Semmi nem változott a Premiershipben

A pontvadászat kezdete előtt a fő kérdés az volt, hogy sikerül-e valamelyik klubnak megtörnie a Manchester United, illetve az Arsenal FC bajnoki monopóliumát: a Premiership elindulása óta ugyanis e két csapaton kívül egyedül a Blackburn Rovers tudott aranyérmet szerezni. Nos, a Chelsea FC-nek végül sikerült beférkőzni a két nagyágyú közé, de a bajnoki cím az Ágyúsoké lett, és összességében elmondható, hogy az élmezőnyben az erőviszonyok nem változtak: az első öt helyen ugyanazok a klubok végeztek, mint egy évvel korábban.  

Az Arsenal FC már tavaly közel állt az aranyérem megszerzéséhez, volt olyan időszaka a bajnokságnak, amikor előnye szinte behozhatatlannak tűnt, de a szezon végére érthetetlenül visszaesett a gárda teljesítménye, és a Manchester United le tudta hajrázni Arsene Wenger együttesét. A most befejeződött idényben azonban a londoniak már semmit sem bíztak a véletlenre, és egyedülálló teljesítményt nyújtva úgy szerezték meg a bajnoki címet, hogy az egész pontvadászat során veretlenek tudtak maradni. Márpedig ez eddig Angliában mindössze egy klubnak sikerült: a Preston North Endnek, még 1889-ben, ráadásul akkor az élvonalat mindössze tizenkét csapat alkotta. A mai futballviszonyok közepette az Arsenal teljesítménye egészen kiemelkedőnek számít, hiszen a Premiershipet a világ egyik legerősebb pontvadászatának tartják, és Patrick Vieiráék ebben a bajnokságban tudták megőrizni veretlenségüket.

Az Ágyúsok sokáig még a triplázásért is versenyben voltak, ám a két kupasorozatot végül röpke négy nap alatt elbukták, ráadásul mindkettőt egyik nagy riválisukkal szemben: a Bajnokok Ligájából a Chelsea FC, az FA-kupából pedig a Manchester United búcsúztatta őket. Ezzel együtt nem valószínű, hogy a londoni fanatikusok túlságosan el lennének keseredve, Wenger mester viszont minden bizonnyal nem teljesen elégedett, hiszen számára a BL kiemelt fontossággal bírt. A bajnoki teljesítményre azonban egyetlen rossz szót sem szólhat: csapatának tulajdonképpen egyetlen komolyabb megingása sem volt, szinte végig vezetve, magabiztosan végzett az élen. Pedig az Arsenal sztárjai számára szinte egyáltalán nem volt pihenő, az Ágyúsok minimális kerettel játszották végig a szezont. A Lehmann - Lauren, S. Campbell, Touré, Ash. Cole - Ljungberg, Vieira, Gilberto Silva, Pires - Henry, Bergkamp alapcsapatban csupán annyi volt a variációs lehetőség, hogy a középpályán Gilberto Silvát a másik brazil, Edú válthatta, a csatársorban pedig januártól a télen igazolt José Antonio Reyes is Wenger rendelkezésére állt. Ezenkívül szükség esetén beszállt még Pascal Cygan, Ray Parlour, a bajnokság elején Sylvain Wiltord, de ők csak minimális játéklehetőséget kaptak. Így aztán még inkább elismerésre méltó az Arsenal remeklése, ráadásul a londoni klub esetében senki sem emlegette a "galaktikus" jelzőt, pedig az eredmények és sokszor a mutatott játék alapján is sokkal jobban illene rájuk, mint a Real Madridra.

