Sosem látott magasságokban a Reggina

A Reggina mindössze története ötödik szezonját tölti az élvonalban. Az előző négy idény kivétel nélkül ugyanarról szólt a bordó mezes gárda számára: a kiesés elleni harcról. Ez háromszor sikerrel zárult, de ennél magasabb célokat sohasem tűzött, tűzhetett maga elé a klub. Természetesen a mostani bajnokságnak is a biztos megkapaszkodás reményével vágtak neki a calabriaiak, akik álmukban sem gondoltak ilyen szereplésre: a csapat 21 forduló után a hetedik helyen állt a tabellán.

Egy kiscsapat életében a nyári szünet ritkán hoz eget rengető változásokat. Híres játékosok igazolására nincs pénz, az edzőváltás pedig nemigen számít szenzációnak egy ilyen klub életében. Éppen így telt a holtidény a Reggina háza táján is: csendben, sztárigazolások nélkül, edzőváltással. Nem sokkal a bajnokság vége után menesztették Giancarlo Camolesét, helyére pedig Walter Mazzarrit nevezték ki, aki még sohasem dolgozott az élvonalban. A játékoskeretben ugyan viszonylag nagy volt a mozgás, ami a létszámot illeti, de sem a távozók többsége, sem a helyükre érkezők nem voltak túl nagy nevek.

Az Oreste Granillo-stadiontól elköszönő játékosok közül csak a csapatkapitány Francesco Cozza (a középpályás érdekes módon a másodosztályú Genoához igazolt) és a gólerős csatár, David di Michele (az Udinese ajánlatával nem tudtak versenyezni a vezetők) távozását sajnálták a szurkolók, akik az érkezők nevének hallatán sem kezdtek fékevesztett örömtáncba. Nézzük a Reggina nyári szerzeményeit: két kapus, Nicola Pavarini (Livorno) és Salvatore Soviero (Venezia), három védő, a furcsa keresztneve ellenére olasz Jurij Cannarsa (Livorno), Gaetano de Rosa (Bari) és Marco Zamboni (Napoli), két középpályás, Giuseppe Colucci (Brescia) és a portugál Ricardo Esteves (Pacos Ferreira), és három csatár, Marco Borriello (AC Milan), Davide Dionigi (Napoli) és Massimo Ganci (Treviso).

A játékosok legutóbbi klubjából is látszik, hogy finoman szólva egyikük sem számít világsztárnak, a rajt előtt így legalábbis kérdéses volt, mire lehet képes ez a keret egy tapasztalatlan edzővel. Arra minden bizonnyal még a legoptimistább szimpatizánsok sem gondoltak, hogy a gárda túl a bajnokság felén a tabella első felében tartózkodik majd, és közelebb áll a Bajnokok Ligája-induláshoz, mint a kieséshez. Pedig húsz játéknap után pontosan ez volt a helyzet: a Reggina nyolcadik helyen állt, 27 ponttal. A negyedik FC Internazionalénak öttel több, a legjobb kieső pozícióban lévő Bresciának pedig nyolccal kevesebb pontja volt, mint Mazzarri együttesének.

Már a bajnokság elején is látszott, hogy Calabria tartományban valami nagy dolog van készülőben, hiszen a gárda remekül kapta el a rajtot: az első négy fordulóban egy győzelem és három döntetlen állt a csapat neve mellett. Mielőtt a közvéleménynek ideje lett volna felkapnia a fejét a remek szereplés láttán, a bordó-feketék gyorsan produkáltak egy öt találkozón át tartó nyeretlenségi sorozatot, és visszaestek a 18., azaz kieső helyre.

A tizedik forduló sem ígért sok jót a gárda számára, hiszen a veretlen Juventus FC látogatott az Oreste Granillo stadionba, egy gödörben lévő csapathoz. A Reggina azonban a lehető legjobbkor támadt fel poraiból, és 2-1-re legyőzte a listavezetőt! Ettől a sikertől valósággal szárnyakat kaptak a játékosok: a csapat azóta mindössze három vereséget szenvedett, és már öt győzelmet aratott. Hazai pályán különösen jól megy az együttesnek: eddigi tíz otthoni mérkőzésükből ötöt megnyertek Emiliano Bonazzoliék, a Juve mellett többek között az AS Roma, a Lazio és a Palermo is lógó orral (és pont nélkül) volt kénytelen elhagyni a Reggina stadionját. Ezt követően fordulóban pedig végre idegenben is maradandót alkotott a gárda, hiszen a harmadik helyezett Udinesét győzte le 2-0-ra a Stadio Friuliban, így került a minden képzeletet felülmúló hetedik helyre a táblázaton.

Hogy mitől táltosodott meg a kiscsapat? Mazzarri szerint az eredmény semmi másnak nem köszönhető, mint a következetes, kemény munkának és az önbizalomnak. A játékosok többsége fiatal, éhes a sikerre, és ennek érdekében hajlandó is keményen dolgozni. Persze nem ilyen egyszerű a recept, kell hozzá például a csapat Olaszországban meglehetősen szokatlan 3-5-2-es alapfelállása, a középpályán két vérbeli szélsővel, akik teljes hosszában bejátszák a pályát, valamint két védekező és egy irányító játékossal. Emellett szükség van Bonazzoli gólerős játékára (öt találatnál jár már a támadó), a kapuban Pavarini magabiztos teljesítményére, és a három hátvéd, Cannarsa, De Rosa és Ivan Franceschini (bármelyikük kiválása esetén méltó helyettes Marco Zamboni) kemény, de sportszerű védőmunkájára is.

Ha a továbbiakban nem tör rá példátlan sérüléshullám vagy csoportos formahanyatlás az együttesre, könnyen elképzelhető, hogy a bajnokság végeredményének böngészésekor a Reggina szurkolóinak - a csapat történetében először - nem a tabella második felében kell keresniük kedvenc együttesük nevét.