Ahogy a technika, a sportág, és a versenyzők is fejlődnek, elkerülhetetlen következmény, hogy a kerékpárosok is egyre gyorsabbak legyenek. Eddig az volt a trend, hogy a versenyzők az emelkedőkön osztják ki egymásnak a nagy különbségeket és nagyon most sincs ez másként, de van egy pár versenyző, aki már ráérzett arra, hogy lejtmenetben is súlyos másodperceket lehet verni a mezőny tagjaira.
Elég például a brit Tom Pidcockra gondolni, aki a 2022-es Tour de France-on a Col du Galibier-n bemutatott lejtmenete közben sorra előzte az ellenfeleket, majd megnyerte a befutót az Alpe d'Huezen.
Az Ineos versenyzője nagyon jól kezeli a kerékpárt, nem véletlen, hogy cyclocrossban nyert világbajnokságot és a mountainbike-osok között pedig Európa-bajnokságot. A videón is jól látszik, hogy 100 kilométer/órás sebesség fölött is száguld Pidcock lefelé, ami sokat hozzátett a szakaszgyőzelméhez. Erre már lehet mondani, hogy a határon táncolt, ilyenkor elég egy minimális hiba vagy valamilyen technikai nehézség, esetleg úthiba, és el lehet képzelni, mekkora tragédia következhet.
Csak hogy tisztázzuk, a kerékpárosokon semmilyen védőfelszerelés nincs, a bukósisakot leszámítva. A nemzetközi kerékpáros szervezet (UCI) a '90-es években megpróbálta bevezetni a kötelező bukósisak-viseletet, de a profik között óriási ellenállásba ütközött. Francis Moreau a Párizs-Nizzán például levette a sisakját, ami miatt diszkvalifikálták, de a mezőny kiállt mellette, a többiek sem viselték később a sisakokat tüntetésképpen, így az UCI végül meghátrált. Ugyanebben az évben a Tour de France-on is tüntetett a mezőny az új szabályok ellen, a szervezők itt is meghátráltak, miközben több országban is kötelezően használni kellett a sisakokat a versenyeken. Az UCI 1996-ban megbüntette Jacky Durand-t, aki egy versenyen szintén levette a sisakját.
Komoly változás 2003-ban következett be, amikor a kazah Andrej Kiviljev szenvedett halálos balesetet.
Az orvosi jelentések szerint egy bukósisak megmenthette volna az életét,
hiszen súlyos koponyasérüléseibe halt bele. A kazah volt a nyolcadik versenyző, aki akkor az elmúlt 20 évben halálos balesetet szenvedett. 2003-ban az UCI úgy döntött, hogy mindenkinek kötelező a sisak viselése a Tour de France-on, erre egy kivétel volt, amikor a szakasz hegyi befutóval végződött, a versenyzők az utolsó hegy lábánál levehették a sisakokat. 2005-ben már ez a könnyítés is megszűnt.
Az új szabályokat követően csökkentek a halálos balesetek a profik között az országúti versenyeken, de azóta is több tragédia történt. A spanyol Isaac Gálvez 2006-ban szenvedett halálos balesetet, 2010-ben az olasz Thomas Casarottót egy autó visszapillantója találta el, majd olyan szerencsétlenül esett, hogy később meghalt.
A belga Wouter Weylandt a 2011-es Giro d'Italián bukott a Passo del Boccón.
Két évvel később a szintén belga Wouter Dewilde szenvedett halálos balesetet egy belga versenyen. 2016-ban az ugyancsak belga Antoine Demoitié vesztette életét, a Gent–Wevelgemen esett, amikor egy motorossal ütköztek kerékpárosok.
2019-ben a Lengyel körversenyen esett el a Lotto–Soudal belga versenyzője, Bjorg Lambrecht, aki a kórházban, műtét közben halt meg.
