Öt hétig egy elmegyógyintézetben aludt, majd az olimpián az egész világ kedvence lett

Az 1988-as Calgaryban megrendezett téli olimpia legnagyobb sztárjai közé emelkedett, pontosabban repült egy szódás szemüvegben versenyző síugró, a brit Eddie Edwards, azaz Eddie, a Sas. Bár a két versenyen az utolsó helyen végzett, hihetetlen népszerűségre tett szert az amatőr sportoló, akit aztán nem engedtek több olimpián elindulni. Eddie Edwards vasárnap adott exkluzív interjút a két hete elindult Sportrádiónak és Csikós Gábornak. Most ennek az interjúnak a szerkesztett változatát olvashatják.

Kitől és miért kapta az Eddie becenevet?
Az eredeti nevem Michael Edwards. Angliában, Cheltenhamben, Gloucestershire megyében születtem és nőttem fel. Amikor bölcsődés voltam, a barátaim Ednek hívtak, az Edwards vezetéknév miatt.

Aztán az Edből Eddie lett, ez lett a becenevem, és mindenki így hívott. Amikor pedig elkezdtem síelni és síléccel a lábamon ugrani, az Eddie Edwards nevet használtam a Michael Edwards helyett, ami aztán azóta is rajtam ragadt.

Szóval az Eddie egy becenév, amit hároméves korom óta használok.

Tehát ez egészen a gyerekkorig nyúlik vissza, akárcsak az az álma, hogy részt vegyen az olimpiai játékokon. De mikor és hogyan kezdődött ez az álom?
Így van, az olimpiával kapcsolatos álmaim valamikor hét- vagy nyolcéves koromban kezdődtek, amikor néztem a küzdelmeket és figyeltem a brit sportolókat.

Eddie Edwards 1988-ban a Calgaryban rendezett téli olimpián Forrás: AFP/Mark Cardwell

Azt gondoltam: ez aztán igazán menő, mert a melegítőruhájuk hátuljára Nagy-Britannia van írva, és így sétálhatnak büszkén fel és alá. Nekem pedig az járt a fejemben, hogy ez milyen remek dolog, és hogy én is olyan akarok lenni, mint ők. Sokféle sportágat kipróbáltam, de a síelés volt az első, amire azt mondtam, hogy imádom ezt a sportot, úgyhogy azt folytattam. Versenyezni kezdtem. Először jött az alpesi sí, a szlalom, majd a lesiklás és az óriás műlesiklás.

Aztán amikor elmentem Amerikába versenyezni és elfogyott a pénzem, elkezdtem a síugrást, mert az olcsóbb volt.

Abban pedig végül sikerült kvalifikálnom magam a Calgaryban rendezett játékokra, és valóra váltani az álmaimat, hogy részt vegyek az olimpián mint síugró.

Olvastam, hogy volt néhány rendhagyó megoldása is, például gyakorlásként a fészerük tetejéről ugrott. Hogyan állt neki az egésznek, és milyen különleges módszerekkel gyakorolt?
A síugrást az amerikai Lake Placidben kezdtem, ott kaptam néhány használt síugró felszerelést, amelyet a talált tárgyak közül választottak ki nekem. Így lett néhány síugró lécem, síugró ruhám és egy sisakom. Először a 10 méteres sáncon kezdtem, majd a 15 méteresen, utána pedig áttértem a 40 méteresre. Amikor pedig nem Amerikában voltam, hanem Európában, akkor lécek nélkül otthon gyakoroltam. Igaz tehát az a történet, hogy a fészerünk tetejéről ugrottam le matracokra a kertünkben, vagy a szekrényünkről az ágyamra, hogy gyakoroljam a repülési pozíciót.

1996-ban New Yorkban mutatta meg a Sas, hogyan kell ugrani Forrás: AFP/Georges Schneider

Eljártam a helyi uszodába is, és

síugró testhelyzetben odaálltam a medence szélére, aztán elrugaszkodás után repülési pózba vágtam magam, és így landoltam a vízben.

Szóval, megtettem mindent, amit csak lehetett, hogy gyakoroljam ezeket a pozíciókat, mert ahol éltem, nem volt síugró sánc és hó sem, úgyhogy nagyon-nagyon nehéz volt a felkészülés. Ez volt az oka, hogy számomra már az olimpiára való kijutás is felért egy aranyéremmel. Az nem számított, hogy ott aztán az 58. helyen zártam. Az álom számomra maga a kijutás volt, és hogy versenyezhessek Calgaryban.