Az ezüstérem végül a Chelsea FC-é lett, ami tulajdonképpen nem lenne rossz eredmény, ám a klub tulajdonosa, az orosz Roman Abramovics mindenképpen valamilyen trófeával szerette volna ünnepelni első évét az egyesület élén. Claudio Ranierinek így a nyáron minden bizonnyal távoznia kell, pedig nem akármilyen teljesítményt hajtott végre: az összevásárolt sztárokból minimális idő alatt sikerült egy ütőképes csapatot összeraknia - és itt a hangsúly a csapaton van. Szó se róla, a Chelsea-nél nem lehetett úgy kőbe vésni a kezdő tizenegyet, mint mondjuk az Arsenalnál, de ilyen erősségű keret mellett hatalmas hiba lett volna nem alkalmazni a rotációs szisztémát, elvégre majd mindegyik posztra két, közel azonos képességű, egyértelműen klasszisnak mondható focista jutott. Csupán egyvalakire nem vonatkozott a rotáció: a középpályás Frank Lampardra, aki elképesztő módon még ebben a csapatban is minden egyes bajnokin ott volt a kezdők között, és csupán négy alkalommal cserélték le. A sors furcsa fintora, hogy a BL-fiaskót mégis leginkább Ranieri furcsa cseréivel szokták magyarázni... A nyáron minden bizonnyal újabb nagybevásárlás várható a Stamford Bridge-en, de nagy kérdés, hogy az új edző (aki sokak szerint az FC Porto trénere, José Mourinho lesz) képes lesz-e a sztáralakulattal hasonló eredményeket elérni.

A Manchester United a harmadik helyet szerezte meg, ami a Vörös Ördögöknél egyértelműen csalódást jelent, még akkor is, ha az FA-kupát megnyerte a gárda. A szezon közben rengeteg kritika érte Sir Alex Fergusont, ráadásul ott volt a versenyló, Rock of Gibraltar körüli hercehurca is, ami szintén megviselte a gárdát, de túlzás lenne a tréner nyakába varrni, hogy "csak" harmadik lett csapata. Visszanézve úgy látszik, hogy a most véget ért bajnokság amolyan átmeneti időszak volt a MU életében: a szakvezető igyekezett beépíteni a gárdába a feltörekvő ifjoncokat, akiknek egy része a nyáron érkezett, és ez kissé a teljesítmény rovására ment - ráadásul Rio Ferdinand hosszú eltiltása sem jött valami jól a gárdának. Darren Fletcher, Cristiano Ronaldo, Eric Djemba-Djemba vagy a télen szerződtetett Louis Saha egyaránt vérfrissítést jelentett, így a Vörös Ördögök a következő szezonban ismét nagyot robbanthatnak, főleg, ha a nyáron még érkezik egy-két, azonnali erősítést jelentő labdarúgó.

A Liverpool FC-nél Gérard Houllier a szezon végén úgy nyilatkozott, hogy ha a bajnokság elején felajánlják neki a negyedik helyet, akkor maradéktalanul elégedett lett volna, de a szurkolók aligha gondolkoznak ugyanígy. A Vörösöknél ugyanis mindig az aranyérem a cél, így aztán hiába jelent előrelépést az előző szezonban elért ötödik pozícióhoz képest a mostani negyedik helyezés, és hiába indulhat ismét a BL-ben a gárda, a fanatikusok csalódottan élték meg a pontvadászatot. Egyedül a csapatkapitány, Steven Gerrard teljesítményével lehettek maradéktalanul elégedettek a Mersey partján, a középpályás sokszor egymaga vitte a vállán a csapatot, és az időnként fellángoló Michael Owennel, illetve Harry Kewell-lel együtt ők tették a legtöbbet a csapatért. Sokan Houllier távozását jósolták a nyárra, ami végül meg is valósult, sőt, a játékoskeretben nagytakarítás várható, főleg, ha a thaiföldi miniszterelnök valóban beszáll a támogatók köré. Ez utóbbinak, mondjuk, a tősgyökeres liverpooli szurkolók nem nagyon örülnek, de ha az ázsiai politikus vagyonának köszönhetően sikerül megfelelően megerősíteni a csapatot, és a gárda harcban áll majd a bajnoki címért, akkor valószínűleg ők sem panaszkodnak.

