Én vagyok az egyik úszófiú, akit Turi György a WC-ben szadista módon megvert

Orsovai Péter, becenevén „Orso" néhány nappal ezelőtt azért kereste meg szerkesztőségünket, hogy elmondja: milyen volt azoknak a sportoló, úszógyerekeknek az élete, akik a nyolcvanas években a Budapesti Spartacusban Turi György irányítása alatt edzettek és úsztak. A most következő, tényleg megrázó történettel Orsovai Péternek nem Turi György tönkretétele a célja, hanem az, hogy a jövőben soha többet ne ismétlődjék meg az, amit ezeknek a gyerekeknek akkor át kellett élniük. A történet felidézése közben egyértelműen látszott, hogy Orsovait még több mint három évtized múltán is nagyon megviseli mindaz, amit évtizedekkel ezelőtt a Kőér utcai uszodában tapasztalt.

Orsovai Péter vagyok. Világéletemben „Orso" volt a becenevem, így szólítottak. A mai napig megmaradt ez. Ha valaki azt mondja, Péter, Peti, oda sem nézek, nem is hallgatok rá. Ha azt mondja, Orso, figyelek.

1975-ben születtem, 47 éves vagyok.

Gyerekkorom nagy része a késő Kádár-kor Magyarországán játszódott. Mindenféle szégyen nélkül mondhatom, hogy panelproli családból származom. Mint annyi más srácot, a szüleim engem is a sport felé terelgettek.

Édesapámmal nagyon sokat jártunk a víz mellé, vadkempingezni, nem akarták, hogy bajom essék, hát mondták, tanuljak meg úszni. Az úszást nem a Spartacusban kezdtem, hanem Csepelen, a Papírgyár uszodájában Kegye Tibornál. Hat éves kor alatt még nem lehetett versenyezni, onnantól indult a Béka kategória. 1981-ben, 6 évesen elég jól tudtam úszni, akkor már versenyre is jártam, meg is van valahol az első érmem.

Kidobtam volna már a francba az összes medállal együtt, mert nekem ezek nem sokat jelentenek.

Később Dunaújvárosban volt egy verseny, azt hiszem, ott szúrt ki magának a Spartacus egyik utánpótlás edzője. Szólt a szüleimnek, én kedden még Csepelre mentem úszni, szerdán meg a Kőér utcába. Egy kis gyereknek ez hatalmas változás volt. Az egyesületváltás egyben iskolaváltással is járt a megváltozott utazási távolságok miatt.

Nem is akartam én ezt az egészet, sírtam, de a szüleim legyintettek, tipikus gyerekhisztinek tartották – mennem kellett.

A kis csepeli tanuszodából átkerülni a nagy, akkor fényesen csillogó Spartacusba – ez nem volt mindennapos. Azt se tudtam, hogy hol vagyok. Hoztam ezt a fényképet, a dátum is rajta van a hátán, 1983. Megtalál? Nem? Pedig ott vagyok én. Alattam az X-jel.

1983. Középen fent Turi György. Mellette balra a később - akkor már nem Turi György tanítványa volt - ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina. Az alsó sorban az X-jel felett Orsovai Péter Forrás: Orsovai Péter fényképe

Aztán ott van Kiss Noémi, aki ma már sikeres írónő. Ott fent az ötszörös olimpiai bajnok, Egerszegi Krisztina.

És mellette ő. Turi György. Aki szadista módon, szinte kéjjel vert bennünket – nem mindenkit, mert voltak kivételezettek.

De erről akkor még semmit sem tudtam. Most elmesélek mindent. Helyenként majd kissé nyersen fogalmazok – nézzék el ezt nekem, de nem tudom másképpen megtenni.

Amikor 2013-ban kezembe került a volt úszó, Szepesi Nikolett könyve, az „Én, a szexmániás", még nem törtek fel bennem azok az érzések, amelyekkel most küzdök, ha eszembe jut Turi György. Abból a könyvből a Kicsi bácsis történetek maradtak meg bennem.

Ő volt a Spartacusban az a masszőr, Bacsa István, aki a lányok bugyijába nyúlkált. Hogy annak idején tudtunk-e erről? Ott voltunk, tudtuk, de mégsem tudtuk. Inkább csak sejtettük, hogy ezek a szörnyűségek valóban megtörténtek.

Kamasz gyerekek voltunk, nem akartunk erről tudni. Mi, fiúk csak annyit hallottunk, hogy a Kicsi bácsi fogdossa a lányokat. Mit csinál erre egy 10-12 éves kamasz fiú? Kajánul összeröhög a többiekkel, hogy „nézd már a vén hülyét, miket csinál a csajokkal." A nyolcvanas évek végét írtuk.