A szomszédai is végignézték-e ezeket a gyakorlásokat a fészer tetejéről?
Igen, végig. Gyakran látták, és kérdezgették a szüleimet, hogy mégis mit csinálok, és miért csinálom. Kicsit furcsán néztek rám. De ez sem állított meg, egyébként is mindig szórakozásból csináltam a dolgokat. Ami meg az engem bámulókat illeti, velük nagyon sokat nevettünk. Az embereknek vidámságot okoztam gyakorlás vagy síelés közben, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg mindezt.

Az 1987-es oberstdorfi északisí-világbajnokságon jutott ki az olimpiára. Emlékszik arra a pillanatra, amikor megkapta a hivatalos meghívót? Hogy hol volt, mit csinált éppen?
Igen. Először kaptam egy meghívólevelet a Brit Síszövetségtől az 1987-es északisí-világbajnokságra, Oberstdorfba, ami csodálatos volt. Imádtam részt venni azon a versenyen. De arra is jól emlékszem, amikor megkaptam a meghívólevelet az olimpiai játékokra, amiben az állt, hogy megyek Calgaryba. Akkor éppen egy elmegyógyintézet épületében éltem Finnországban.

Eddie Edwards 2017-ben Londonban, egy újévi partin Forrás: Anadolu Agency via AFP/2017 Anadolu Agency/Ray Tang

Meghívtak oda, hogy a finn csapattal edzhessek.

Nem volt hol megszállnom, nem volt pénzem hotelre, ennek az elmegyógyintézetnek az épületében pedig éppen renoválták az egyik szárnyat, így megengedték, hogy az egyik szobában aludjak.

És ekkor kaptam meg a levelet a Brit Olimpiai Bizottságtól, amiben megírták, hogy gratulálunk, ön kiválasztásra került és mehet Calgaryba. Már csak ezért is nagyon-nagyon jól emlékszem erre a pillanatra.

Hogyan sikerült így szállást szereznie, mégis mit mondott az embereknek? Elképzelem, amikor ott van Finnországban, szállást keres, és elmeséli ezt a történetet. Ennyire nyitottak voltak az emberek, vagy mégis hol és miként sikerült ezt megoldani?
Egyszerűen kimentem a síugró sáncokhoz, és elmeséltem mindenkinek, hogy nincs hol aludnom, hotelt pedig nem engedhetek meg magamnak, mert azok nagyon drágák voltak.

Az egyik síugró szobafestő és mázoló volt, aki éppen annak az elmegyógyintézetnek az épületén dolgozott, amiről meséltem. Elvitt engem a kórház recepciójához, és elmesélte, hogy miért vagyok ott, hogy együtt tréningezek a csapattal, meg hogy próbálok kijutni Calgaryba az olimpiára.

Aztán megkérdezte, hogy megkaphatnám-e valamelyik szobát, amit éppen renoválnak, hiszen úgyis üresen állnak. A kórház pedig beleegyezett, így ott aludhattam nagyjából öt héten keresztül. Nagyon kényelmes, meleg szoba volt egyébként; és ez egyben azt is jelentette, hogy ott maradhatok, és gyakorolhatom a síugrást. Nagyon kedvesek voltak a finn emberek.

A Calgaryban zajló téli olimpiai játékok alatt az emberek alighanem háromféleképpen viszonyultak önhöz. Voltak, akik nevettek, aztán akadtak, akik leginkább a biztonságáért és a testi épségéért aggódtak, és végül voltak olyanok, akik szurkoltak és szorítottak önnek. Mi volt a helyzet a sportolókkal, ők hogyan viszonyultak önhöz?
A síugrók 99 százaléka imádta az egészet, mert azt mondták: az a rengeteg figyelem, ami rám irányul, egyben azt is jelenti, hogy a síugrás is reflektorfénybe kerül. Szerintem valamennyi síugró jól járt azzal, hogy ebben a sportágban rajthoz álltam az olimpián.

Eddie Edwards a 2013-as obertdorfi négysáncversenyen Forrás: AFP/Christof Stache

Talán egy vagy két vetélytárs volt, aki azt mondta, hogy ő a legjobb síugró a világon, tehát neki kellene a legnépszerűbbnek lennie. De a döntő többség úgy volt vele, hogy ez egy nagyszerű reklám a síugró sportnak, ezért mögém álltak, és segítettek engem, amennyire csak tudtak.

