bajnok, akit csak egy láthatatlan ellenség tudott térdre kényszeríteni. Már 20 éve nincs közöttünk a japánok félistenként imádott Kék Szemű Szamurája, Andy Hug.

1964. termékeny év volt, a Beatles meghódította az Egyesült Államokat, a magyar olimpiai csapat többek között tíz aranyérmet szerezve remekelt a tokiói ötkarikás játékokon, és nem utolsó sorban egy kis svájci faluban megszületett Andy Hug.

A kisfiút körülvevő környezet tündérmesébe illő volt, azonban a családi háttér már inkább egy rémálmot idézett.

Édesapját sosem ismerhette meg, mert a francia idegenlégióban szolgáló családfőt Thaiföldön a mai napig tisztázatlan körülmények között megölték. Édesanyja nem volt képes gondoskodni sem róla, sem a testvéreiről, ezért árvaházba adta őket.

A kis Hug egészen hároméves koráig volt család nélkül, amikor a nagyszülei kivették őt és két testvérét az intézményből és úgy döntöttek, ha az anyjuk nem, majd ők felnevelik a gyerekeket.

Csenevész kölyök volt, az általános iskolában testalkata miatt sokat gúnyolták és bántották a társai. Hat évesen kezdett sportolni, a labdarúgás volt az első, amit kipróbált.

Ez egyébként annyira jól ment neki a későbbiekben, hogy meghívták a svájci U16-os nemzeti tizenegybe is.

Az, hogy mégsem profi futballista lett belőle, csak egy véletlennek volt köszönhető.

Tíz éves volt Hug, amikor az egyik barátja az iskola után felvetette neki, mi lenne, ha elmenne vele egy karate edzésre. Mivel elege volt az osztálytársai piszkálódásaiból, ezért igent mondott, és ahogy mondani szokták, a többi már történelem.

Mesterei hamar rájöttek arra, hogy egy csiszolatlan gyémánttal van dolguk, aki rendkívül fogékony erre a mozgáskultúrára.

A karate lett végül Andy Hug sportja. Forrás: japanbullet.com

Hug olyan gyorsan fejlődött, hogy miatta a Svájci Karate Szövetség áthágta a korábban felállított szabályokat és így a 15 éves tinédzser a felnőttek között verekedhetett az 1979-es Oyama Kupán.

Nem is verekedett, inkább csak vert, mert nem kis meglepetésre megnyerte a tornát a fiatal harcos.

Ez még csak a kezdet volt az ifjú titánnak, 17 évesen már a svájci kyokushin (karate stíluság) válogatott oszlopos tagjának mondhatta magát és nem volt még 18, amikor társalapítója lett a bremgarteni dojonak (terem, ahol a mesterek oktatják a karatét). A sport mellett pedig még arra is futotta az erejéből, hogy befejezze a tanulmányait és hentesként kezdjen el dolgozni.

19 éves korában jött el az a pillanat, amelyre minden karatés vágyik, a sportág őshazájában, Japánban léphetett tatamira.

1983-at írtunk, ekkor volt a 3. Kyokushin Nyílt Világkupa. Hug technikai repertoárja, okos bunyója már ekkor lenyűgözte a felkelő nap országának lakóit, de igazán a négy évvel későbbi versenyen mutatta meg, mit tud.

Magabiztosan verte azt a Masudát és Ademir da Costát, akik korábban teljesítették a karatéban legendásan kemény kihívást, amely során mindegyikük 100-100 ellenfél ellen felváltva verekedett folyamatosan.

Majd a torna történetében először egy olyan döntő következett, amelyben nem volt japán résztvevő. A fináléban a kor két legnagyobb karatékája, Andy Hug és a dél-koreai Shokei Matsui csaptak össze. A küzdelem annyira epikusra sikeredett, hogy még több mint 30 évvel később is rendszeresen beszédtéma karatés berkekben.

A mérkőzés végén nem Hug keze lendülhetett a magasba, vitatott ezüstérme ellenére ezzel a sikerével nagyon sokat tett az európai harcosokért, akik Japánban akartak érvényesülni. Persze a második helye után sem hagyta ott szeretett sportját.

