Az olasz-spanyol mérkőzés előtti várakozások megoszlottak. A nosztalgia iránt vágyakozók Puyol és Piqué személyét emelték ki Xavi és Busquets mellett.
Sokak fejében élt még a 2010-es évek spanyol aranycsapata, az a játék, amely 2008-ban és 2012-ben Európa-bajnoki győzelmet hozott a spanyol válogatott számára.
Miközben sok elemző úgy gondolta, hogy a mostani csapat tagjai, az utódok nem tudják ezt a teljesítményt megközelíteni. Ma már tudjuk, hogy sokan lebecsülték a spanyol játékosokat. Még akkor is így van ez, ha Spanyolország végül nem jutott be az Eb-döntőbe.
Az olaszok elleni elődöntő pontosan megmutatta, hogy a fiatal spanyol játékosok méltó követői lesznek a világklasszis elődöknek. Röviden úgy lehetne összefoglalni a helyzetüket, hogy a tudásuk megvan, csak a rutin hiányzik nekik.
Az olaszok elleni meccsen Busquets úgy focizott, úgy mozgott, mint egy sokat tapasztalt tanítómester az ész nélkül rohangáló, erejüket fitogtató ifjak között.
Minden mozdulata kiemelkedett a játékostársai közül. Ami pedig a meccs első részét illeti, ott a spanyol csapat – némileg váratlanul – jobban játszott olasz ellenfelénél. De aztán jött a szokásos olasz villanás, és Chiesa az olasz válogatottnak szerzett vezetést. Innentől az olaszok kezébe kerülhetett volna a meccs. Jöhetett az a tempofutball, amit ezen az Eb-n is megcsodálhattunk másoknál, miközben a spanyolok is rákapcsoltak, és egyre nagyobb hőfokon, egyre felhevültebben játszottak. A Bonucci és Chiellini által vezetett védelem remekül zárta a spanyolok egyre erősebb támadásait.
Egy ideig. Mert aztán jött Morata, aki kissé váratlanul egyenlített. Innentől kezdve pedig megkezdődhetett a csata az idővel. A hosszabbításban jól látszott, hogy a két csapat nem bír egymással. Ráadásul az olasz szövetségi kapitány kedvenc cseréi sem hozták meg a megváltást az itáliai válogatott számára.
Roberto Mancini már a belgák ellen is lecserélte Insignét, s most a spanyolok elleni elődöntőben is hasonlót húzott, ezzel a lépéssel pedig felszabadította a spanyol védelem jobb oldalát.
Innentől kezdve az addigi tényleg minőségi focit a kínos bekkelés váltotta fel. Így érkeztünk el a tizenegyesekig, amit tulajdonképpen mind a két csapat várt. Ők úgy voltak vele, hogyha 120 perc alatt nem képesek döntésre vinni a dolgot, akkor dőljön el a tizenegyesrúgásokban a továbbjutás kérdése. A meccsnek ez a szakasza már-már megalázó volt a spanyol válogatott számára. De beszéljünk inkább az olaszokról.
Akik látták Jorginho tizenegyesét, azok egyetértenek velem abban, hogy ez a rúgás a magabiztosság, az önbizalom és az olasz futballban való hit tökéletes keveréke volt. Egyúttal az igazi olasz virtust mutató mozdulat is.
Arról szólt, hogy: „Vigyázzatok! Minket nem lehet leírni!"
Mindez már üzenet volt az angol válogatott számára, amely az olaszok ellenfele lesz a vasárnapi döntőben. S ahogy ismerjük az olasz futballt és futballistákat, őket tényleg nem lehet leírni.
Az angol válogatott a római kirándulás és Ukrajna legyőzése után tért vissza Londonba a Wembley Stadionba. Nekik becsületbeli ügy volt az elődöntő és Dánia legyőzése. Egyszerűen senki sem tudta elképzelni az, hogy az angolok ne nyerjenek, és 55 év szünet után ne jussanak a döntőbe egy nagy futballtornán. Ez végül – ha nehezen is -, de bekövetkezett. Az angol csapat 1-1 után, hosszabbításban a Harry Kane által lőtt büntetőnél a kapusról kipattanó labdát a hálóba lőtte, és ezzel Anglia 2-1-re nyert Dánia ellen.
Az angolok a szokásos tempóban és játékformában kezdtek, és végig ezt is játszották, több cserével.
Az óriási tét miatt a meccs színvonala nem emelkedett az egekbe, ez bizony csak átlagos színvonalú mérkőzés volt.
Harry Kane, akit eddig háromszor lecserélt (a horvátok, a skótok és az ukránok ellen) Southgate kapitány, most végigjátszotta a mérkőzést, sőt, győztes találattal a döntőbe lőtte csapatát. A gólját követő lelátói őrületet nem lehet szavakkal leírni.
A drámát az fokozta, hogy Dánia Damsgaard elképesztő szabadrúgásával vezetést szerzett. Utána a dánok erőn felüli játékkal, de nem kétségbeesett bekkeléssel tették végig nyílttá az összecsapást.
A végén ötöt is cserélt a dán tréner, de ebben az esetben felvetődik a jogos kérdés: milyen csapattá válik az az együttes, amelynek felét lecserélik?
A dánok esetében ez nem jelentett problémát, mert valamennyi játékosuk ugyanazt az erőfutballt játszotta, kibontakozni ellenük szinte lehetetlen volt. Amit Dánia bemutatott az egy erőszakos, agresszív futball volt, közepes játéktudással fűszerezve.
A dánok óriási harcosok voltak. A mérkőzés alatt nem engedték kibontakozni a minőségileg felettük álló angol csapatot. Ismételjük magunkat: a már említett, csak sprintben közlekedő Sterling viszont tarthatatlan volt. A büntetőt is ő harcolta ki. Sőt, kimondhatjuk, hogy ezt a meccset voltaképpen Sterling nyerte meg Angliának.
A dánok rizikó nélküli robotjátéka kis híján megoldhatatlan feladattá állította az angolokat. Akiknek a játékából ezúttal hiányzott az ötlet, a kreativitás.
Így felmerülhet a kérdés, hogy a minden képességben kimagasló Foden miért csak csereként lépett pályára a dánok ellen, s miért csak a 95. percben, a hosszabbításban kapott játéklehetőséget az angol kapitánytól?
Mindenki egyetértett abban, hogy az angol válogatottnak győzni kellett Dánia ellen. Főleg azért, mert jobb csapat, mint a dán, de a vezetésük után az emberfölényben mutatott játékuk érthetetlen, olykor visszatetsző volt. A hosszabbításban 2-1 után Dánia már csak 10 emberrel focizott, mert Jensen sérülése után már nem volt újabb cserelehetőségük. Ez mindenképpen tanulságos és figyelmeztető jel kell legyen az angol válogatottnak a vasárnapi döntő előtt, ahol az olasz csapattal csapnak össze Londonban.