Nem velünk csinálta.

Turival teljesen más volt a helyzet. Szégyen, vagy nem: megfogadtam, ha összefutunk valahol az utcán, tuti meg fogom ütni. Egyszer. Ez a mai napig nem történt meg, neki ez lehet szerencse, de talán nekem is. Ám ha látnám őt sétálgatni itt, Erzsébeten, biztosan nem tudnám visszafogni magam. Csak egyetlen ütés lenne. De abba mindent beletennék.

Vele kapcsolatban mindig bennem volt ez a gondolat – attól a pillanattól kezdve, hogy örökre kiléptem a Kőér utcai uszoda ajtaján.

Felnőttünk.

Sokan feltehetik a kérdést, hogy miért pont most jutottam el odáig, hogy erről beszélni szeretnék. Nézzen rám. Látja, hogy izzadok, amikor erről beszélek?

Ez nálam idegi alapon megy. Azok a történetek, amelyek velünk ott, az uszodában megestek, nem múlnak el nyomtalanul. Cseh Laci és Kiss Noémi nyilatkozata szaggatta szét bennem azokat a gátlásokat, amelyek korábban megakadályozták, hogy szóljak erről. De nem az a cél vezet, hogy én most mindenképpen tönkretegyem Turit – megvan neki a maga keresztje, viselje, ahogy tudja.

Sokkal inkább az a célom, hogy soha, de tényleg soha ne történjenek meg olyan dolgok, amelyek velünk megestek.

Kiss Noémi nyilatkozata azért kavart fel nagyon, mert ő ezen a fényképen is rajta van. Meg ezen is. Amelyen én is rajta vagyok. Én ezzel a lánnyal naponta együtt úsztam a medencében.

Az 1987-es nyíregyházi úttörő bajnokság, ahol a Bp. Spartacus váltójában úszott az akkor 12 éves Orsovai Péter (a neve bekarikázva) Forrás: Arcanum

Engem Turi sokszor megvert. Volt, hogy a WC-ben, volt, hogy máshol. Az egyik verés nagyon élesen itt van előttem. Nyári napközis rendszerű úszótáborban voltunk a szünidőben. A Határ úti metróállomásnál volt egy bódé, egy tejbüfé, ahol remek palacsintákat sütöttek. Sokszor jártam oda enni, mert az a kaja, amit bent a Spartacusban kaptunk, sok mindenre jó volt, de arra nem, hogy egy fiatal versenyző fejlődjön. Hagyományos iskolai menza konyha működött akkor az uszodában, gondolom, nem kell bemutatni. Kellett az energia, na. Egyszer negyedórát késtem, mert elnéztem az időt. A folyosó két végén volt a két öltöző, majd lefelé vezetett egy lépcső.

A medencetéri bejáratnál meg egy-egy WC volt. Én már átöltöztem, mentem lefelé, amikor azt láttam, hogy Turi ott állt lent.

Turi György, aki a nyolcvanas években szadista módon verte a gyerekeket a Kőér utcában Forrás: MTI/Illyés Tibor

Kéjesen vigyorgott. Szinte várta, hogy megjelenjek. Kérdezte, miért késtem. Elmondtam.

Megfogta a kezem, berántott a WC-be, és durr. Szó szerint a fal adta a másikat. Majd visszakézből jött a következő.

A veréseket sokszor megismételte – nem csak velem, az úszótársaimmal is. Rendszeresen vert bennünket. De volt olyan versenyző, akihez soha nem nyúlt. Azok a gyerekek voltak a kivételezettek, akiknek a szüleik abban a korban befolyásos emberek voltak. Ők mindig megúszták egy szóbeli ejnye-bejnyével.

A szüleimnek soha nem beszéltem erről. Mit tehetett volna egy 13-14 éves gyerek?

Akkor a Spartacus az úszók szemében olyan volt, mintha a gyerekedet felvennék a világ egyik legmenőbb egyetemére. Kiváltságos helyzetben éreztük magunkat. Az akkori Kőér utcai uszoda tényleg világszám volt nekünk, akik korábban egy levelekkel telefújt pocsolyában vergődtünk, s ilyen körülmények között tanultunk meg úszni.

Mertem volna én bárkinek panaszkodni? Mindig azon gondolkodtam, miért ver meg most? Mit rontottam el?

