A Hamburger SV az elmúlt évtizedben csak kétszer végzett az élmezőnyben a Bundesligában (egy ötödik és egy harmadik hely a mérleg), márpedig a patinás egyesületnél ennél jóval többre vágynak. Azonban hiába minden próbálkozás és fogadkozás, a középszerűségből sehogyan sem tud kitörni a gárda, bár az igazán nagy bukást, vagyis a kiesést eddig elkerülte, pedig párszor egészen közel került hozzá.
A legutóbbi idény közben a csapat élére került Klaus Toppmöllertől is azt várták a szurkolók, hogy az ő irányításával a HSV fokozatosan felzárkózik az élmezőnyhöz, és egy-két éven belül a Bundesliga vezető egyesületei közé verekszi magát. Maga Toppi a nyáron még azt mondta, hogy csak akkor marad a csapatnál, ha ennek megteremtik a feltételeit, és úgy tűnt, hogy a vezetőség eleget tesz ennek a kérésnek: a klub a holtszezonban nemzetközileg is elismert focistákat igazolt Émile Mpenza és Daniel van Buyten személyében, majd pár fordulóval a bajnoki rajt után a tréner kívánságára megszerezték a holland Khalid Boulahrouzt és a portugál Almani Moreira da Silvát is. Igaz, ugyanakkor szinte Toppmöller háta mögött eladták a Fiorentinának a csapatkapitány Tomás Ujfalusit, de a HSV ezzel együtt is elég erősnek tűnt ahhoz, hogy minimum az UEFA-kupát érő pozíciókért harcoljon.
Toppi azonban kudarcot vallott a kikötővárosban, és csupán nyolc forduló kellett ahhoz, hogy menesszék a kispadról. Ez idő alatt a HSV mindössze két bajnokit nyert meg, a többi hatot viszont elveszítette, és az utolsó helyen állt a tabellán. Kétségtelen tény, hogy nem csupán a szakvezető volt ebben a hibás, hiszen a vezetőségben is kisebb káosz uralkodott, de Toppmöller lett a bűnbak, és az is biztos, hogy ő is hozott számos hibás döntést.
A szakvezető szemére elsősorban azt vetették, hogy nem sikerült megtartania a korábbi edző, Kurt Jara alatt kialakult csapategységet, a gárdán belül klikkek alakultak ki (főleg a legtöbbet kereső két focista, Mehdi Mahdavikia és Szergej Barbarez került a támadások kereszttüzébe). Arról nem is beszélve, hogy az együttesnek nem volt igazi vezéregyénisége, ráadásul a tréner túlságosan is ragaszkodott pár focistához, függetlenül attól, hogy éppen milyen teljesítményt nyújtottak.