A bukósisak sok esetben segít, de természetesen nem teszi sérthetetlenné a kerékpárosokat, akik tehát egyre csak gyorsulnak. Mindent annak rendelnek alá, hogy a lehető leggyorsabbak legyenek – a ruhát, a kerékpárt, a beállításokat, a testsúlyukat, a bukósisakokat, mindent. A gyorsaság jelentkezik az emelkedőkön, de ugyanígy a lejtőkön is, így szinte kódolva volt, hogy előbb-utóbb jön egy újabb drámai bukás.
Gino Mäder halála mindenkit sokkolt. És nem csak azért, mert Grand Tour-szakaszgyőztes kerékpárosról volt szó. Mäder a 2021-es Giro d'Italián szakaszt nyert, biztos résztvevője lett volna a júliusban kezdődő Tour de France-nak is, tehát komoly név volt a szakmában. 26 évesen pedig ereje teljében volt.
Gino Mäder a hazai versenyén tekert, amikor megtörtént a tragédia. Mäder a szakasz utolsó lejtmenetében tért le az útról, hatalmas sebességgel. Az esetről nem készült felvétel, így nem minden részlet teljesen ismert, de azt tudjuk, hogy szakadékba zuhant, ahol a gyorsan odaérkező orvosi stáb újraélesztette, majd helikopterrel kórházba vitték, ahol a baleset másnapján halt meg.
A mezőnyt sokkolta az eset, a halála napján rövidített szakaszon, Mädernek ajánlva tekert a szakasz, majd a csapata haza is utazott, de több versenyző is visszalépett a versenyzéstől, míg a következő napokban rendezett (nem csak svájci) szakaszokon minden győztes neki ajánlotta a sikereket.
Többen bírálták a svájci szervezőket, amiért nem fújták le teljes egészében a Svájci körverseny folytatását.
A kerékpárosok között van egy elterjedt mondás, ami nagyjából arról szól, hogy csak annyit szabad kockáztatni, ami ha nem jön be, akkor sem buksz akkorát, hogy az kihatással legyen a szakaszodra vagy az egész versenyedre.
A mezőnyben egyre több versenyző vállal egyre nagyobb kockázatot. Aki nem tud előnyt szerezni a hegyre felfelé menet, az megpróbál a lejtőn ügyesebb és gyorsabb lenni, már csak azért is, mert kiderült, hogy ez is egy kifizetődő taktika lehet. Korábban a lejtmenet általában összerázta a mezőnyt vagy legalábbis megmaradtak az emelkedőn szerzett különbségek, most pedig többen is a lejtmenetekre is komolyan készülnek. A különbségek olyan kicsik a versenyzők között a mezőnyben, hogy minden lehetőséget ki kel használni.
Jonathan Vaughters, az EF Education-EasyPost csapatvezetője fogalmazott úgy, hogy a kerékpársport része az, hogy hihetetlenül veszélyes, mert amilyen magas a sebesség, annyira kevés védelem párosul mellé.
Fentebb már említettük, hogy 12 év telt el, hogy egy hasonlóan magasan jegyzett versenyzőt veszített el a mezőny, amikor Wouter Weylandt a Girón szintén lejtmenetben bukott. Azóta a legtöbb halálos baleset edzések közben következett be az utakon, míg 2018-ban a holland Michael Goolearts halálát szívelégtelenség okozta a Paris-Roubaix-n.
A nem halálos, de súlyos baleseteket felsorolni is gyakorlatilag lehetetlen. 2020-ban Fabio Jakobsen majdnem meghalt a Lengyel körverseny sprintjében, a pap már az utolsó kenetet is feladta neki a kórházban, de életben maradt és ma már újra versenyez és yert szakaszt a Tour de France-on és a Vueltán is.
Jakobsen csapattársa, a szintén a Soudal-Quick Stepben tekerő világbajnok, Remco Evenepoel mondta Mäder balesete után, de még a halála előtt, hogy a szervezőknek el kell gondolkodniuk, és a versenyzőknek is meg kell fontolniuk, hogy mennyit kockáztatnak, amikor lejönnek egy hegyről.
Evenepoel is tudja, miről beszél, hiszen a 2020-as Lombardián ő is egy mély szakadékba zuhant, és komoly sérüléseket szenvedett, de neki sikerült testileg és lelkileg is felépülnie.