Fel tudja még idézni az első olimpiai verseny napját, elmesélné nekünk, milyen volt? Hogyan indult, és mi történt egészen az ugrásig?
Mindenre emlékszem. Ahogy megreggelizem, ahogy értem jön egy kisbusz, hogy kivigyen a síugró sánchoz, és ahogyan készülődök a versenyre. Új síkötéseim voltak, amit a német csapat adott nekem kölcsön, mert az enyémek eltörtek, ezért eltartott egy darabig, amíg hozzászoktam ezekhez az új kötésekhez. Csak egyetlen gyakorlóugrásom volt előtte, mert a felszerelésem törött volt, tehát kihagytam a bemelegítő ugrásokat. Nem voltam igazán felkészült a 70 méteres sáncon zajló versenyre. Ez az oka, hogy nagyjából csak 55 métert ugrottam.

De ez volt az első olimpiai ugrásom, az emberek akkor láttak engem először, én pedig leszegett fejjel készültem tovább a nagysáncra, a 90 méteres versenyre, ahol végül sikerült egész jól ugranom. Gyönyörű nap volt, kék volt az ég, az idő pedig nyugodt, semmi szél.

Emlékszem a tömegre is, ahogy 50 ezer ember nézi a versenyt, szóval remek volt a hangulat.

Mindezzel azonban hihetetlen nagy médiafigyelem is járt a 70 méteres sáncon megrendezett verseny után. Ezt hogyan tudta feldolgozni, kezelni?
Igazából mindig is kaptam egy kis médiafigyelmet. Amikor az Európa Kupában versenyeztem, vagy amikor részt vettem néhány világkupafutamon, nagy volt az érdeklődés, mert azt gondolták: itt egy síugró Nagy-Britanniából, hát ez meg hogy lehet? Tudták, hogy ott nincs hó meg síugró sánc, nekem pedig nincs pénzem, nincs edzőm, nincs felszerelésem, ám mégis ott vagyok, és próbálok versenyezni a többiekkel.

Aztán amikor elmentem Calgaryba, mindez a sokszorosára nőtt. De én úgy voltam vele, hogy ezt a figyelmet igazából ott mindenki megkapja, hiszen mégiscsak az olimpián vagyunk.

Elfogadtam a dolgot, legjobb tudásom szerint megválaszoltam minden kérdésüket, és rengeteget mókáztam mindeközben.

Közben pedig talán ön lett az egyetlen ember a Földön, akiről a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabályt nevezett el, az „Eddie, a Sas"-szabályt. Ez miről szólt pontosan?
Ezt a szabályt azért hozták, mert miközben a hétköznapi emberek imádták, hogy Calgaryban vagyok és megtestesítem az olimpiai eszmét, aközben a hivatalban lévő tisztviselők utálták az egészet, és azt mondták: nem helyes, hogy egy fickó, aki az 58. helyen végez, több figyelmet kap, mint aki az aranyérmet nyeri. Szóval végül a Nemzetközi Síszövetség volt az, amelyik előállt ezzel az új szabállyal, amit az „Eddie, a Sas"-szabálynak is hívnak.

Hugh Jackman és Taron Egerton (piros ruhában) az Eddie, a Sas című film forgatásán Forrás: Photo12 via AFP/Archives du 7e Art/Marv Films/Saville Productions/Marv Films/Saville Productions

Az egésznek a lényege az volt, hogy egy sportoló csak akkor juthat ki az olimpiára, ha a világranglistán a legjobb 50 között áll, vagy a mezőny első felében kell végeznie egy nemzetközi versenyen.

Mindez akkoriban számomra szinte lehetetlen volt, s ez azt jelentette, hogy lényegében kiebrudaltak ebből a sportból. Ez pedig azért igazán szomorú, mert én szerettem volna folytatni, és részt venni további 3-4 olimpián, közben pedig egyre csak fejlődni a következő 20 évben.

Én legalábbis ezt szerettem volna, de nekik nem igazán tetszett, ami történt, így aztán lenyesték a szárnyaimat, én pedig nem tudtam folytatni a síugrást.

Az ugyanakkor már az elejétől fogva elég nyilvánvaló volt, hogy ez a történet kiváló alapanyag lesz egy film elkészítéséhez. Talán már a kilencvenes években felmerült, de aztán 2007-ben vált konkrétabbá, és végül 2016-ban készült el. Mennyire vett részt a forgatókönyv alakításában? Megkérdezték önt, vagy konzultáltak önnel?
Igen, amikor 34 évvel ezelőtt ott voltam Calgaryban, eszembe sem jutott, hogy az életemről akár film is készülhetne. Aztán amikor elkészült a Jég veled című film a jamaicai bobcsapatról, azt gondoltam, hogy sosem készítenek még egy filmet erről az olimpiáról. Mégis, 23 évvel ezelőtt, 1999-ben megkerestek, hogy forgatnának egy filmet az életemről.