Budapesten Európa-bajnok lett nehézsúlyban, 1989-ben,

a K-1-es szabályrendszerű tornákon való indulásáig pedig a legjobb karatésokkal állt ki, és általában a meccsek végén ő hagyhatta el győztesen a tatamit.

A K-1-ként ismert versenysorozatot Japánban alapította Kazuyoshi Ishii. A karate mester által létrehozott torna korának egyik legkeményebb állóharc sorozata lett, ahol tényleg csak a világ legjobbjai léphettek a kötelek közé. A névvel kapcsolatban Ishii elmondta a Fekete Öv magazinnak, hogy

a „K" onnan jött, hogy a küzdősportok nevének jó része ezzel a betűvel kezdődik, pl.: karate, kung-fu, kempo, stb.. Az 1-es pedig az egy súlycsoportot jelentette,

ezért is volt kuriózum, hogy a „mindössze" 180 cm magas és 98 kg-os Hug sokszor a 20 kg-val nehezebb vagy éppen majd egy fejjel magasabb bunyósokkal szemben is sikeres tudott lenni.

A svájci ikon első K-1 meccsét 1993 végén vívta és nyerte, majd rá egy hónapra a másodikat is behúzta. Kezdésnek nem volt éppen rossz, ráadásul egyik mérkőzés sem ment végig. Ezek után bedobták a „mélyvízbe", 1994 márciusában a K-1 első világbajnokával, Branko Cikaticcsal került szembe.

Galamblelkű olvasóinknak nem javasolnánk, hogy megnézzék azt az összecsapást, mert a felek szó szerint összeverték egymást.

Az öt menetes, borzasztóan kemény csata végére Hug orra eltört, horvát vetélytársának arca egy véres masszává vált.

A döntés így végül a bírókra maradt, akik egyhangú pontozással Hugot érezték jobbnak. Mindenki láthatta, hogy egy egészen kivételes képességű harcos csatlakozott a nemzetközi mezőnyhöz.

Hug virtuóz stílusának és személyiségének köszönhetően hamar elképesztően népszerű lett a japánok között. A helyieknek nagyon sokat jelentett, hogy óriási szíve volt, nagylelkűen viselkedett, erőt sugárzott és vasakarat jellemezte.

Gyakorlatilag félistenként szerették és barna szeme ellenére is Kék Szemű Szamurájnak nevezték.

A szimpatikus tulajdonságai mellett a szorítóban mindig elő tudott „varázsolni" valamit a tarsolyából. A lábait rettegte minden ellenfele, olyan könnyedén és gyorsan indította gyilkos rúgásait, hogy arra nem sokszor volt ellenszere a szemben állóknak, később leginkább fekvőknek.

A csúcsra azonban még nem 94-ben, hanem 96-ban ért fel a svájci legenda, amikor megnyerte a K-1 az évi nagy tornáját.

Mielőtt a döntőről megemlékeznénk, ahol egy olyan technikával nyert, amelyet azóta például a UFC balhés ex-világbajnoka, Jon Jones is előszeretettel alkalmaz, érdemes egy pillantást vetni a sorozat lebonyolítási rendszerére.

Napjainkban egy profi nehézsúlyú bunyós maximum kettő, extrém esetben három alkalommal lép ringbe vagy ketrecbe, mert a sportolók igyekeznek védeni hosszabb távon is az egészségüket. Nos, a 90-es években ilyen „apróságokkal" még nem foglalkoztak a versenyzők vagy a szervezők.

Hug 1996 márciusában nyert Bart Vale ellen TKO-val, így mehetett a május 6-i nyolcas tornára, ahol egyetlen este alatt verekedett a negyeddöntőben, az elődöntőben és a fináléban is.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a nyolc résztvevő egyik sem a kezdő, felhozó meccs kategóriát képviselte, így minden összecsapás egy igazi háború volt a szorítóban.