A Newcastle Unitedet rögtön a szezon elején olyan pofonok érték, amelyet a gárda tulajdonképpen a bajnokság végig nem tudott kiheverni, és az elrontott idénykezdet rányomta a bélyegét a szereplésre. A Partizan Beograd ellen a BL selejtezőjéből való kiesést hat nyeretlen bajnoki követte, és ez alapján a Szarkák minden dicséretet megérdemelnek, hogy egészen az utolsó fordulókig harcban álltak a negyedik pozícióért, amelyet azonban végül nem tudtak megszerezni. Az UEFA-kupát érő ötödik hely azért meglett, de a nagy kérdés továbbra is ott van a levegőben: mi lesz a csapattal Alan Shearer visszavonulását követően? A veterán csatár a mostani pontvadászatban 22 gólt ért el - a gárda második legeredményesebb futballistája a francia Laurent Robert volt a maga hat találatával, ráadásul tőle a hírek szerint a nyáron megválik a klub. Szó se róla, ezúttal a sérülésekkel sem volt szerencséje Sir Bobby Robsonnak, hiszen két alapember, a védő Jonathan Woodgate, illetve a csatár Craig Bellamy is hosszabb időre kidőlt a sorból, de ezzel együtt a Szarkáktól mindenki többet várt. Shearer ezúttal is trófea nélkül maradt, és elméletileg már csak egy éve van arra, hogy végre elérjen valamilyen diadalt hőn szeretett klubjával.

A megszokott ötös mögött viszont már nem azok a gárdák végeztek, amelyeket a szakértők többsége oda várt: az olyan ambiciózus egyesületek, mint a Manchester City vagy a Tottenham Hotspur, amelyek a bajnokság előtt jelentős összegeket költöttek erősítésre, alaposan leszerepeltek, mint ahogyan a tavaly kiváló teljesítményt nyújtott Everton FC és Blackburn Rovers is csalódást okozott. Jellemző azonban, hogy e négy egyesület közül mindössze egynél történt edzőcsere a szezon közben (a Tottenhamnél Glenn Hoddle-t menesztették), és a nyáron sem várható változás a kispadokon, annak ellenére, hogy mindegyik csapat jelentősen elmaradt az előzetesen kitűzött céloktól.

A közvetlen élmezőny mögött tehát csupa olyan klub végzett, amelyet előzetesen nem vártak ilyen előkelő pozícióba: az Aston Villa és a Bolton Wanderers tavaly a kiesés ellen küzdött, de a Charlton Athletic és a Fulham FC is a középmezőny alsó felében szerepelt. A négy együttesben közös, hogy mindegyiknél olyan tréner dolgozik, aki képes minimális erőforrásokból is kihozni a maximumot, és akik nagy hangsúlyt fektetnek a csapatépítésre, illetve a következetes szakmai munkára. Leginkább talán a Charlton trénere, Alan Curbishley a legjobb példa erre, aki immár több mint egy évtizede dolgozik a kis londoni klubnál, és a másodosztályból indulva szép fokozatosan erős középcsapatot faragott a gárdából. Nála, illetve az Aston Villánál dolgozó David O'Learynél érezni úgy leginkább, hogy nem csak egy szezonra szóló fellángolásról van szó, míg a Bolton és a Fulham esetében könnyebben elképzelhető, hogy a következő szezonban megint visszasüllyednek a kiesőjelöltek közé.

Ami a kiesőket illeti, két búcsúzó kiléte a várakozásoknak megfelelő. Az utolsó három helyre ugyanis leginkább a három újoncot várták a szakemberek, és a Wolverhampton Wanderers, illetve a Leicester City nem is cáfolt rá a prognózisra - a Portsmouth FC viszont megkapaszkodott az elitben. A Leeds United esetében első pillantásra ugyan meglepőnek tűnik az utolsó előtti hely, de a yorkshire-i egyesületnél zajló "szakmai" munka egyenes következménye volt a kiesés: a klub élő példája annak, miként lehet egy BL-elődöntős csapatot rövid idő alatt tönkretenni. Nagy kérdés, hogy a zuhanás véget ér-e ezen a ponton, mert ha az együttest teljesen szétszedik a nyáron (amire megvan az esély), akkor a Leeds hosszabb időre is a másodosztályban ragadhat.