Az úszás közbeni verések, a papucsával, vagy egy sárga, műanyag rúddal történtek. Hogy azt honnan szerezte, és miért lett a kedvence? Erről talán őt kellene megkérdezni. Az edzésterv alapján úsztuk a szériákat. Ha nem úsztam meg az időt, akkor kaptam. Persze nem mindig és nem mindenért, de ha rájött az "ötperc", akkor már a medence partján azt mutatta, hogy hányat fogok kapni. Tudja, mi ebben a skizofrén? Hogy még így is szerettem úszni. Sosem felejtem el az egyik pénteki edzést. Valami miatt nagyon besavasodtam, a kezemet alig bírtam kiemelni a vízből. Ez meg csak ott vigyorgott a medenceparton és mutogatta, hogy mi következik.

Én is tudtam. A verés. Leszartam. Azt gondoltam, legyen vele boldog.

Voltak persze másfajta indokkal kitalált verések is. Ilyen volt a szimulálás. Ha megfigyelte, a versenyszerűen úszó sportolóknak van egy sajátos testtartásuk. Az amúgy fess, daliás emberek előreugró, görnyedt vállakkal járnak. Ennek az oka gyerekkorban keresendő. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a sportolók izmai gyorsabban fejlődnek, mint a csontrendszer. Ez pedig káros is lehet. Sok úszónál a hátizom és csuklyásizom úgy előre nyomja a vállat, hogy ettől alakul ki ez a jellegzetes tartáshiba. Majd jönnek az edzések, ahol úgy terheled túl az izületet, hogy az fáj, s az úszóknál ez legtöbbször a vállfájdalomban jelentkezik. Nem vagyok orvos, valószínűleg nem fogalmazok szakszerűen. Az akkori tapasztalatokat viszont csak így tudom elmondani.

A „fáj a vállam" mondat nagyon sokszor valóban adhat okot a szimulálásra, de azért az esetek többségében tényleg nagyon fájt a vállunk. Ezt aztán vagy elfogadták, vagy nem. Ha nem hittek nekünk, jöhettek a verések.

Turi György kedvenc módszere a szimulánsok kiszűrésére az úgynevezett „megnyugvás teszt" volt. Ennek az volt a lényege, hogy hirtelen kaptunk egy rendkívül nagy terhelést, ez lehetett akár úszás, akár futás is, majd ennek a végén azonnal pulzusmérés következett. Ilyenkor azt mérték, hogy mennyi idő alatt tér vissza a pulzus a nyugalmi állapotba. Ebből szűrték ki, hogy szimulálsz, vagy sem. Ha úgy gondolták, hogy igen, elvertek, mint a lovat.

És akkor most eljött annak is az ideje, hogy elmondjam, miért hagytam abba a versenysportot.

Elértem azt a pontot, amikor már jobban gyűlöltem Turi Györgyöt, mint amennyire szerettem úszni.

Akkor már hangot tudtam adni ennek a családomban is. Győzködtek, érveltek, hajthatatlan maradtam. A másik úszóedző, Kiss Laci is megpróbált marasztalni. Körülbelül másfél év kellett volna ahhoz, hogy olimpiai kerettag lehessek az úszott időim alapján – legalábbis ezt mondta nekem. Kiss ígért fűt-fát. De akkor már a teljes bizalomvesztés és az utálat volt bennem. Kiss László egyetlen tanácsát fogadtam csak meg, azt, hogy ne hagyjam abba a versenysportot egyik napról a másikra, mert az káros lehet az egészségemre. Ezt felfogtam és megértettem. Valamilyen ismeretségnek köszönhetően végül kikötöttem a Vasasnál öttusázó újoncként. Azonnal beszippantott az öttusa, csodálatos sport, csak ajánlani tudom mindenkinek. Új sportágakkal ismerkedtem meg, a vívással, a lövészettel, a lovaglással. Varázslatos világ volt ez nekem.

Egy másik csapatkép, amely a Hajós Alfréd Uszodában készült Forrás: Orsovai Péter magángyűjteménye

Egyetlen bibi volt csak: nem éreztem jól magam abban a csapatban. Nem tudtam beilleszkedni. Végleg be akartam fejezni az élsportot. Ekkor valakitől jött a mentő ötlet: Csepelen az a Kegye Tibor viszi éppen az öttusa szakosztályt, akinél anno megtanultam úszni. Döntöttem, megbeszéltük, járni fogok az öttusázók úszó - és futóedzéseire, de kizárólag levezetés jelleggel, mintegy kivezetve magam az aktív versenysportból, amolyan "öregfiús" lötyögéssel.