2013-ban Oberstdorfban Eddie Edwards ismét ugrott egyet Forrás: AFP/Christof Stache

Aláírtam a szerződést egy nagyon kis céggel, amelyiknek össze kellett szednie a pénzt, hogy elkészíthessék a filmet. Ha jól emlékszem, akkoriban ehhez 5 millió dollárra volt szükség. Meg kellett találniuk a rendezőt, a színészt, aki engem játszik. Ez volt az az időszak, amikor leültem a forgatókönyvírókkal.

Két héten át minden éjszaka tárgyaltunk, ők pedig végigvették velem az élettörténetemet egészen apró részletekig, majd elkészítették a forgatókönyvet. Amikor 2016-ban elkészült a film, s láttam, nagyon megszerettem. Fantasztikus munkát végeztek. Megnevettet, megsirat, igazán inspiráló, és egészen hitelesen mutatja be az élettörténetemet.

Még ma is megkönnyezem, ha megnézem.

A története szintén sokakat inspirált szerte a világon. Van olyan, amit hallva igazán úgy érezte, hogy ezért megérte végigcsinálni ezt az egészet?
Még ma is minden nap kapok e-maileket. A feladók között vannak idősebb emberek, akik még emlékeznek arra, hogy mi történt Calgaryban 34 évvel ezelőtt. Ilyeneket írnak, hogy „ott voltam a közönség sorai között, és imádtam, olyan nagyszerű hangulat volt. Imádtuk, amit Calgaryban tett, és imádtuk mindazt, amit ezzel képviselt. "Aztán írnak gyerekek is, akik még meg sem születtek, amikor én az olimpián jártam, de látták a filmet.

Megírják, hogy megnézték a filmet, és imádták, hogy milyen inspiráló. Írnak olyanok, akiket arra késztettem, hogy megtanuljanak síelni, hogy jobb sportolók legyenek, és olyanok is, akik szintén el akarnak jutni egy olimpiára a saját sportágukban.

Ez igazán jó dolog, hogy képes voltam inspirálni másokat, nemcsak 34 évvel ezelőtt, amikor Calgaryban versenyeztem, hanem a film által is, ami 5-6 évvel ezelőtt jelent meg. Úgyhogy nagyon boldog vagyok, mert igazán remek dolog ilyen sokakat inspirálni.

Ahogy említette, 34 év telt el a Calgaryban rendezett téli olimpia óta. Mivel foglalkozik manapság?
Még ma is rengeteg előadást tartok. Mesélek az síugró életemről, hogy miként kerültem a sportágba, hogyan jutottam ki az olimpiára, mindazokról a vicces történetekről, amelyeket megéltem a felkészülés során. Mesélek egy kicsit arról, hogy mi történt az olimpia után, aztán a filmről, és hogy hogyan jött ez a film az életembe.

Az Eddie, a Sas című film plakátja Forrás: Photo12 via AFP/Archives du 7e Art/Marv Films/Saville Productions/Marv Films/Saville Productions

Mi az, ami igaz a filmben, és mi az, ami egy kicsit kevésbé. Szóval ilyesfélékről. Sokfelé járok így a világban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Kínában, Európában és Skandináviában, Amerikában, Kanadában.

Amikor pedig nem ezzel foglalkozom, akkor házakat építek és renoválok, szóval még mindig szeretem bepiszkolni a kezeimet, és végzem a hétköznapi munkámat. Vakolok és építkezem.

Nézi majd a hamarosan kezdődő pekingi téli olimpiai játékokat?
Természetesen. Reményeim szerint tudom majd követni egy kicsit, és szurkolni a brit sportolóknak. Mi egy kicsit mindig az elvárások felett teljesítünk a téli olimpiákon, mert nem vagyunk egy téli sportnemzet. De egészen jók vagyunk olyan sportágakban, mint a curling, vagy annak idején a szkeletonban is jók voltunk. Most van egy remek síelőnk szlalomban, aki akár érmet is nyerhet, ami csodálatos lenne.

Szurkolni fogok a brit csapatnak, és remélem, hogy a magyaroknak is szoríthatok.

Figyelni fogom a magyarokat, és szurkolok nekik. Úgyhogy sok sikert, Magyarország!

Az interjú először a Sportrádió FM105.9-en hangzott el 2022. január 30-án vasárnap.