A Svájci körverseny hagyományosan a Tour de France egyik felvezető versenye, és sok része hasonlít is az útvonalnak. Az alpesi szakaszokon hasonló a körítés, az emelkedőn sok a néző, a lejtőkön pedig sok a veszélyes kanyar.
Röviden: nem sokat. Ez a sport arról szól, ki jut el A-ből B-be a leggyorsabban kerékpáron, ehhez pedig az kell, hogy a lehető legkevesebb dolog hátráltassa a versenyzőt, miközben a forgalom elől elzárt utakon száguldozik. De azt is tudjuk, hogy a lezárások sem érnek mindig sokat, ugyanis nemrégiben a nők számára kiírt Pireneusi körversenyt kellett lefújni, mert folyamatosan buszok, autók, motorok kerültek be a lezárt versenyútvonalra, ezzel okozva életveszéyes helyzeteket a versenyzőknek.
De láttunk már olyat is a Tour de France-on, hogy az okozott tömegbalesetet, hogy egy néző az otthoniakat akarta köszönteni egy táblával, amivel addig hadonászott a motoros operatőr előtt, ameddig elbuktak benne a bringások.
Sajtóhírek szerint az UCI új biztonsági előírásokkal fog előrukkolni a közeljövőben, de ezek mind olyanok, amik már Mäder halála előtt született döntések kapcsán jöttek létre. A hírek szerint ez főleg a szurkolókra vonatkozik majd, azon belül is arra, hogy kell(ene) viselkedni az út szélén, illetve a szervezőknek segít abban, hogy hogy kellene igazán biztonságosan levezényelni egy kerékpárversenyt.
Az fogósabb kérdés, hogy hogyan lehetne megakadályozni a hasonló tragédiákat. A kerékpárosok szakszervezetésnek új vezetője, Adam Hansen közelről ismeri a veszélyeket, amiket az országút rejt, ha valaki, akkor ő segíthet, de elmondása szerint egyelőre nem ennek van itt az ideje, de kétségkívül foglalkozni kell ezzel is.
Az biztos, hogy a sportnak nem szabad életről vagy halálról szólnia.
Amikor sportoló veszíti az életét, akkor, amikor a munkáját végzi, az mindig kérdéseket vet fel, ezt látjuk más sportágakban is. Elég csak a motorsportra gondolni, ahol egy-egy tragédia mindig új szabályok bevezetését vonja maga után. Emlékezhetünk Jules Binachi Forma-1-es halálos balesetére például, ami után bevezették a glóriát a kocsikra.
Az ökölvívásban csökkentették a menetek számát, nem verhették olyan hosszan egymást a felek, és az orvosi jelenlét is komolyabb lett, de mit lehetne tenni a kerékpársporttal? Hiába rendezik a versenyeket lezárt utakon, az mégsem egyenértékű mondjuk egy stadionnal vagy egy zárt versenypályával, nem lehet eltakarítani az utakról a tereptárgyakat vagy minden veszélyes kanyart, padkát, sziklafalat, szakadékot kipárnázni.
Vezessenek be sebességkorlátozást? Akkor pedig az igazi versenyzést vennénk ki a sportból. Ne legyenek meredek lejtők? Akkor pedig nem lehetnének olyan szakaszok, amiken egynél több hegyet másznak meg a versenyzők. Egyik sem tűnik kivitelezhető megoldásnak, arról nem is beszélve, hogy a versenyzők biztosan nem fognak magukon plusz súlyt cipelni, ha nincsenek kötelezve arra, hogy valamilyen védőfelszerelést még magukra vegyenek.
„Nem vagyok ostoba, tudom, hol vannak a határaim" – mondta a tavalyi sikere után Pidcock. Nincs okunk kételkedni benne.
Mäder bátor volt, ahogy minden versenyző az. Másképp nem lehet ezt a sportágat űzni. Mäder tehetséges volt, ha megkérdezték volna, ő is azt válaszolta volna, pontosan tudja mit csinál, ismeri a határait. Az ő számára mégis egészen más lett a végkifejlet. Gino Mäder 26 éves volt.