Nagyon szerettem, sőt imádtam, hogy igazi teher nélkül élvezhetem a sportolást. Versenyzés nélkül jött az adrenalin és endorfin mámor. Az edzőnk Dobi Lajos öttusázó olimpikon, "félisten" volt a szememben.

Az a Dobi Lajos, aki az 1988-as szöuli olimpia aranyérmes magyar öttusacsapatának a tartaléka volt. Már nem emlékszem, hogy Kegye Tibor vagy Dobi Lajos rágta-e jobban a fülemet, hogy térjek vissza a versenysportba, igazolt versenyzőként, öttusázóként. Belementem. Akkor ismertem meg igazán Dobi Lajost. Nekem ő volt a világ legjobb edzője. Rajongtam érte. Tegeződhettünk vele. Kemény edző volt.

Tegezve úgy elhajtott, hogy csak pislogtunk. Azonban soha nem káromkodott és sosem emelt kezet ránk, sosem vert meg.

Ez nekem azért volt furcsa, mert úszóként nem ehhez voltam hozzászokva. A másik ilyen edző, Selmeci Attila. Tudja, aki Milák Kristóf edzője is volt. Selmeci az edzői pályafutását a Spartacusban kezdte. Amikor vele voltunk, amikor őt tartotta nekünk az edzéseket, beugró, helyettesítő edzőként, az tényleg csodálatos dolog volt. Azt élveztük. Sosem bántott bennünket. Ugyanakkor ő is tudott kemény lenni.

Egyszer kicsit korábban érkeztem, Kegye Tibor rám kacsintott és megkérdezte: úszol egy 100 métert jó gyorsan, gyorson? Nagy lóként bemelegítettem a 6-10 éves palánták között. Majd kiürült a medence. Megint én voltam ott, a medence és a stopperóra. Határtalanul béna úszással kiköhögtem egy 0.56.42-es időt 100 gyorson. Ezen az időn a mostani úszók jókat fognak mosolyogni. De nem ezen van a hangsúly. Hanem azon, hogy azok a kicsik még nem láttak élőben embert, aki 1 perc alatt ússza le a 100 métert.

Ilyet korábban csak a tévében láttak! Azokat a csodálkozó szemeket és nézéseket soha nem felejtem el. Hálás voltam nekik. Jó volt újra "úszónak" és embernek érezni magam.

Később, amikor a csepeli öttusa a pénz hiányában tönkrement, s lehúzták a rolót, én is így tettem. Ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam, hogy én vizet innentől kezdve csak a pohárban és a fürdőkádban vagyok hajlandó elviselni. Utána kizárólag vadvízben úsztam, amit a mai napig imádok. Pár éve szegtem meg ezt a fogadalmat. Sárváron voltunk a barátnőmmel a termálban. Az jól esett. Igaz, az nem egy versenymedence volt.

Széchy Tamás (balra), aki szintén rendszeresen verte a tanítványait Forrás: mob.hu

Én már Széchy Tamás halálakor őszintén csodálkoztam, hogy ez az egész nem akkor robbant ki. Az uszodai szóbeszéd szerint Széchyhez képest Turi a fasorban sem volt, gyenge ipari tanulóként jellemezném – már ami a veréseket illeti. Szerencsére én nem úsztam Széchynél, de amit hallani lehetett, nekem már az is elég volt. Amióta abbahagytam az úszást, párszor láttam a tévében Turit.

Ekkor sem éreztem semmi különöset, de azt a jelenetet mindig elképzeltem, hogy véletlenül találkozunk.

A többit tudja. Ez az indulat az évek múltán sem csökkent bennem. Turit mindig rühelltem. Kiss Lacit ellenben szerettem. Pedig ő is megkokizott bennünket. Ám egyetlen óriási különbség volt a két ember között.

Turin mindig is látszott, hogy élvezettel vert bennünket. Mocskos dolognak tartom, hogy utólag azt mondja, mindenféle interjúban, hogy mennyire fájtak neki is ezek a verések. A nagy szart. Ez egyszerűen nem igaz! Ő egy szadista ember. Lexikoni értelemben véve is az. Neki örömet jelentett más ember bántása, verése.

Kiss Laci mindig megbánta. Az arcán látszott az, ami Turién sosem. A megbánás.

Egyetlen érmem van, amit nem dobnék ki semmiképpen. Pedig azt nem is egy verseny után kaptam. Egy szombati, felkészülési edzésem nagyon jól sikerült, leraktam Kiss Lacinak egy olyan 1500 métert, hogy maga se hitte el, csak nézte a stoppert.