Andy Hug (bal oldalon) lábtechnikái világhírűek voltak. Forrás: Walter Bieri

A döntőben a svájci sportemberrel szemben egy régi ismerőse állt, Mike Bernardo. A dél-afrikai bunyós korábban kétszer is legyőzte őt, ráadásul mindkétszer idő előtt, így mondhatjuk, volt miért revánsot vennie rajta.

Az ekkor 31 éves sportoló olyan kőkemény oldalsó rúgásokat zúdított ellenfele lábára, hogy a második menet elején számolni kellett rá.

Bernardo az első alkalommal még épphogy fel tudott kelni, bár érződött rajta, hogy ehhez minden akaraterejére szüksége volt. Hug ekkor egy váratlan megoldással rukkolt elő, fordulatból rúgta combon ellenfelét. Pontos és erős találata után a bíró ugyan elkezdte a számolást a földön szenvedő sportoló felett, de hamar belátta, ennek a döntőnek vége.

A klasszis versenyző a következő évben és 1998-ban is bejutott a K-1 torna fináléjába. Bár mindkét alkalommal kikapott, előbb egy későbbi négyszeres, utóbb pedig egy háromszoros világbajnoktól,

ő lett a szervezet történetének első olyan harcosa, aki három egymást követő évben is a döntőig menetelt.

Harcos mentalitását jól jellemezte, hogy már komoly beteg volt, amikor 2000 júliusában egy K-1 mérkőzésen kiütéssel verte japán ellenfelét. Mivel érezte, hogy valami nagyobb baj van, ezért kivizsgáltatta magát, és augusztusban kiderült, hogy súlyos kórban, leukémiában szenved. Ráadásul ekkorra az állapota miatt már az sem volt biztos, hogy a kezeléseknek bármilyen hasznuk lehet.

Hug minden negatív körülmény ellenére ekkor is azt mondta, küzdeni és nyerni fog. Még egy hivatalos nyilatkozatot is közzétett a rajongóinak, hogy élete legkomolyabb ellenfele ellen készül harcolni, de Japánban felgyógyul, és újra találkozhatnak vele a ringben.

Sajnos a láthatatlan ellenség esélyt sem adott a bajnoknak, kíméletlenül ledöntötte a lábáról, emésztőrendszere megadta magát, és még a szemgolyójából is vérzett. A svájci sztár még ekkor sem adta fel a küzdelmet, pedig augusztus 22-én, amikor a K-1 versenysorozat atyja, Kazuyoshi Ishii meglátogatta, már az életéért harcolt. Hug azt mondta a sportvezetőnek:

„Megpróbálom legyőzni. De ha meghalnék, akkor Japánban akarok meghalni."

Másnap Hug kómába esett, a szíve pedig egy napon belül kétszer is megállt, azonban a harcos szervezete mindkétszer vissza tudott térni a halálból. Augusztus 24-én aztán harmadszor is megállt a svájci szíve, de többé már nem dobbant meg újra, és akárcsak az életének rendkívül fontos részét képező K-1 tornákon, a harmadik „leütés" után neki sem volt visszaút.

Japán gyászba borult a bajnok halála után. Forrás: AFP/Kazuhiro Nogi

Amikor Peter Aerts, háromszoros K-1 világbajnok, Hug egyik legnagyobb riválisa és egyben legjobb barátja megtudta, hogy a klasszis bunyós állapota egyre rosszabbodik, azonnal Japánba utazott. Mire odaért, az orvosok közölték vele, hogy a barátja meghalt, erre

Aerts, akit fénykorában a világ legveszélyesebb emberének tartottak a ringben, összeomlott és elsírta magát.

Nem csak a holland nagyágyú kapott sokkot a tragédia után. A 35 éves korában elment legenda halála két országban volt vezető hír minden újságban, TV-ben és rádióban. Szülőhazájában, Svájcban és második otthonában, Japánban.

20 éve már, hogy nincs közöttünk a „Kék Szemű Szamuráj", emléke azonban továbbra is a küzdősport rajongók szívében él.