Horváth Ferenc a futballparadicsomban

A válogatott csatár a kegyetlen edzések ellenére csak ámul a spanyolok futballimádatán. Elmondása szerint a Bundesligában, Belgiumban és Izraelben sem vett részt olyan kemény edzéseken, mint Spanyolországban - a magyar tempóról nem is beszélve. A nyár óta a másodosztályú Almeria együttesében szereplő Horváth Ferenc azonban így is képtelen betelni a hispán futballkultúrával.

- A pályán és az életben is gyorsan megszokta a spanyolországi ritmust?
- Ezt túlzás lenne állítani, mindenesetre eddigi tapasztalataim összességében lenyűgözők. Errefelé ugyanis a labdarúgás más alapokon áll, mint odahaza, sőt mint amely országokban korábban megfordultam. Itt a másodosztályú meccsek közül is hetente három a képernyőre kerül, a harmadosztályúak közül pedig egyet szintén közvetítenek. Spanyolországban a futballról mindenkinek van véleménye, mindenki ért hozzá, de ami talán ennél is fontosabb, mindenki szereti.

- Jelenleg hogyan áll a csapata a tabellán?
- Sokáig az első helyen álltunk, ám egymás után kétszer kikaptunk, legutóbb például hazai pályán a Leganestől, amelyben nem kevesebb, mint tizennégy argentin játszott, szomorúságunkra fenomenálisan.

- Eddig hány gólig jutott?
- Ötig, amelyekből kettőt a bajnokságban, hármat a kupában szereztem, utóbbi sorozatban egyébként a Recreativo Huelvát búcsúztattuk, ezen a fellépésen is betaláltam, míg legközelebb a Valladolidot fogadjuk a Király-kupában. Egyébként három hetet kihagytam influenza miatt, aztán későn értem utol magam fizikailag, mivel itt nagyon topon kell lenni. Elárulom, Spanyolországban olyan kemény edzéseken vettem részt, mint korábbi csapataimnál sehol. A bajnokság közben, általában kedd délelőtt hegyi futásokon veszünk részt, méghozzá lejtőn fel és le sprintben, délután meg iramjáték van műsoron, amelyek végén olyannyira fáradtan érek haza, hogy megszólalni sincs erőm. Eleinte meg kellett állnom edzés közben, mostanra már megszoktam a tempót, ám idő kellett hozzá.

- A hazai fellépéseken mekkora a nézőszám?
- Általában nyolcezres, ha éppen nincs bikaviadal. Bevallom, én mindig a bikának szurkolok, de hiába, itt hatalmas őrület veszi körül ezeket a viadalokat, olykor nagyobb, mint a futballt, ezért is csappan ilyenkor a nézőszámunk. Jellemző a spanyol publikumra, hogy amikor az ellenfél gólt szerez, őszinte taps a jutalma. A mindennapok hangulata szintén magával ragadó. A játékosok a buszon is állandóan énekelnek, nem véletlen, hogy nem vágynak külföldre, számukra ez egy kis sziget, saját konyhával, saját dalokkal, saját kultúrával, még idegen nyelvet sem akarnak megtanulni, annyira boldogan élnek a közegükben.

- Említette a kosztot, így adja magát a kérdés: mennyire szokta meg a spanyol ételeket?
- Mivel az otthoninál azért kevesebbet adnak a higiéniára, eleinte gyakran fájt a gyomrom, később azonban remek éttermeket ismertünk meg, ahol szenzációs paellát, rákot, halat ehettünk, amit különben is imádok. A csapatnál egyébként bevett szokás, hogy hetente kétszer közösen elmegyünk vacsorázni, ilyenkor hétfogásos menüsort tálalnak fel. Ráadásul Spanyolországban az sem érdekli az edzőt, hogy mit isznak a játékosok, berúghat bárki kedvére, a pályán viszont bizonyítania kell, no meg az edzéseken is, amelyek, mint említettem, kegyetlenek. Csak példáként említem, a meccsek előtti nap is bárki megihat egy vagy két sört, mi több, a mérkőzés napján, az ebédhez is felszolgálnak a játékosoknak bort. Ez azért fontos, mert ugyan rám nem jellemző speciel az italozás, ám nálunk hosszú évek óta rendre azzal foglalkoztak, ami lényegtelen.

- A család is követte Almeríába?
- Igen, ám az első időszakban nekik sem volt könnyű, hiszen errefelé kevesen beszélnek angolul, ezért kénytelenek voltunk gőzerővel spanyolul tanulni. Ugyanakkor üdülőövezetben élünk, hegyek vesznek körbe minket, az időjárás is kellemes, azaz panaszra sincs okunk.

- Mennyi idő kellett, hogy felvegye a ritmust a pályán?
- Eleinte szokatlan volt a pörgés, hiszen Spanyolországban valóban nagy sebességgel futballoznak, itt tényleg nehéz megcsinálni egy cselt. Szerencsére idővel asszimilálódtam, s ami a legfontosabb, mindenki élvezi a futballt. Az edzéseken a cicajáték szinte egy bikaviadal hangulatát idézi, egy "kötény" esetén például percekig zúg a taps, megy a nótázás. Színtiszta szenvedély veszi körül a sportágat, vagyis nem túlzás: a futball paradicsomába kerültem.

- A spanyol sajtó is hasonlóan szenvedélyes?
- De még mennyire. Ronaldinho egyik barcelonai gólját a Marca például lépésről lépésre követve nem kevesebb, mint hat oldalon mutatta be. Amit meg Frank Rijkaard, a Barca edzője a Real Madrid elleni vereség után kapott, az szinte becsületsértéssel ért fel, ám Spanyolországban az is megszokott, hogy két nap becsmérlés után mintha mi sem történt volna, már a következő meccsre hangolják a közvéleményt. Magyarországon talán elképzelhetetlen, hogy a sztárcsapatok, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Deportivo vagy a Valencia játékosait milyen ajnározás veszi körül, David Beckhamről és nejéről nem is beszélve. Ők naponta megtöltik a lapokat, de Spanyolországban az is megszokott, ha egy Real Madrid-játékos picikét "büfizik", már bemondja a rádió, egy edzésen elhangzott vicc a labdarúgóktól többoldalas sztorit érdemel. Természetesen a másodosztályban is állandóan reflektorfényben vagyunk, napjában több tucatnyi autogramot adunk a szurkolóknak, hiszen errefelé hihetetlen tisztelet övezi a futballistákat.

- A szavaiból azt veszem ki, nem bánta meg az almeríai szerződést.
- A rengeteg küszködés dacára sem. Már ez a fél év megérte, hogy kijöttem ebbe a szenzációs futballkultúrájú országba. Ami biztos, harmincéves vagyok, s már nem akarok odahaza játszani, pedig állandó honvágyam van. Ugyanakkor a focit otthon körülvevő állapotok nem vonzanak. Főként a spanyol őrület után nem.

Bánki József