A Bp. Spartacus Kőér utcai uszodája 1983-ban Forrás: Arcanum Képes Sport

Ekkor behívott az irodájába, előhúzott egy biankó aranyérmet az egyik fiókból. A hátuljára felragasztott egy papírt, ráírta az időt, meg a dátumot. Majd a kezembe nyomta.

Nézzen rám. Ha ma ezekről a dolgokról beszélek, ez van, amit lát. Izzadok, mint kurva a templomban. Ugyanakkor, ha ezt elengedem, nincs nagy baj velem. A hétköznapokon teljesen normális életet élek.

Szoktam azon is gondolkodni, hogy az igazi nagy úszók miért hallgatnak? De aztán mindig rájövök, hogy nekik sem lehet könnyű. Ott volt Risztov Éva, akivel szintén megutaltatták az egészet. Személyes meggyőződésem szerint őt is Turi tette tönkre. De ő vissza tudott jönni, s hosszútávúszásban olimpiai bajnok lett. Élőben néztem végig a versenyét a 2012-es londoni olimpián.

Na, ez volt nekem az igazi elégtétel. Akkor tényleg tomboltam, s azt ordítottam: Rohadjál meg, Turi.

Ha jól sejtem, akkor Éviben is megfogalmazódhatott valami hasonló gondolat, amikor átvette az aranyérmét és felcsendült a magyar Himnusz.

Mit remélek? Semmit és mindent. Nem tudom. Szeretném, ha Turi egyszer az életben beismerné, hogy ebből a csoportból, akit ezen a képen lát, hány tehetséges embernek törte ketté úgy az úszókarrierjét, hogy egy életre elment a kedve az úszástól. Ezt várnám. Bocsánatkérést, amiért vert? Tőlem egy ilyen féreg ne kérjen bocsánatot.

Már akkor megkeseredett vénember volt, csak még nem tudott róla. De ez a beismerés sok embernek sokat jelentene – letépné a láncokat. Régen, amikor még létezett az IWIW, sok volt úszótársammal tartottuk a kapcsolatot, de ezekről a dolgokról nem beszéltünk. Minek, miért? Felesleges lett volna olyan dolgokról dumálni, amivel mindenki tisztában volt. Inkább recepteket cserélgettünk. A bántalmazásokról magunk között sem beszélgettünk. Nem lett volna se haszna, se értelme.

Én nem bántam meg soha azt, hogy úszni kezdtem. Mert minden gonoszság mellett, ami velünk megesett, jó volt csinálni.

Hosszú Katinka fogalmazta ezt meg a legjobban. A versenyzés, még akkor is, ha veszítesz, egy olyan adrenalin és endorfinbomba, amitől jól érezzük magunkat. De felnőttként látva a gyerek Orso-t – talán ma már vissza is szólnék. Sőt, vissza is ütnék. Akkor erre nem volt lehetőség.

Könnyes szemmel pislogtál kettőt, csípte a seggedet a papuccsal odavágott ütés, aztán ugrottál vissza a medencébe és úsztál tovább.

Tudja, vannak azok a sportok, ahol a versenyzők az óra ellen küzdenek, az úszás pont ilyen. Ha lenyomod a távot, felnézel a táblára, s ott azt látod, hogy egy századdal jobbat mentél, mint a saját egyéni legjobb időd, akkor már azt mondod, megérte. Egyéni csúcsot döntöttem, mindenki látja? Ja, hogy ötödik lettem ezzel az eredménnyel, az pont nem érdekel.

Orsovai Péter egykori érmei lakásának falán Forrás: Lantos Gábor

Miért kerestem meg önt? Mit akartam ezzel az egésszel elmondani? Három szó jut az eszembe. A bizalom, a megnyugvás és az elégtétel.

A bizalom, hogy van valaki, aki meghallgatott, s innentől kezdve talán jobban elhiszik az úszóknak, s a sportolóknak, amit mondanak. A megnyugvás, hogy mindezt most elmesélhettem.

S a legfontosabb: az elégtétel.

Elégtétel, hogyha ezt az egészet elolvassák, akkor az olvasók egy része (mert azt nem várom el, hogy mindenki) elhiszi, hogy mindez igaz. S ezt mindenki, az összes úszótársam nevében mondhatom. Mert ez, amit most elmeséltem, tényleg igaz volt. Velem esett meg. Velünk történt meg.